–

Kiszabadulok

Egészen pontosan 15 évvel ezelőtt kezdtem el futni, méghozzá azon egyszerű okból kifolyólag, hogy szerettem volna a karjaimat szabadon lóbálni – no, meg végre felnőtt zenét hallgatni. A nagyobbik gyerekem akkor volt három és fél éves, a kisebbik másfél, így esztendők óta éltem úgy, hogy valaki folyamatosan vagy a kezemben volt, vagy abba kapaszkodott, miközben a háttérben Gryllus Vilmos, az Alma zenekar, netán Szalóki Ági muzsikált. Nem csoda, hogy megszületett bennem a vágy arra, hogy legyen hetente kétszer fél órám, amikor egyedül vagyok, nem csipogja senki szüntelen, hogy „anya-anya-anya!”, és a fülemben mély basszusok dübörögnek olyan számokat kísérve, amik nem nyuszikákról, a Mikulásról, vagy madárfüttyös erdőről szólnak. Mint a legtöbb kezdő futónak, az eleje bizony nekem is óvatosan indult, szigorúan egy Margitsziget-körrel (maximum), odafelé még csak nem is sétáltam vagy bringáztam, hanem járművel közlekedtem.

Így fordulhatott elő, hogy egy ízben hiába futottam a busz után az edzőruházatomban, az nem állt meg… ami a sofőr percepciójából persze érthető is, joggal feltételezhette, hogy ez már a sporttevékenységem része. 

Céltalanul

A futással kapcsolatban jó darabig nem is volt ennél több ambícióm: kicsit mozogni – egyedül –, és közben jól érezni magamat. Fejlődni viszont pontosan emiatt nem fejlődtem egyáltalán. Persze, annyit mindenképp, hogy tisztában voltam vele, képes vagyok lefutni öt kilométert, ami természetesen roppant fontos tudás! Hiszen gyakran előfordul, hogy az ember elunja, elfárad (főleg fejben), vagy a lustaság kisördöge kezd el sutyorogni a fülébe. Ilyenkor bizony jól jön „a rutin meg az évek”, az, hogy tudod: ezen a holtponton másodperceken belül túl fogsz jutni, ha nem állsz meg. És akkor büszkén érsz be a célba, nem pedig a félbehagyott munka kudarcos érzetével. De sem gyorsaságban, sem távban, sem technikában nem lettem több az évek alatt – persze mitől is lettem volna? Semmit nem tettem érte.

Társaságban, kicsivel többet

Aztán hat évvel ezelőtt csatlakozott hozzám a kutya is, így már együtt róttuk a kilométereket, persze inkább olyan kutyasétáltatós üzemmódban. Ha mókust láttunk, a kutya sprintelt, én megálltam és fotózni kezdtem, ha furcsa zajokat hallottunk, én sprinteltem és ő állt meg fülelni. A margitszigeti karikázások lettek a napjaink fénypontjai, rengeteg ötletem is született ez idő alatt, szerelmese lettem a tavaszi és az őszi reggelek hosszú árnyékú szűrt fényeinek, de a futástechnikám – a befektetett több mint tíz év ellenére – még mindig gyakorlatilag nemlétező volt.

Valamiféle fejlődésnek azonban egy idő után határozottan lett nyoma… csak épp az ellenkező irányban, mint szerettem volna.

Öregedünk? Lustulunk?

Fél éve azon kaptam magamat, hogy már egyre kevésbé találok motivációt a futásra, kifogásokat viszont annál többet. Túl meleg van, túl hideg, a múltkor is megfájdult a hátam, bokám, sípcsontom, vagy egyszerűen nincs kedvem – szinte minden napra jutott valami hevenyészett kibúvó. Ha meg össze is rántottam magam egy kocogásra, abban sem volt sok köszönet. A sebességem tohonya lett, a mozgásom pedig egyre inkább emlékeztetett egy kádból kipottyant karácsonyi pontyra, semmint egy gepárdra (ami valójában szerettem volna lenni a kezdetek kezdetén). Már azon is gondolkodtam, hogy az egészet úgy, ahogy van, abbahagyom. Úgy tűnt, az örömfutás, amit olyan hosszú időn át űztem, köddé vált. 

Úgyhogy itt volt az ideje, hogy 15 év után először célt tűzzek ki magam elé

Válaszút elé érkeztem: vagy átadom magam az önfeledt semmittevésnek, és szépen lassan szétfolyok az egyre több helyen sajgó testemben, vagy csinálom azt, amiben eddig is sok örömömet leltem, csak immár rendesen. Én pedig érett felnőtt módjára az utóbbit választottam.

Egykori nyelvtanárként két dolgot biztosan tudok:

az ember fejlődésében, tanulási folyamatában rengeteget segíthet egy jó szakember, és egy kitűzött, időben meghatározott cél, ami – pallosként vagy bot végén fityegő répaként, habitustól függően – ott van látható közelségben. 

