Mind voltunk gyerekek… csak elfelejtjük – Egy kiállítás, amit mindenkinek látni kellene

–

Amikor beléptem a The Space Budapest galériájába, rögtön éreztem, hogy itt már a levegőnek is más a sűrűsége. Játékosság, fájdalom és erő egyvelege terjengett a térben. 

„Mindenki volt gyerek… csak néha már olyan távolinak tűnik” 

Így vezetik fel a Hintalovon Művészeti Projekt oldalán a kiállítást. A kiállító képzőművészek, írók és költők, mielőtt bármibe is belefogtak volna, egy workshopon is részt vettek, amit Gyurkó Szilvi tartott a gyerekjogokról.

Ha abból indulunk ki, hogy milyen gyereknek lenni, akkor elsőre (szerencsés esetben) nem feltétlenül traumákra gondolunk, hanem, mondjuk, a gyermeki létezés ártatlanságára, a rácsodálkozás képességére. De sajnos tudjuk, hogy egyáltalán nem minden gyereknek ez a valósága. Nem minden gyereknek adatik meg, hogy biztonságos környezetben élje meg a rácsodálkozást, az ártatlanságot. Túl sokan vannak, akiknek nincs választásuk, akik szörnyűségeken mennek keresztül, és aztán egy életen át viselik a bőrük alatt mindazt a sebet, mocskot, amit a velük visszaélő felnőttek műveltek velük. 

Legyen szó háborúról, bármilyen jellegű abúzusról, csúnya válásról, mindig a gyerekek legkiszolgáltatottabbak. 

A kiállítás nyitóeseményén Gyurkó Szilvi arról mesélt, hogy anno, a kilencvenes években amerikai kutatók elkezdték vizsgálni a válaszkészen, otthon, családban élő kisbabák és romániai csecsemőotthonokban, rácsos ágyakban, szeparált, sírni hagyott csecsemők agya közti különbséget. Az EEG-felvételek egyértelmű, óriási különbséget mutattak, és feketén-fehéren kiderült, hogy a trauma, a sérült kötődés, mindaz, ami történik velünk kicsi korunkban, gyakorlatilag „újradizájnolja” az agyunkat, és hatással van arra, akivé aztán később válunk. Mindaz, ami megsebez minket a legsérülékenyebb korunkban, jön velünk. Bár mostanra tudjuk, hogy megannyi módja létezik már a feldolgozásnak, és egyre többet foglalkozunk a traumákkal társadalmi szinten is, egyszerűen nem lehet nem tudomásul venni, hogy bizonyos sebekkel csak ennyit tehetünk: megtanulunk velük együtt élni. Ezt szerették volna ezzel a kiállítással a művészet nyelvén is kifejezni. 

Pokol a látszólagos idillben

A workshopon, amit Gyurkó Szilvi az alkotóknak tartott, szó volt a különböző terápiás módszerekről, a bántalmazott gyerekek számára felszabadító élményt és biztonságot nyújtó homokterápiáról, beszélt statisztikákról, megrázó esetekről és a gyermekvédelem teljesen logikátlanul felépített (vagy inkább lerombolt) rendszeréről (pontosabban káoszáról) is. Ezután minden művész elkezdte emészteni a hallottakat. Átszűrve önmagukon mindazt, amit tanultak és azt, amit számukra jelent a gyerekkor, a gyerekjog mint fogalom, vagy a kiinduló mondat, hogy „mindenki volt gyerek”, elkezdtek dolgozni az alkotásaikon. 

Az elkészült művek mind-mind nagyon különböznek, mégis gyönyörű egységet alkotnak. Egyes alkotások a bántalmazás okozta bénultság állapotát jelenítik meg, vannak, amik a trauma későbbi életünkre gyakorolt hatását ábrázolják, vannak, amik a gyógyulás folyamatát vagy annak katarzisát bontják ki, és olyanok is, amikre egyszerűen szavak sincsenek, nem marad más, csak a húsba maró fájdalom, amitől legfeljebb ordítani lehetne. Vannak festmények, installációk, novellák, az iskolai füzetlaptól kezdve a fűrészen át a hintáig minden. Félek, ha most egyesével elkezdeném felsorolni a kiállított műveket, akkor nem tudnék leállni, mert mindegyiknél jócskán elidőztem az egyre növő gombóccal a torkomban. 

