Ő mindenki másnak a múlt, és csak bennünk él tovább

–

Közeledik a második karácsonyunk Izabella nélkül

Semmivel sem könnyebb, mint az első, azt elmondhatom. Izabella, a mi ötéves szupernőnk két éve, szenteste felé közeledve, december közepén kezdte meg utolsó küzdelmét a mi világunk és reményeim szerint egy számára még csodásabb világ között. Ezt másfél év harc előzte meg, legtöbbször második otthonunkban, a zürichi kórházban. Azon a karácsonyon végre otthon volt, köztünk, a maradék kis erejével a testvéreivel játszott, de legtöbbször az ölünkben aludt. Vagy néma harcát vívta, ami csendes volt, igaz, de teli fájdalommal. Mindez négy teljes hétig tartott. Akkor győzött az új világ hívó szava, és elment tőlünk. 

A lelki vívódásom csak fokozódott tavaly óta, ami a szentestét illeti. Az első évben nem voltam hajlandó dekorálni, fát állítani, ajándékokat látni. Úgy éreztem, nekünk megvolt az utolsó családi karácsonyunk. Pont. Ráadásul kegyetlenül fájdalmasnak szervezte a Mindenható.

Ez innentől azoknak a boldog embereknek a karácsonya, akikhez lélekben nekem semmi közöm.

De azért ezzel kapcsolatban felmerült egy probléma. Van még három fiunk, Izabella bátyjai. Ők nem biztos, hogy osztoznak a karácsonyból történt kiábrándulásomban, hiába imádták a kishúgukat.

A múlt karácsony ügyetlenül sikerült

A legszebb talán az volt benne, hogy bár a fiúk látták, mennyire nem akarom, mennyire szomorú vagyok, és vagy százszor elmondtam nekik, hogy ne haragudjanak, de képtelen vagyok ajándékozni, készülődni, végül mégis kaptak ajándékot. Szentül hiszem, hogy szegények semmire sem számítottak. Jóllehet, a szokásosnál sokkal apróbb meglepetések voltak a fura fautánzatunk alatt, mégis földöntúli volt a boldogságuk. 

Ha most kérdez engem valaki, hogy mi a vágyam, azt kell mondanom, elaludni december tizenharmadikán és felébredni január tizenegyedikén. De mivel szerencsére senki sem kérdez, én kérdezem a családomat. A férjem velem érez. A fiaink? Ők szép karácsonyra, összegyűlt vidám családra, ajándékokra, kellemes hangulatra vágynak.

Idén megvan bennem a belső késztetés, hogy boldoggá kell tennem nekik az ünnepi időszakot. Aztán eszembe jut Izabella, és mégsem akarom.

Amit idén csinálok, az az, hogy a családot összehívom – igaz, részletekben, de elutaznak hozzánk Svájcba. A fiúkat idén elkényeztetjük remek ajándékokkal. Ha engem kérdez valaki, nem utasítom el automatikusan azt, hogy meglepjenek, hanem gondolkodom, van-e bármi, aminek örülnék. Hagyom magam beszippantani a karácsonyi hangulat által. Dekorálgatok a lakásban. Gondolkodom, hogy a két nagyon szófogadó macskánk mellett milyen fának van létjogosultsága.

Ami közben bennem zajlik?

Elfogadtam, hogy jobb, ha a családdal vagyunk, nem pedig elvonulok négy hétre. Agyalok, veszem az ajándékokat, dekorálok. De miután kidekoráltam a lakást, és a szemem a szépségében fürdőzik, leülök sírni. Ha a karácsonyi mulatságra gondolok, nagyon örülök, aztán elerednek a könnyeim, és az jár a fejemben, hogy ezzel nem őrizzük méltóképp Izabella emlékét. Amikor a fiúknak megveszem a vágyott ajándékokat, az végtelen jó érzés, és alig várom, hogy lássam az arcukat, mikor kibontják. Majd elvonulok sírni, mert Izabellának semmit sem veszek többé, pedig annyi mindennek örülne, amiket az üzletek polcain látok.

Ami ebben az időszakban örömmel tölt el, hogy mindig találok egy Izu-angyal figurát, amelyik biztos neki is tetszene, mondaná, hogy „uhhhh, de ééédiii!”. Amelyiknek a haja olyan, amilyennek Izabella haját mostanra képzelném. Amelyik kéztartása felidéz egy Izu-pillanatot. Ha ilyet látok, nyomban megveszem. 

Időnként nyomasztó ez a kettősség az életemben. A külvilág szerintem egy boldog, kiegyensúlyozott, pozitív édesanyának, feleségnek, barátnőnek lát. Ez egyfelől mind igaz.

De mellette naponta sújt le rám a fájdalom, a marcangoló hiány érzete, a végtelen bánat.

Sétálok az utcán, valóban teli életszeretettel, és naponta képes vagyok rácsodálkozni, hogy milyen kivételesen szerencsés életem van, aminek minden pillanatát élvezem. Közben fojtogat a sírás. Fogalmam sincs olykor, hogy mosolyogjak inkább, vagy engedjek utat a könnyeimnek. 

Időnként úgy érzem, két ember él bennem tovább

A korábbi énem életébe minden pillanatban beleszól a másik énem. Sokszor összezavar, de aztán igyekszem kibogozni a szálakat. Az is csak nehezít a lelkemen, hogy az idő múlik, Izabellát két éve nem láttam, a környezetemmel pedig egyre kevesebb szó esik róla. Persze itt is a kettősség érzése marcangol.

Az eszemmel pontosan tudom, hogy ennek így kell lennie. Az én szívem már darabokban, de hasad tovább és kérdezném: ennyi volt? Azt gondoljátok, Izabella ennyi volt? Azt gondoljátok, könnyebb róla nem beszélni? Vagy elfelejtettétek, hogy egyáltalán létezett? 

Nem, ő itt van a mi szívünkben, lelkünkben, a templom gyönyörű sírkertjében. A gyertyáját folyton életben tartjuk, ezzel valamiképp őt is.

Azt is tudom, hogy ez az egész az én magányos lelki vívódásom, amelyet fel kell dolgoznom. Egyedül, magányosan, hiszen Izabella is végigcsinálta gyerekként. Hiába voltunk körülötte, a rá szabott úton egyedül ment végig.

Fel kell dolgoznom, hogy Izabella mindenki másnak a múlt, ami halványul el, és csak bennünk él tovább a mindennapokban ilyen élénken. Ez így van rendjén. De iszonyú nehéz ezt elfogadni.

Azt gondolom az életemről, hogy kettétört – a szívem biztos –, kisiklott a sínről a vonat, egy fuldokló próbál a felszínen maradni. Amúgy meg ugyanolyan boldogan, a családomat imádva, motiváltan és kiegyensúlyozottan élem az életem, sok nevetéssel.

A csodaéletem kimondhatatlanul nehéz.

Két éve minden más lett. És ez örökre így marad.

A képek a szerző tulajdonában vannak

WMN szerkesztőség