A rendszer átalakítja a lelkünket, és ebben a pszichológiának is szerepe van

–

Csányi Gergely az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológiai Doktori Iskolájának doktorvárományosa, illetve a Helyzet Műhely tagja. Fehér Tibor, Horváth Eszter, Kiss Kata Dóra és Máriási Dóra mellett ő az egyik szerkesztője a Fordulat társadalomelméleti folyóirat legújabb, Kritikai pszichológia: Lélek és kapitalizmus című számának. A kiadvány sok fontos témát feszeget, az alábbi interjúban ezek közül járunk körül néhányat.   

Milanovich Domi/WMN: A pszichotudományok – ahogyan arra több elméletalkotó is figyelmeztet –, nemcsak leírják az énünket, hanem létre is hozzák azt, mégpedig az adott rendszernek megfelelően. Mit jelent ez?  

Csányi Gergely: A mai napig szeretjük úgy elképzelni magunkat, mintha valamiféle egészek lennénk. Az európai gondolkodásban ennek nagyon mély gyökerei vannak. A humanista-liberális megközelítések úgy tartják, hogy a szubjektum – vagy nevezhetjük léleknek, pszichének is – egy olyan dolog, ami velünk születik, és eleve benne vannak azok a képességeink, amelyeket csak ki kell bontakoztatnunk. Mintha magok lennénk, és felnőtt korunkra kellene kiérlelni, az oktatás segítségével kihozni magunkból a bennünk rejlő potenciált. Ezzel szemben az a látásmód, amely ebben a lapszámban is általános, azt mondja, hogy az énünk nem egy eleve készen kapott valami. Egyrészt az élettörténetünk során folyamatosan passzívan „megcsinálódik”, másrészt mi magunk is alakítjuk. 

Ez utóbbiban kulcsfogalom, amit Michel Foucault önmagaság technikáknak nevez. Az önmagaság technikák olyan műveletek, amelyeket a testünkön és a lelkünkön, a gondolatainkon, a viselkedésünkön, az életmódunkon végzünk azért, hogy boldogabbak, bölcsebbek, erkölcsösebbek, tökéletesebbek legyünk. Ennek egyik példája, amikor pszichológiai vagy pszichologizáló cikkeket olvasunk arról, hogyan dolgozzunk magunkon: hogyan legyünk jobb szülők, munkatársak, szeretők. Én azt gondolom, ez nemcsak önjavítgatás, hanem önlétrehozás; nemcsak önrenoválás, hanem önfelépítés is. Ilyen önmagaság technikák egyébként minden korra jellemzők voltak, de ezek mára, az érett kapitalizmus korában, szinte teljes mértékben pszichológiai technikákká váltak.

Nemcsak arról van tehát szó, hogy a válaszaink pszichológiai válaszok, hanem arról is, hogy az életünkre vonatkozó kérdéseket eleve pszichológiai formában tesszük fel. 

M. D./WMN: A kritikai pszichológia divatos kifejezés a terület iránt érdeklődők körében. A szónak van egy underground kicsengése, sokan a lázadáshoz, az aktivizmushoz, a társadalmi kérdések iránti érzékenységhez kötik. Mit kritizál egészen pontosan a kritikai pszichológia, és mik a főbb szempontjai?

Cs. G.: A nagyon általános válasz az lenne, hogy a kritikai pszichológia a mainstream pszichológiát kritizálja. De ez napjainkra némiképp szalmabáb-érveléssé vált, mert 2022-ben azt mondhatjuk, a mainstream pszichológia nem létezik. A pszichológia iszonyatosan hatalmas komplexum lett, rengeteget részterülettel, irányzattal, képzéssel. Vannak ugyan többé-kevésbé általánosan elfogadott elvek benne, de nagyon homályos, mi számít a fősodorba tartozónak. Úgyhogy inkább két másik dolgot említenék, ahogyan mi a kritikai pszichológiát megközelítettük ebben a lapszámban. 