De ami nem ereszt, amit egy nappal a kiállítás után is látok lelki szemeim előtt, az Fajgerné Dudás Andrea Sand Tray Therapy (azaz Homokterápia) című festménye, ami előtt a földön egy kis kék kagyló alakú homokozó áll, benne egy lapáttal. A képen voltaképpen idilli jelenetet látunk. Gyerekeket és felnőtteket a homokozóban. De amint közelebb megyünk, pofán vág minket a realitás, a fehér ruhákon megjelenő pokoli, iszonytató mondatok, történetek, amiket az áldozatok ilyen-olyan módon valahogy talán le tudnak vetni magukról, fel tudják dolgozni. Ám soha nem tudják már meg nem történtté tenni a rémségeket, amiket velük tettek, amiket az alakok bőrére írt további fájdalmas mondatok jeleznek. Hosszú percekig álltam a kép előtt. A képen megjelenő mondatok (amiket a művész a Beszélj róla! oldalon megjelent anonim bántalmazástörténetekből válogatott össze) olyan elementáris hatást gyakoroltak rám, ami talán nem is evilági. 

Ezek olyan mondatok, amik felnőtt áldozatok számára is félelmetesek, undorítóak és rémisztőek lehetnek, de elképzelni egy gyereket mindennek a mocsoknak a kellős közepén… Az maga a pokol. 

Csak ez villog a fejemben.  

Valóban elfelejtjük, milyen gyereknek lenni

Én magam is voltam molesztált gyerek. Tudom, milyen érezni azt a poshadt mocsaras szennyet, amit egy felnőtt nem kívánt érintése okozhat. 

De azt hiszem, még én is fényévekre vagyok attól, amit azok a gyerekek érezhetnek, akiket megfenyegetnek, hogy ha bárkinek elmondják, ami történt, akkor azzal a családnak tesznek rosszat, vagy azt, hogy „ha már elkezdtem, nem hagyom abba”. 

És persze fájdalmas egy ilyen képen keresztül ekkora gaztettekkel farkasszemet nézni, de az a helyzet, hogy 

amíg ilyesmi akár csak egyetlen gyerekkel is előfordulhat, amíg lehet élő pajzsként használni gyereket háborúban vagy egy válásnál, amíg elszeparálhatják az újszülötteket az anyjuktól, amíg szétverik az oktatást is, nehogy legyen esélye a gyereknek kitörnie, szárnyakat kapnia, addig nem tudunk eleget beszélni erről. Addig ez a legfontosabb ügyünk ez (kellene hogy legyen). 

Mind voltunk gyerekek, mind tudjuk, milyen. Ám hajlamosak vagyunk elfelejteni. Pedig ahhoz, hogy egy élhető, boldog társadalmat építsünk, vissza kellene nyúlnia mindenkinek a gyerekkorába. Vajon mit szólna a gyerekkori önmagunk ahhoz, amit ma képviselünk, ahhoz, ahogy ma élünk? Vajon annak, amit ma gyerekvédelemnek neveznek a közéletben, mennyi köze van ahhoz, amire egy gyereknek valóban szüksége van? Egyáltalán, mire van szüksége egy gyereknek? Mert a kiállításon felszínre bukó érzések és megélések alapján tényleg pusztán szeretetre, megértésre és elsősorban biztonságra. 

Ha lehetne, kötelezővé tenném ezt a kiállítást. Azon túl, hogy az üzenete, azt hiszem, mindennél fontosabb, nem mindennapi élmény ilyen sokféle megközelítésből rávilágítani egy olyan problémára, ami mindannyiunkat érint.  

Vagy azért, mert bennünk is él egy valamilyen módon bántalmazott gyerek, vagy azért, mert szülők vagyunk, vagy pusztán azért, mert mind voltunk gyerekek, és a világ, amiben élünk, amiben élni fogunk, azt a gyerekekkel való mindenkori bánásmód fogja meghatározni. 

A projektről, a kiállításról, a workshopokról minden infót megtalálhattok ITT, beleértve a résztvevő művészek, alkotók bemutatkozását és a kiállított műveket is. A kiállítást a The Space Budapest galériájában lehet megtekinteni. 

Kiemelt képünk és a belső fotók a szerző tulajdonában vannak. 

Szabó Anna Eszter