(Hirdetés)

A családunkban az étel az egyik legfontosabb szeretetnyelv. Apám ifjúkorában egy pesti étterem szakácsaként dolgozott, aztán hazavitte Somogyba a tudományát. Negyven évig tanította a kaposvári gyerekeket arra, hogyan kell a szívüket-lelküket belefőzni az ételbe, aztán pedig feltálalni „angol 1-ben” ropogósra sülve, porhanyósra főzve vagy éppen szuvidálva.

Érdekes, tudatmódosult állapotba került, amikor főzött, sőt, már akkor is, amikor még csak a konyhaasztalnál ültek anyámmal, és tervezték a hétvégi menüt.

Kockás papír fölött hajoltak egybe, összeért a kezük, ahogy azon vitázgattak, mennyi hús és zöldség kell a marhafarok leveshez (anyu következetesen így hívta az ököruszályt, ő ezt hozta a nyolckerből a somogyi megyeszékhelyre), ha áthívjuk Klárikáékat is a szomszédból. Aztán anyuval elmentünk a piacra, a Csemegébe és Pistához, a henteshez. Szerették, ha jófajta hozzávalók kerülnek a fazékba, és ez még akkor is így volt, amikor hó végén nem marhahúslevest, hanem paprikás krumplit főztek.

Otthon aztán kiterítettünk mindent a pultra, ebben már az öcsém is segített, kipakolni azt mindig is nagyon tudott Bandika. Meg játszani az almákkal, krumplikkal, répákkal, mindennel, amit a zacskókban talált. Mire a hozzávalókat megpucoltuk és előkészítettük, már tíz óra is elmúlt. Akkor kezdődött a varázslat.

Apu nem számolgat főzés közben. Az ujjbegyeiben érzi, mennyi sóra van szükség, a markában, hogy hány szem bors kell, a szeme meg egyszerűen érti a zöldfűszerek jelzéseit. Az egész teste főz, és öröm a keze alá dolgozni. Ennél csak akkor boldogabb, amikor elénk teszi, és figyeli, ahogy megesszük. Sosem akkor lát neki, amikor mi, kivár néhány másodpercet. Neki az a látvány az előétel, amikor az első falat közben lehunyjuk a szemünket... és mosolygunk, amint az otthonunk íze betölti a szánkat.

Gyerekkorom egyik legfontosabb élménye volt a közös főzés, és minden, ami azt kíséri – a menü kitalálásától a beszerzőkörúton át a kóstolásig és az együtt evésig. Ettől, a jó ételektől, és a közös élménytől voltunk jól.

Tizenhat voltam, amikor a szüleim elváltak, és ma már tudom, hogy ez hiányzott a legjobban a mi szép, kerek családunkból.

Persze mindketten megtettek mindent, hogy az élmény megmaradjon. Apu azóta is csodákat főz, alig várom, hogy karácsonykor körülüljük nála az asztalt, és lehunyjuk a szemünket az első falat közben. Anyu pedig, amíg velünk volt, igyekezett felnőni a feladathoz. De egyedülálló szülőként nem lehetett könnyű dolga egy haspók kiskamasszal és egy a közös étkezések (meg minden más) hiányába lelkileg beleroppanó tinédzserlánnyal. No meg azzal a ténnyel, hogy... nos... mondjuk ki, tudom, hogy nem haragudna rám érte, sosem haragudott az őszinteségért: nem ő volt a legeslegtehetségesebb szakács, akit valaha ismertem. Egyszerűen nem kötötte le a konyhaművészet. Ha viszont nagy ritkán mégis ihletet kapott, és szakított a szokásos receptekkel, akkor egészen avantgárd műremekeket hozott létre.

Például a mutyit.

A mutyit, amit karácsonykor készített, és a nevének hangzásával ellentétben az étkezés csúcspontját, a desszert szerepét osztotta rá. A mutyi, ez a megfoghatatlan konzisztenciájú és színű dolog vaníliapudingból, gyümölcsökből, dióból és más olajos magvakból állt. Egy nagy, öblös üvegtálban került az asztalra. Onnan merőkanállal juttattuk az elénk rakott poharakba, a poharakból pedig teáskanállal a szánkba. Apu egyszer azt találta mondani, hogy finom, ezért anyu minden évben „megsütötte”. Elmaradhatatlan velejárója volt azoknak a karácsonyoknak, amikor apu szenteste átjött, hogy a család néhány órán át úgy tegyen, mintha mintha minden rendben volna köztünk, de közben mindannyian tudtuk, hogy semmi nincs rendben.

Ezért aztán a mutyinak mindig egy kicsit könnyíze volt...

Mindig van egy pillanat decemberben, amikor eszembe jut a mutyi. Idén akkor, amikor a lányommal mézeskalácsot sütöttünk az iskolai ünnepi vásárra. Lola volt az ügyesebb kettőnk közül. Én ugyanis, ahogy a főzés örömét megörököltem aputól, úgy kaptam meg a szüleimtől a sütéstől való idegenkedést. Nem szeretek méricskélni, érzéssel, spontán és testtel főzök én is. A magamfajták szerintem pontosan tudják, hogy a konyhamérleg mennyire útban van.

Na, de a lányom! Ő mégiscsak megtalálta a vérünkben a méricskélés örömét és a receptkövetés fegyelmezettségét. Óriási örömmel veti magát bele a grammok és milliliterek világába, mint valami lisztes arcú, csillogó szemű, konyhai vegyészmérnök. A fönt említett mézeskalácsot is ő mentette meg.

Egy ponton ugyanis a tészta teljesen egészében a tenyeremhez ragadt, és az istennek se akart lekerülni onnan, hiába rázogattam, ütögettem és vakartam. Akkor már sejtettem, hogy nem kellett volna felülírni a tuti receptet... Szóval álltam a konyha közepén, a már-már mutyii minőségbe emelkedett masszával a kezemen, és igyekeztem szülői tekintélyem utolsó morzsáit legalább egyenes testtartásommal és a hidd el, gyerekem, tudom, mit csinálok! kijelentés ismételgetésével megőrizni. Lola egy ideig csöndben szemlélte vergődésemet, majd maga elé vette a receptkönyvet, és átolvasta a hozzávalókat. Egy perc alatt rájött, mit rontottam el. Némi liszt segítségével leszedte rólam a nyers tésztát, és szakavatott mozdulatokkal – honnan látta... fogalmam sincs – körülbelül másfél perc alatt helyes kis halommá gyúrta. Aztán belehelyezte egy tálba, letakarta és berakta a hűtőbe. „Ennek most minimum egy órát pihennie kell, szerintem addig mosakodjunk ki!”

Később, miközben közösen szaggattuk és sütöttük az egészen pofás mézeskalácsokat (komolyan, teljesen olyanok lettek, mintha semmi közöm nem volna hozzájuk!), elmeséltem neki a marhahúsleves és a mutyi történetét. Végighallgatta, aztán benézett a konyhapult fölött a nappaliba, ahol az apja a kutyával játszott éppen.

Huncut fény villant a szemében.

„Te, mama, megvan még az a recept valahol? Megcsinálhatnánk karácsonyra azt a mutyit, biztos nagy sikere lenne!” – és akkorát nevetett, az ég is megremegett belé. Talán még anyu is hallotta.

D. Tóth Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Gergely Zsolnai