Az egyik, hogy a jelenlegi rendszernek, amelyben élünk, milyen lélekformáló hatása van. Leegyszerűsítve: hogyan alakítja a saját maga számára elfogadható formára a kapitalista patriarchátus az emberi lelket, illetve, még inkább, hogyan alakítjuk a saját lelkünket a kapitalista patriarchátus számára elfogadható formára. Ez az egyik része. A másik, ami talán még fontosabb a kortárs kritikai pszichológiai diskurzusokban, hogy ebben a lélekformáló mechanizmusban mi a szerepe magának a pszichológiának, illetve a tágabban vett pszichotudományoknak – beleértve a pszichiátriát, a pop-pszichológiát, vagy azokat a pszichológiai tudásokat, amelyek átcsorognak más szakmákba, mondjuk, a szociális munkába vagy a pedagógiába.     

M. D./WMN: Ma már a legtöbb pszichológiai témájú cikkben utalnak az emberi tapasztalatok társadalmi beágyazottságára. Ráadásul – minden ezzel ellentétes törekvéssel szemben – relatíve sokat beszélünk a nőket, LMBTQ-embereket és más kisebbségi csoportokat érintő kérdésekről a nyilvánosságban. Miért lenne fontos, hogy ezeket az elnyomástípusokat a kapitalizmussal is összefüggésbe hozzuk? 

Cs. G.: A kritikai pszichológia bírálói közül sokan arra mutatnak rá, hogy a terület követelései már elérték a céljukat, hiszen ma már a legtöbb tanácsadói-klinikai praxis feminista, LMBTQ-inkluzív és befogadó a nem fehér bőrű lakossággal. Ez egyrészt nem teljesen igaz: aki ismeri a modern pszichológiai praxisokat Magyarországon, biztos, hogy találkozik ennek az ellenkezőjével. Én magam is sok emberrel beszéltem, illetve ennek a lapszámnak a szerkesztői között is van klinikai szakpszichológus, pszichológus, akik ebben dolgoznak. Másrészt a pszichológia részben úgy működik, hogy fenntartsa a rendszert, és olyan karaktereket hozzon létre, amelyek rendszerkonformok. Azt is mondhatjuk, hogy a lélektan gyakran a neoliberális önmegvalósítás gátjait patologizálja. Ez azt jelenti, hogy ha valaki bizonyos szempontból nem illeszkedik a rendszerbe, nem tud boldogulni benne, azt a pszichológia hajlamos beteggé nyilvánítani, kezelendőnek tartani, és visszaintegrálni a társadalomba.

Az inkluzivitással lényegében ez történt meg: a segítségnyújtással visszaintegráljuk a rendszerbe a nőket, az LMBTQ-embereket, a nem fehér bőrű népességet, így viszont maga a rendszer sokkal kisebb eséllyel változik, inkább csak azt érjük el, hogy az egyes egyének nagyobb köre képes jobban alkalmazkodni hozzá. 

M. D./WMN: Amikor azon gondolkodunk, mitől érezzük magunkat rosszul, néha nagyon nehéz különbséget tenni „a kint” és „a bent” között, felmérni, hogy mi szól rólunk és mi másokról. A pszichológia, mivel elsősorban az egyénre összpontosít, hajlamos olyan problémákat is lelki eredetűnek beállítani, amelyek kívülről, a társadalomból jönnek, miközben nagy hangsúlyt helyez az önismeret fontosságára. De van-e értelme az önismeretnek rendszerismeret nélkül? 

Cs. G.: Valóban nagyon nehéz megkülönböztetni, mi van kint, és mi van bent – én azt gondolom, nem is lehet, nem is érdemes. Folyamatos párbeszédben, dialektikus viszonyban van egymással a társadalom és a lélek, nem is igen lehet szétszálazni őket. Ha bármelyiket kihagyjuk, ha csak a lélekre fókuszálunk, óhatatlanul torz képet fogunk kapni. A problémához viszont hozzátartozik, hogy a pszichológusok nem kapnak eszközöket arra, hogy lássák a társadalmat. Ezt természetesen nem úgy kell érteni, hogy ne érzékelnék, ha valaki szegény. A szakemberek nyilvánvalóan tudják, hogy léteznek egyenlőtlenségek, és azt is be tudják lőni, milyen társadalmi csoportból érkezik a kliensük. 