Ilyen célnak én augusztus elején belőttem a szeptember 11-én megrendezendő 26. ALDI Női Futógálát, méghozzá annak az öt kilométeres szakaszát. Nem akkora a táv, hogy elriasszon, már nincs dögmeleg, és annyira közeli az időpont, hogy ne legyen lehetőségem elmaszatolni az edzéseket. Szakembernek pedig rátaláltam egy remek személyi edzőre, Pogány Annára, majd kezdetét vette a közös felkészülés.

Központ, központ, jelentkezz!

Mielőtt bármi történt volna, Anna egy általános felméréssel kezdte, megnézte, hogy állok, hogy járok, és kifaggatott az egészségi állapotomról, illetve a „futós múltamról”. Ez számomra azért is volt nagyon hasznos, mert hamar kiderült, a hátam azért fájdul meg gyakran, főleg sok állás és futás után, mert bizonyos izom-egyensúlytalanságok állnak fent nálam, illetve rosszul tartom magam, (például túlságosan kidugom a fenekemet). Anna tanított meg arra is, hogy nem szabad elkezdeni semmilyen mozgást, mozdulatot, gyakorlatot, amíg először nem állítottad be magadat úgy, hogy minden csontod, izmod a természetes tartás diktálta legoptimálisabb helyzetben van, hiszen csak így tudod egyrészt helyesen csinálni a feladatot, másrészt megóvni magadat az esetleges sérülésektől. Így az is hamar kiderült számomra, nemhogy futni nem tudok rendesen (és képzelheted, 15 évnyi rossz berögzülést milyen piszok nehéz kijavítani), de tulajdonképpen járni és állni sem – ez utóbbit már én állapítottam meg, amint elkezdtem magamban a közös munka hatásaként tudatosítani, hogyan kellene jól. „Váll leenged” – mondja el Anna türelmesen alkalmanként négyszer is, amikor azt látja, hogy a fejem kezd beesni a kulcscsontjaim közé, majd hozzáteszi:

„köldököt behúzzuk, medencét magunk alá billentjük, farizom megfeszít, tart a központ!”

Én pedig néha azon kapom magam, hogy a pénztárnál sorban állva, vagy a kutya mellett bandukolva egyszer csak észreveszem, megint szétesett a tartásom, és akkor elkezdem immár tudatosan a helyére rendezni a tagjaimat: a hasam behúzom, a fenekem magam alá billentem (bocs, Cardi-B, és minden twerk queen), és tartom a központot – ezzel is védve a gerincemet.

Komplex móka

A futás azonban távolról sem csak futást jelent, sőt. Az edzések során futóiskolázunk is persze, illetve intervallozunk, azaz a gyorsabb sprinteket és ráérősebb kocogásokat váltogatjuk a sebességem növelése érdekében, de legalább ennyi időt szánunk azoknak az izmoknak az erősítésére is, amik a mozgást támogatják. Anélkül ugyanis nemcsak fejlődni nem lehet, de a sérülés és a krónikus fájdalmak megjelenésének veszélye is sokkal nagyobb.

Megmondom őszintén, amikor 15 év után úgy döntöttem, új kereteket adok az addigi örömkocogásaimnak, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar érezhető lesz a változás, illetve, hogy ennyire fogom élvezni. Az edző támogatása pedig nemcsak azért fontos, hogy az ember tényleg jól végezze a feladatokat (magadat soha nem fogod belül úgy érzékelni, ahogy arra egy külső szakértői szem rá tud nézni), vagy hogy tudjon fejlődni, de bevallom, én magamtól soha a büdös életben nem csinálnék olyanokat, hogy feliszkolok egy dombtetőre (ahonnan még csak szerteszét sem nézhetek Petőfi után szabadon, mert Anna azonnal odakurjant, hogy ne álljak meg romantikázni), majd ott lenyomok egy fekvőtámaszt, mielőtt visszagurulok egy lejtő alatti „fekvőzésre”. Mondom, én ilyet magamtól egyszer sem művelnék, nemhogy tízes sorozatban. Pedig esküszöm, hogy élvezem, még ha ez ott helyben, az agyvérzésközeli állapotú arcszínnel, szügyig csatakosan az izzadságtól nem is kifejezetten feltűnő.

Öregember nem vénember!

Úgyhogy nektek is ezt tudom tanácsolni: mindenképp mozogjatok, tűzzetek ki magatok elé egy teljesíthető, de nem túl könnyű célt, legyen, mondjuk, egy futóverseny, a profi felkészüléshez és fejlődéshez nem árt a szakember segítsége. Abszolút megéri.

Ja!

És szurkoljatok nekem szeptember 11-én, életem első futóversenyén, amire 15 év koca-kocogás után 44 évesen elmegyek. Vagy mondok még jobbat: gyertek ti is!

Fiala Borcsa

Képek: Bolega Niki