(Hirdetés)

Ha a világ rigó lenne... Na jó, ha nem is az egész univerzum, de legalább az én gyerekem lehetne cuki, csőrös madárka. Akkor ugyanis rögtön négy darab, komoly fejfájást okozó bajtól lettem volna megkímélve anyai életem során.

1. ok: a fogzás. Így lettem a vizespóló-verseny győztese

Friss anyukaként épp csak fellélegeztem, hogy végre, vééégre túljutottunk a hathetes hasfájós korszakon, ami – nevével ellentétben – nem ért véget hat hét után sem. Az én kis szívem csücske előszeretettel óbégatott élete első fél évének minden ébren töltött percében. (Természetesen úgy, ahogy ez dukál: lila fejjel és torkaszakadtából.)

De aztán hirtelen fordult a kocka. Egyik nap azon kaptam magam, hogy a kisded ébren van, és nem üvölt, mint a fába szorult féreg. Annak ellenére, hogy még mindig életben van. Mi ez, ha nem csoda?! Éljen, végre lehetett virgázni vele, körbehordozni a szomszédságban, járjanak csak a csodájára, milyen remekbe szabott utódom is van nekem! Ha akkor tudtam volna, hogy ez a mennyei időszak mennyire illékony, talán jobban kihasználom azt az egy hetet...

Így viszont mire épp végeztem a távolabbi rokonsággal, már le is csapott ránk a borzasztóságok borzasztósága: a fogzás. Én pedig ismét egy nyűgös, kiszámíthatatlan bőgőmasina anyukájává változtam. A folyamatosan a karomban vigasztalt csimotának köszönhetően pedig simán készen álltam bármelyik percben arra, hogy egy vizespóló -versenyen induljak. Komolyan mondom, elképesztő, hogy fér bele egy nudli kiskölökbe annyi nyál, amivel a Sportuszoda olimpiai medencéjét meg lehetne tölteni. Ezek az élet nagy misztériumai, meg az is, vajon miért nincs a gyerekeknek foga helyett csőre... Hát nem lenne sokkal jobb?

2. ok: a fogmosás. Amikor a csillámpóni belefosik a ventilátorba

Amikor a kis pupáknak végre előbukkantak a fogacskái, én balga fejjel azt hittem, túl vagyok a nehezén. Ezzel viszont a hájas redőcskék, koszos fülecskék, csapzott fürtöcskék mellé újabb tisztogatni való alkatrésszel gazdagodott az én kis csillagom. Ó, jaj...

A gyermek fogmosási módszere a következő: a csilivili fogkefére rányomom az eperillatú, rikítóan rózsaszín csodakrémet. Amit aztán ő buzgó nyelvcsapásokkal, laza öt másodperc alatt beleköpköd a mosdókagylóba, majd úgy sprickol ki a fürdőszobából, mint akit űznek. Ennek a fogmosási technikának a végegyenlege viszont:

egy változatlanul maszatos mosoly, ahol a bűbájos szájacska mögül muslincáktól körbedongott, kukoricasárga fogacskák meredeznek, egy retkes mosdókagyló, ami úgy néz ki, mintha egy csillámpóni fosott volna bele egy ventilátoron keresztül, és egy remegő kézzel sörért nyúló szülő.

Fenyegetőzés, visszarángatás, hosszas könyörgés, fognyűvő manócskákról való sztorizás mit sem használ, ezek legfeljebb az utólagos fájdalomcsillapításra használt sörök számát dobják meg. (Nyugi, a söröket én iszom. A kölök pálinkával öblöget, hogy mégis meglegyen a fertőtlenítés.) De most mondd meg őszintén, nem lenne sokkal jobb, ha az a gyerek inkább rigó lenne??!

3. ok: a Fogtündér. Amikor tejfoganként tejelsz!

Nem tudom, ki volt az értelmi szerzője a Fogtündér intézményének, de legszívesebben jól fenéken harapnám a frissen (és alaposan) megmosott fogsorommal. Én ugyanis hiába próbáltam eltitkolni a létezését is, a gyerekem úgy került haza egyik nap az iskolából, hogy nemcsak ennek a rémes rüfkének a létezésével volt tisztában, de a konkrét árfolyamokkal is. Egyszerűbb volt tejelnem minden egyes kipottyanó tejfog után, mint hosszas huzakodásba kezdeni jól fejlett közgazdasági érzékű csemetémmel azon, hogy miért kapott a bal kettes őrlőért a Pirike ötezret, amikor az ő párnája alá csak egy vacak húszast rakott az a sóher Fogtündér. Ugye, mennyivel egyszerűbb lenne a helyzet, ha tyúkként terelgetném az én kiscsibémet?

4. ok: a genetika – Azaz apa szája+anya foga=szívás

Az ellentétek vonzzák egymást, tartja a mondás. Ennek a hátulütőjére azonban csak akkor ébredtem rá, amikor kiderült, hogy szerelmünk gyümölcse az én lapátfogaimat örökölte, viszont a pasim szűk állkapcsát. Ezzel pedig be is biztosítottam magamnak a havi rendszerességű vizitet a fogszabályzásra, természetesen át a városon, csúcsidőben, tíz éven keresztül. Ahogy a kötelező esti keservköröket is, amikor az ágy alá bekúszva, vagy épp hétrét görnyedve próbálom megtalálni a fogszabályzót, miközben ő unott arccal és rosszul leplezett kárörömmel nyújt hevenyészett instrukciókat és zavaros GPS-koordinátákat. De most komolyan, ha a gyerek csak fele annyi időt töltene a protkó viselésével, mint amennyit én a keresésével, már olyan mosolya lenne, mint Gene Kellynek. De még mindig inkább  Goofy kutyára hasonlít.

Mondtam már, hogy mennyivel egyszerűbben élnénk, ha a gyerekeknek inkább pici, sárga csőre lenne??!

Kivéve, amikor rám mosolyog. Mert olyankor... olyankor elfelejtek mindent, a fogzás miatt átvirrasztott éjszakákat, a véget nem érő fogmosóleckéket, a Fogtündérnek leperkált vagyonokat és a génlottóvesztesként átszívott fogszabályzás éveit. És csak párás szemmel gyönyörködöm az én kismadaramban...

Fiala Borcsa