–

Ha bárki is azt gondolja, hogy a nyaralásra nem lehet felkészülni, az rosszul gondolja.

A nyaralásra fel lehet készülni. És fel is kell. Amire viszont nem lehet felkészülni, az a nyaralás... hat nővel. Mármint: hat nővel... magamon kívül.

És ez a magamon kívül is áll, már most is úgy vagyok. Elmondom, hogyan treníroztam magam erre a kihívásra (sehogy), és közben hogyan készítettem fel a testemet/lelkemet a vakációzásra. 

Sosem voltam az a nagy barátnőzős alkat, a nők, akik mellettem voltak/vannak – hogy is fogalmazzak – nem kifejezetten átlagosak. Ezért szinte sosem nyaraltam barátnőkkel, vagyis nem úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Amúgy nem is tudom, mikor nyaraltam úgy istenigazából utoljára... Sokáig a napra, meg a vízbe se mehettem, évek óta alig voltam lebarnulva, nem úgy, mint régen, amikor csokoládébarna sellőként ficánkoltam a hűs habokban.

Nekem a nyaralás egy vitorlás a Balcsin vagy az Adrián, de semmiképp nem egy sokcsillagos hotel mindenféle extrával. Mondjuk, nem borultam ki totál, hogy ilyen helyeken „kell” majd héderelnünk, de azért egy kicsit meg vagyok sértődve. Hogy miért? Honnan tudjam én azt, majd megkérdezem magamtól. Biztosan találok valami választ. Addig alszom kint a kanapén.

És mutatom a naplóm:

Egy hónappal a nyaralás előtt:

Nyugodt és hűvös vagyok. Végigpörgetem, milyen ruhák vannak a szekrényemben, átnyálazom gondolatban a fürdőruháimat is, és a testemre gondolok, ami hónapok kőkemény kitartó munkájának köszönhetően ismételten egyre jobban hasonlít bakfiskori önmagára. Büszke vagyok magamra, csöndben(!) mosolygok, és megveregetem a vállam. Megígérem magamnak, hogy idén nem veszek új fürdőruhát, mert minek a nyolc darab mellé még egy, és amúgy is jó rám újra a régi.

Három héttel a nyaralás előtt:

Kipakolom a szekrényt, szortírozom kupacokra a lenge cuccokat. Annyi göncöm van, mint égen a csillag, persze egyik se tetszik már. De én továbbra is nyugodt vagyok és hűvös, megtartóztatom magam, nem veszek ruhát, akkor se, ha beledöglök (márpedig az ilyesmibe általában beledöglök). Fürdőruhát meg pláne nem. Négy nagy fekete zsákba pakolom azokat a holmikat, amiket már nem hordok, begyömöszölöm az ágy alá/mögé, és felhívom a kozmetikusomat, hogy bejelentkezzek egy peelingre. Napozási tervet készítek, előkotrom a fényvédőket, van vagy huszonhat a fürdőszobaszekrényben, mindegyikből háromszor nyomtam, a tubusok felének szavatossága lejárt, azokat kivágom a kukába, a többit szortírozom, mert az első napra harminc faktoros kell a másodikra már csak húsz, a harmadik naptól meg elég a nyolcas, de a többi napra igenis kell a szuperbronzosító csodakenőcs, amiről fingom sincs már, hogy hol vettem. Te jóisten, pedig anélkül nem leszek csokoládésellő!

Két héttel a nyaralás előtt:

A meetingen DTK-t azzal ugratom, hogy ne aggódjon, én végig monokinizni fogok, ekkor figyelmeztet, hogy olyan országba megyünk, ahol az emberek nagy többsége (noha felvilágosult, de akkor is) iszlám vallású, és nem hoz ki a börtönből (kösz, hogy ennyit érek). A napozási naplómat kiegészítem egy olyan jegyzettel, hogy a mellek barnulására szánt idő így kevesebb lesz, mint gondoltam.

