Támogatott tartalom

–

Pillanatok, amiket jobb, ha senki sem lát

Az elsőszülött kisbaba első heteiből szerintem a legtöbb családban simán le lehetne forgatni egy ilyen vicces bénázásklipet, és majdnem mind egészen hasonló lenne. Elmondom, hogy a mi klipünkbe mik kerültek volna:

  • boldogan sétáltunk az alvó gyermekkel egyik helyiségből a másikba… egészen addig a pillanatig, amíg a kis kobakja telibe neki nem vágódott az ajtófélfának (felébredés, sírás satöbbi);
  • az első ötven-hatvan fürdetést szigorúan ketten toltuk le, elvégre egyetlen apró emberke tisztán tartása komplett stábot igényel… és még így is megesett párszor, hogy mindketten annyira el voltunk foglalva valami nagyon fontos, a fürdetéssel kapcsolatos teendővel, hogy a gyermek közben a feje búbjáig belecsusszant a gondosan, hőmérővel kalibrált vízbe (kirántás, prüszkölés satöbbi);
  • hamar felfedeztem, hogy a fekve szoptatás mindenkinek kényelmes altatási módszer, és miután a gyermek már szundikálva eszik, szabadon lehet olvasni vagy éppen telefonozni… egészen addig, amíg a telefon vagy a Vekerdy-összes nem esik a gyerek fejére, lehetőleg a sarkával kicsit felsértve a homlokát (felébredés, sírás satöbbi);
  • amikor nem fekve szoptattam, akkor gyakran megesett, hogy közben ettem vagy éppen kávéztam… egészen addig a pillanatig, amíg egy komplett bögre – szerencsére nem túl forró – tejeskávét borítottam a békésen táplálkozó gyermekre (evés abbahagyása, rémült „mit tettél velem, anyám”-tekintet, sírás satöbbi);
  • milyen szuper dolog, hogy a totyogó gyerek már ügyesen megkapaszkodik az alacsony székekben, amiknek az ülőfelülete a mellkasáig ér, a lelkes szülők meg szépen viszik is oda, hadd gyakorolja a lépegetést, közben fotózgatnak boldogan… addig a pillanatig, amíg a gyerek lába ki nem csúszik, és nem simán elesik, hanem előtte még frankón felcsapja az állát a szék is (vérző nyelv, mert ugye már fogak is vannak, sírás satöbbi);
  • a pelenkázás egy izgő-mozgó babánál kész rémálom tud lenni, főleg, ha nyakig szaros (már elnézést) a delikvens, így az okos szülő a baba kezébe adja az előtte gondosan letörölgetett és lezárt kijelzőjű telefont, az úgyis a kedvenc tárgyak között van… egészen addig, amíg a négy apró fogával sikerült használhatatlanra beharapnia az érzékeny szerkezet kijelzőjét (káromkodás, sírás satöbbi – ezúttal nem a gyermek részéről; lehet, hogy ez volt a bosszú az összes korábbiért?!).

Ha most visszagondolok ezekre a pillanatokra, már csak mosolygok az emlékeken, pedig akkor voltak pontok, amikor rendesen paráztunk, például a mikroszkopikus méretű nyelvsérülésnél. Vagy amikor (ami rajtunk kívülálló okokból történt) a lányunk álmában csuklott úgy, hogy rázkódott az egész gyerek.

Aztán, ahogy az általában lenni szokott, megtörtént az első valódi vészhelyzet, ami utólag talán kicsit vicces, de még mindig rémisztő: a repülőtér parkolójában kiborítottam a lányomat a hordozójából, arccal a betonra (szerencsére nagyjából húsz centi magasságból). Természetesen azonnal orvoshoz rohantunk az egyébként már békésen alvó, de jócskán lehorzsolt arcú gyerekkel, aki egy egyszerű fertőtlenítést kapott, amit mi is elvégezhettünk volna otthon, elvégre a gyerekszületés tiszteletére nagyjából három üveg Betadine-t szereztünk be. Onnantól kezdve viszont akkor is bekötöttem az autós hordozóba, ha húsz másodpercre tettem bele, amíg előkaptam a csatos kendőt.