Itt inkább arról van szó, hogy a pszichológusok, mivel ezt tanulják a különböző képzéseken, inkább csoportközi, személyközi dinamikákat látnak, családon belüli viszonyokat térképeznek fel. A szociológia viszont a társadalmat mint strukturális pozíciók rendszerét képzeli el, és alapvetően nem egyénekben, hanem egyéni rendszerekben gondolkodik. Ez egy egészen más szemlélet, ami jóformán teljesen hiányzik a lélektani képzésekből: a hazai pszichológiai szakok legtöbbjén nem tanítanak szociológiát. Ehhez kapcsolódóan fontos elmondani, hogy a kritikai pszichológia nem a pszichológusokat kritizálja, még kevésbé azokat, akik hozzájuk járnak. Sokkal átfogóbb, összetettebb mechanizmusokat elemez, amelyeken nagyon nehéz egyénileg változtatni. 

M. D./WMN: Pszichológia szakon sokat tanultunk a tudományág nagy alakjairól. Azt viszont, úgy emlékszem, sosem vettük át részletesen, hogyan fejlődött a pszichológia mint intézményrendszer Magyarországon. Pedig ez sok mindent megmagyarázhatna abból, ahogyan ez a terület ma is felépül. 

Cs. G.: Nagyon beszédes, mely tudományokban tanítják komolyan magának a diszciplínának a történetét. Fizika szakon a fizikatörténet valószínűleg egy kisszínes érdekesség, egy himihumi hülyeség, hogy ne csak nehéz tárgyak legyenek. Ha valaki a későbbiekben fizikusként dolgozik, nem nagyon veszi hasznát annak, mit gondoltak az ókori görögök a fizikáról. Egy filozófus viszont mind a mai napig hivatkozik a görögökre vagy Nietzschére.

A pszichológia mindig is kettős tudomány volt: a puha bölcsészettudományok és a kemény természettudományok határán egyensúlyozott. Viszont az utóbbi időben, jelentsen ez bármit is, nagyon elment a kognitív idegtudományok, a biológiai megközelítések felé.

Egyre inkább úgy tekint magára mint természettudományra, ami az empirikusan és a pozitivista módon mérhetővel foglalkozik. Szerintem ezért van az is, hogy a pszichológiatörténet egy olyan kisszínessé kezd válni, mint a fizikatörténet. A baj csak az, hogy a rendszertörténetbe ágyazott pszichológiatörténetnek a hiánya nem teszi lehetővé az önreflexiót: azt, hogy jobban rálássunk arra, miként járul hozzá a lélektan a kapitalizmus fenntartásához.  

M. D./WMN: A nyugati szakirodalmak az államszocializmus idején kezdtek még jobban felértékelődni a pszichológiában: egy olyan korban, amikor idehaza elsősorban szovjet szerzőket lehetett idézni. „Az individuumfókuszú és politikamentesnek tűnő nyugati pszichológia a független tudományosság alternatívájaként tűnt fel azzal az időszakkal szemben, melyben a pszichológiára ideológiai elvárások zúdultak” – írja tanulmányában Kiss Kata Dóra és Csabai Márta. Ide vezethető vissza, hogy a magyar pszichológia manapság sem szívesen karol fel társadalmi ügyeket?

Cs. G.: A magyar pszichotudományok helyzetét nagymértékben meghatározza, hogy a rendszerváltás után a magyar pszichológia a kelet-európai régióhoz képest is nagyon erősen piaci alapokon kezdett szerveződni: az állami ellátórendszer legyengült, napjainkban is elsősorban fizetős pszichoterápiás szolgáltatások érhetők el a felnőtt lakosság számára. A másik, amiről az előbb beszéltünk, hogy ha egy terület természettudományként határozza meg magát, akkor hajlamos úgy érezni, hogy nem feladata politikai kérdésekkel foglalkozni: a fizikáról sem gondolnánk, hogy túl sok köze van a politikához.