Lilla a szemközti asztaltól közben cinkos vigyorral mutogatja nekem az új, szupermenő, Kylie Jenner-fürdőruhát (sosem gondoltam volna, hogy a szupermenőt és a Kardashian-klán bármelyik tagját beleírom egy mondatba). Hevesen reagálok: Nem, Dzsunim, idén nem vásárolok fürdőruhát, felnőtt nő vagyok, van már nyolc a szekrényben, nincs szükségem újra.

Közben rákapcsolok az edzésre, és megbeszélem Mujahid Zoli barátommal, hogy gyúrjunk seggre, mert azért mégiscsak jól köll kinézni a monokiniben.

Egy héttel a nyaralás előtt:

A hétvégi tripla seggezős gyakorlatok után csak nehezen tudok leülni. Arra gondolok, hogy egy valódi hős vagyok, és nincs az az isten, aki eltántorítana attól, hogy tényleg izomból nyaraljak.

A többiek a nyaralás előtti megbeszélésen szólnak, hogy max. tizenöt kilós bőröndöt hozzunk, annyit lehet föladni poggyászként a charterre. Na, ekkor fosok be. Tizenöt kiló? Úgy értem: ti-zen-öt ki-ló? Houdini se tudna ennyibe bepakolni, nemhogy én.

Megint kipakolom a szekrényt, és újrafogalmazom a nyaralási ruhatárat. Amúgy még mindig iszonyú büszke vagyok magamra, nem vettem új cuccokat, és ez is így marad.

Három nappal a nyaralás előtt:

– Lilla, nézd! Megvettem ezt az ultramenőszexi Klyie Jenneres-fürdőruhát, ugye, milyen állat?
– Nem azt mondtad, hogy idén nem veszel? – hepciáskodik fiatal kolléganőm zsigerből.
– Jó, igen, de igazából átgondoltam, és piros bikinim még nincs.

Két nappal a nyaralás előtt:

Három nagy kupac ruhahalmon bömbölök egy üveg borral a jobbomon, hogy egyik ruha sem az igazi, és én amúgy is tökre egyedül vagyok ezen a világon, meg még a repüléstől is félek, és különben is, tizenöt kilóba hogy fogok beférni, meg a kozmetikushoz is újra be kell jelentkezni, hogy a szemöldököm tényleg rendben legyen, de DTK megöl, ha ma, az utolsó munkanapon lelépek délben, de nem baj, mert a szemöldök az nagyon fontos, és még a bronzosító kenőcsöt is fel kell kutatnom.

Egy nappal a nyaralás előtt:

A reggeli hipertriplasegges edzés után, büszkén és boldogan, nyálas szájjal vágom le a ruhacímkéket az új rucikról. Hopp, itt egy piros, hopp, itt egy virágos. Most már nem parázok. Szép leszek. Igaz, hogy egy kendővel el kell majd takarni, de nem baj, az élmény a fontos. Már csak annyi a dolgom, hogy kurvaszépre pihenjem magam, és frissen üdén, egy girlandos mosollyal huppanjak be a főnéni mellé a kocsiba, merthogy értem jön reggel. Awwww, tiszta romi!

Fél nappal a nyaralás előtt:

Forgolódom, hánykolódom. A bőröndöm előtt sírok, egyik percben könyörgök neki, a másikban iszonyúan leszidom, tisztára, mint egy szakításos jelenet az Elfújta a szélben. A végén ráülök, és írok a Borcsának, hogy átpakolhatnék-e néhány dolgot az ő pakkjába. Szeretetteljes mosollyal biztosít arról, hogy naná, ő koppra pontosan annyi holmit hoz magával, amennyire tényleg szükség lesz, mert „nem kurvára mindegy, miben vagyunk?” Úgyis fürdőruhában leszünk egész nap, a többi napszakban meg le leszünk takarva egy kendővel.

Este szerintem csak Xanaxszal alszom el...

Szentesi Éva

 A kiemelt kép a szerző tulajdonában van