–

„Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus…”

Ez a dal csendül fel a napokban az ország közel 2500 középfokú oktatási intézményében. Ünneplőbe öltözött diákok ballagnak végig utoljára az iskolájuk falai között, miközben meghatott tekintetű pedagógusok, büszkeségtől könnyes szemű szülők veszik őket körbe. Nagy pillanat ez egy középiskolás tanuló életében, mert tényleg véget ér egy korszak.

Szinte minden ballagási beszédben legalább egyszer elhangzik ilyenkor a „nagybetűs élet” szóösszetétel, kicsit kevesebbszer, mint az „emlék” szó.

Érdekes lenne statisztikát írni arról, hogy melyek azok a szavak, amelyek ilyenkor a legtöbbször szólalnak meg a hangszóróból. Én emlékszem a saját ballagásomra, amit meghatottan sétáltam és álltam végig a Türr István Gimnázium falai között. Szomorú voltam attól, hogy vége ennek a csodálatos időszaknak az életemben. Tanárként sem élem meg könnyebben ezeket az ünnepségeket, mint ahogy arról már egy két évvel ezelőtti cikkemben is írtam.

Előkészületek

Sokszor beszélünk arról, mennyire patetikus is a ballagás. Szó van az emelkedett hangulatról, a meghittségről, de elég keveset tudunk a mögötte meghúzódó szervezőmunkáról. Nem ez lesz az első ballagásom mint búcsúztató osztályfőnök. Ilyenkor már hetekkel azelőtt megy a szervezés, az egyeztetés, ami sokszor korántsem annyira szép, mint maga az ünnep.

Én híres vagyok arról, hogy nem szeretek mindent az utolsó pillanatra hagyni. Így az idei tarisznyákat már decemberben megrendeltem, hogy biztosan megérkezzenek. Annak rendje és módja szerint meg is jöttek április elején, ahogy kértem.

De meg is kell tölteni a tarisznyákat. Mindenhol más a hagyomány: nálunk só, pogácsa, pénzérme és egy idézet kerül bele, amit össze kell állítani, gondosan, alaposan, hogy semmi ne maradjon ki belőle. Aztán persze az utolsó pillanatban mindig kiderül, hogy valamiből kevesebb van, mint kellene, amit utólag pótolni kell.

Aki ismer, azt is tudja, hogy ilyenkor „felfokozott idegállapotban” pörgök, mint egy túlhúzott lendkerekes autó kerekei. Sokszor még hasonló hangokat is adok ki, miközben a helyszínek között ingázom.

Mert abból is van bőven: hiszen díszíteni kell a termet, a folyosót, a lépcsőt, a tanárit, az ajtót, a színpadot.

Nem vagyok híve annak, hogy megannyi virágot öljünk meg, majd a szeánsz végével landoltassuk a kukába

Szerencsére még sokan vannak így a tanári karban, ezért nem élővirággal díszítünk, hanem a diákok által hajtogatott pillangókkal, kreppvirágokkal. A ballagóknak szánt gyorsan hervadó virág helyett pedig „örök életű” plüssöket használunk. Természetesen a virágboltokat sem szeretnénk tönkretenni, egyszerűen csak praktikus okok szólnak a döntés mellett. Szerencsére az osztályom partner ebben, úgyhogy egy ideje vágnak, ragasztanak, hajtogatnak, hogy a lehető legszebb díszek kerüljenek fel dekorációként. De nem ám akárhogy, hanem gondosan felhelyezett zöld alapra, és szakszerűen feltűzve. Persze, mindig van olyan, ami leesik idő előtt, ezért újra kell tervezni az egészet, mert pont oda nem fér el, ahová kigondoltuk.

Szóval idegeskedésből akad ilyenkor bőven, ami kicsit azért beárnyékolja ezt a szép ünnepet. Vagy csak én spilázom túl? Könnyen lehet.

A műsor kész, bár valami mindig lemarad

Előfordult, hogy a Himnuszt felejtettem el, máskor pedig a szalag felkötése közben volt néma csend, ami nem túl szerencsés. Idén reményeim szerint a zenék sem hiányoznak majd a kellő pillanatban. De kell még búcsúbeszédet olvasó tanuló, zászlóátvevő emberke, sorfalban álló segítő, hangosítást végző diák. A székeknek pedig a megfelelő helyen kell állniuk, pont annyinak, ahány gyerek van. Aztán meg harcolni is kell egy kicsit az izgatott szülőkkel, hogy hova álljanak, és lehetőleg hova ne.

Mert mindig van kerítésre kapaszkodó, elzárt területre besétáló, a sorfalat áttörő virágátadó rokon is, ami kicsit fokozza a szervezői ingerültséget. De mégiscsak az ő napjuk ez… Aztán amikor vége az utolsó dalnak, az utolsó hang is elhallgat, felszállnak a lufik az égbe (nah, ez egyáltalán nem környezettudatos, sőt, nagyon káros, de szerencsére van már ökolufi is), akkor jön a romeltakarítás, amit a szervezők kíméletlen gyorsasággal végeznek. A gondosan, több órás munkával, precízen felhelyezett dekorációt vadul tépik lefelé, hogy minél hamarabb hazamehessenek, hiszen már reggel óta talpon vannak. És nem marad más az egészből, mint a pedánsan sorakozó fekete szemeteszsákok a kuka mellett… Aztán másnap minden megy tovább a maga útján.

Amikor ezt a cikket olvassátok, én éppen vadul cikázom az iskola épületében, hogy minden rendben menjen, vagy az eget kémlelem, hogy a péntekre ígért eső és lehűlés vajon ideér-e, és elmossa az egészet, vagy kegyes lesz hozzánk, és megvárja, amíg kikerülnek a zsákok a helyükre.

Drukkoljatok, hogy az utóbbi legyen!

Minden ballagónak meghitt ballagást, emlékezetes pillanatokat kívánok! 

Szerintetek mi kell még ahhoz, hogy igazán jól sikerüljön egy ballagás? Aki tudja a receptet, ossza meg velem!

Balatoni József

Kiemelt képünk illusztráció