A harmadik tényező, hogy sokan, akik tanácsadó vagy terápiás praxist visznek, úgy élik meg, határátlépés lenne a részükről, ha elkezdenének politikai szempontokat bevinni a terápiába. Persze a politikai szempontok alatt nem pártpolitikát kell érteni, tehát nem azt kéne átbeszélni, hogy most akkor ki fideszes vagy emeszpés. Sajnos ez is a rendszerváltás egyik hozadéka, hogy a politika szó hallatán a legtöbb ember rögtön pártpolitikára gondol, holott sokkal tágabb, az egész társadalmat, a közügyeket érintő kérdésekről van szó. 

M. D./WMN: A társadalmi osztályokkal kapcsolatban talán azért sincs akkora tudatosság a pszichológiában, mert a terápia során jó eséllyel két (felső) középosztálybeli ember fog találkozni egymással. Egy alkalom ára 15 ezer forint körül van; ahhoz pedig, hogy valaki pszichoterapeuta lehessen, alsó hangon 11–12 évet kell tanulni, és minimum 5–6 millió forintot képzésekre fordítani (a legszerényebb becslések szerint).

Cs. G.: Pszichológusok körében gyakori, hogy egyetemista korukban nagyon erős szociális elköteleződés van bennük: azért választják ezt a szakot, mert tenni szeretnének valamit. Aztán megszerzik az MA-diplomájukat, ami önmagában még semmire sem teszi őket alkalmassá. Ekkor lényegében két út áll előttük. Vagy elvégeznek további képzéseket, amelyek eszméletlen sokba kerülnek, és nagyon sokáig is tartanak. Ezzel párhuzamosan, illetve ezt követően jó eséllyel magánpraxist indítanak, hogy a befektetett idő, pénz, erőforrás valamennyire megtérüljön.

A másik út, hogy elmennek dolgozni egy olyan rendszerbe, ami gyakorlatilag teljesen kizsákmányoló és önkizsákmányoló. Mondjuk, iskolapszichológusok lesznek, ahol több száz gyerek jut rájuk, a fizetésük pedig a közalkalmazotti bértáblához van kötve.

Tehát vagy magánpraxist visznek, ahol jellemzően középosztálybeliek beszélgetnek középosztálybeliekkel, vagy bevonódnak egy félig-meddig összedőlt állami rendszerbe, amely az éhbérért való totális önkizsákmányolás rendszere, és ahonnan pár év alatt jó eséllyel ki fognak pörögni, vagy eleve csak egyfajta ugródeszkaként használják, hogy bizonyos jártasságokat, tudást elsajátítsanak.  

M. D./WMN: Mindez azt is jelenti, hogy Magyarországon az intézményi feltételrendszer hiányzik ahhoz, hogy a pszichológia eljusson olyan emberekhez, akiknek potenciálisan a legnagyobb szüksége lenne rá. Így tehát az mód, ahogyan a pszichológia szerveződik, is közrejátszik a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésében, a rendszer fenntartásában. Utóbbi figyelhető meg abban is, ahogyan a pszichológia a klímaszorongás fogalmát megalkotni, kezelni látszik.  

Cs. G.: A klímaszorongás kapcsán létezik egy nagyon is objektív szituáció: a világtársadalom egy rendkívül komplex gazdasági-ökológiai összeomlás határán van. Azt, hogy már benne van-e, vagy még egy kicsit előtte áll, nehéz megmondani, mert attól függ, honnan nézzük, mondjuk, Indiából vagy Európából. De a lényeg, hogy klímakatasztrófa van, vagy lesz. Ugyanakkor a pszichológia szókészlete hagyományosan a tárgy nélküli félelemre használja a szorongás kifejezést. A szorongás eredeti jelentésében egy mélylélektani fogalom, amelynek nem ismert vagy tudattalan a tárgya, tehát valamilyen személyes élettörténetből származó elfojtott tartalomra használják.