Aztán megszületett a második gyerekünk, akinek talán kevesebb bénázás jutott, a székek körül csak szoros felügyelet mellett engedtük mászkálni, így esett meg, hogy két felnőtt nézte végig lassított felvételként (én legalábbis így emlékezem vissza rá), ahogy akkorát esik, hogy a szék lába kicsit behorpasztja a homlokát. Már rutinosan mentünk a kórházba, de úgy főleg könnyű volt lazának maradni, hogy tudtuk, a baj maximum közepes méretű.

A gyerekek nőnek – de a bénázás örök

Egy idő után az ember megtanul együtt élni azzal, hogy bénázások mindig lesznek, az ijesztő pillanatok nem eltűnnek, hanem átalakulnak, és talán érkezik velük egyfajta rutin.

Pont pár napja történt, hogy a nagyobb gyerekünk úgy esett hasra, hogy konkrétan elakadt a lélegzete (szuper kis levegőzés volt a karanténban), és egy beazonosíthatatlan vonyító hanggal sírt… Na, akkor megint lepergett előttem az életem, de abban már tényleg tapasztalt vagyok, hogy ettől még kivigyem a levegőre másnap is.

Szóval balesetek még mindig vannak, és még mindig nagyon megnyugtató, ha csak pár pillanatig ijesztők, de közben lett egy újabb terület, ahol hibázhatunk. Nemcsak az életben tartás a felelősségünk, hanem a boldogságban tartás is – ami lássuk be, egy evő-alvó (vagy éppen nem alvó) újszülöttnél kicsit egyszerűbb, mint egy a világot részben értő, de mindent nagyon érző óvodásnál. Mondom ezt annak teljes tudatában, hogy komplett anyukacsoportok képesek egymásnak esni igény szerinti szoptatás, hordozás, együtt alvás témákban úgy, mintha a pár hetes babát egy életre meg lehetne nyomorítani egy kör babakocsizással. (Igen, tudom azt is, hogy van, amivel tényleg meg lehet nyomorítani, de a legtöbb ilyen vitatott téma inkább véleményes.)

Tehát most már inkább másban (is) bénázunk. Az például általában szintén egy vicces klipbe kívánkozik, amit egyes születésnapokon művelünk. Nálunk elég fontos a családi ünneplés, nekem pedig van egy lájtos perfekcionizmusom a témában, például, hogy mindig csodás, az ünnepelt kedvenceiből álló menüt pattintsak az ünnepi asztalra (nyilván az is benne van, hogy eléggé szeretek főzni).

Így aztán a kisebb lányunk harmadik születésnapját egy nap késéssel ünnepeltük, mert egyszerűen nem sikerült mindent beleszuszakolnunk abba a napba, és nem készült volna el a menü meg a torta. Piszok egy dolog kihasználni azt, hogy a gyerekek még nem vágják a naptárat, de akkor úgy éreztem, hogy jót teszek.

Aztán a negyedik születésnapjára kiderült, hogy viszonylag fölöslegesen túráztatom magam fél napig a konyhában, az én gyermekeim közös vágya ugyanis az, hogy a születésnapjukon a mindenki által csak legnagyobb titokban kedvelt gyorsétterem tipikus menüjét fogyasszák. (Meg minden más napon is, de akkor általában ignoráljuk ezt a vágyálmukat.) Így azóta kénytelen vagyok a saját vágyaimat legalább a gyerekeim születésnapján félretenni (remélem, átjön, hogy ez irónia), és nagy duzzogva elvonulni egy gyorsétterembe. De a tortasütéshez ragaszkodom – amit általában azzal bosszulnak meg, hogy nem esznek a tulajdon tortájukból, amit az ő instrukcióik alapján alkotok. Nem tudom, mi lesz tíz év múlva, de gondolom, akkor is pont ennyi alkalom lesz kicsit röhögni magunkon és a bénázásainkon.

A ti bénázós klipetekbe milyen jelenetek kerülnének bele?

Tóth Flóra

A képek a szerző tulajdonában vannak