Természetesen vannak szorongásra hajlamos karakterek, akiket triggerelhet a klímahelyzet, és akiknél nagyon fontos, hogy terápiába járjanak. Ezzel együtt is, megvannak a veszélyei, ha a szorongás terminust egy tágabb társadalmi jelenségre kezdjük el használni. Ha egy országban a lakosság 70–80 százaléka klímaszorong, akkor nem mondható el róluk, hogy a saját élettörténetük miatt hajlamosak a szorongásra.

Ezek az emberek nagyon is racionálisan és reálisan félnek a klímakatasztrófától: ez a félelem jó, és szükség is van rá ahhoz, hogy cselekedjünk. Ha viszont egy pszichológiai szakszóval individuális nehézségnek állítjuk be, és az egyéni megküzdési módokat hangsúlyozzuk, akkor az egész problémakört atomizáljuk, ami a kollektív fellépés ellen hat.   

Ebben persze szerepet játszik a nyugatcentrikusság, a Globális Észak nézőpontja is. Ebből a pozícióból tényleg homályosabb, hogy mi fog történni, mert még nem érezzük annyira a bőrünkön a klímaváltozás hatásait. De Indiában ez már nagyon konkrét. Ott már semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy ez egy tárgy nélküli, elnyúló félelem lenne, amire sok mindent ki lehet vetíteni. Ott, ahol vízhiány van, a klímakatasztrófa már nem egy projekciós felület, hanem annak a valósága, hogy nem tudok inni, mert nincs ivóvíz. 

M. D./WMN: A klímakatasztrófa filmes ábrázolásaiban is tulajdonképpen a centrumhoz tartozó, fejlett országok, lényegében az elit látásmódja tükröződik. 

Cs. G.: Ezek a filmek általában a gyarmati múltból és a gyarmati jelenből táplálkoznak. Az európai, észak-amerikai emberek szorongása gyakran arra vonatkozik bennük, hogy ők is úgy fognak élni, mint a perifériás országok lakói, akiket kizsákmányoltak, vagy napjainkban is kizsákmányolnak. A klímaszorongás tehát nagyon sokszor nem a világ végére, hanem a kényelemnek a végére, a kitüntetett pozíciónknak az elvesztésére irányul.

Fontos lenne olyan víziókat létrehozni, amelyek túlmutatnak ezen, és nem úgy képzelik el az ökológiai és gazdasági összeomlást, mint egy Mad Max-szerű világvégét, hanem egy olyan problémaként, amivel konstruktív módon, össztársadalmilag kezdünk valamit. Lehetne abban szerepe a tág értelemben vett pszichotudományoknak, hogy segítsenek olyan pozitív víziókat kitermelni, amelyek a szolidaritást hangsúlyozzák. Egy ilyen vízió persze csak akkor tud megvalósulni, ha nem félünk attól, hogy elveszítjük a saját geopolitikai-, osztály- vagy nemi pozíciónkat.   

M. D./WMN: Mi lehet konkrét eleme ennek a pozitív víziónak? 

Cs. G.: Az ukrán-orosz háború óta még nehezebb a világról valami pozitívat mondani, mert úgy néz ki, azoknak az erőforrásoknak egy jelentős részét, amelyet az államok a környezetvédelemre fordítottak volna, most fegyverkezésre fogják költeni. Az is egyre jobban látszik, hogy az a rendszer, amelyben élünk, meg nem változtatható, meg nem szelídíthető.

Az előttünk álló időszak nagy kérdése tehát az lesz, hogy ennek a komplex ökológiai-gazdasági rendszernek először a gazdasági vagy az ökológiai része roppan majd össze.

Az a jobbik eset, ha a gazdasági, mert akkor nem egy tömeges kihalási esemény veszi kezdetét, nem a föld sok különböző fajainak a szaporodási feltételei lehetetlenülnek el. Ha a gazdasági rendszer dől be először, akkor lehetőségünk lesz valami jobbat csinálni helyette. Valamit, ami nem kizsákmányoló, nem patriarchális, nem a munkás-főnök viszony alapján szerveződik. Erre lehet példa a szolidáris gazdaságok rendszere, ami már ma is sok helyen működik, és aminek a témáját egy korábbi lapszámban (Fordulat 27.) a kollégáim részletesen is feldolgozták.

Milanovich Domi