Néha Rómáig kell menni, hogy megtudjunk valamit magunkról

–

Vannak városok, amelyekről annyi szép fotót, videót, történetet látni és hallani, hogy az ember már szinte érzi a hangulatát a könyvek oldalain, a prospektusokból vagy a képeslapokról. Könnyen gondolhatjuk, hogy feleslegesen idealizáljuk ezeket a helyeket, de azért be kell ismerni, sohasem véletlen, amikor valami kultikussá válik világszerte. Rómából azzal a szívet melengető érzéssel érhettem „haza”, hogy éppen olyan, mint amit a napfényes képeslapok, a nagymamámmal réges-régen évente újranézett egyik kedvenc filmje a Római vakáció (még fekete-fehér!) képsorai, vagy a városban forgatott videós úti beszámolók ígértek. 

Nem tudom, hozzátesz-e a „szerelem első látásra”-élményhez, hogy az utóbbi években különösen a szívem közepébe került Olaszország, egyrészt mert nagyon szeretem a mediterrán világot, másrészt mert 

az olasz emberek vendégszeretetében ‒ és az összes kedves sztereotípiában, amit róluk hallani ‒ még egyszer sem csalódtam. 

Magam sem értem, hogy lehet: én, aki otthon két perc buszra várakozástól is viszketést érzek, mindent a maga idejében csinálok, és percnyi pontosságra beosztom az időmet, ott miért tudom elengedni az egészet egy másodperc alatt, mindenféle rágódás nélkül… Jön a metró, ha jön, nyitva van, ami nyitva van, sorra kerülünk, amikor sorra kerülünk. Az olasz lazaság talán tényleg olyan ragályos, hogy érdemes kipróbálni annak is, aki el sem tudja képzelni hasonló eleganciával kezelni az időt a hétköznapokban.

Rómáért még repülni is hajlandó az ember

Rómába eljutni ma már nem olyan nehéz, nekem azért mégis meg kellett küzdeni a szorongásaimmal, és meghozni a döntést, hogy sok év után újra repülőre üljek. Nem pánikolok egyébként a levegőben, de a kontrollvesztettség egy olyan fokát élem meg, amire még a három gyerekem érkezése, a velük való hétköznapok és Covid-karanténok megélése sem volt képes teljességgel megedzeni. Hosszabb nyaralásokra egyébként külföldre is autóval jártunk eddig, mert a gyerekeink a tíz-tizenegy órás utakat is jól bírják, kialakult rutinunk van rá, és a cuccok mennyisége miatt is mindig ebbe az irányba húzott a szívem (vagy legalábbis rá tudtam fogni hosszú ideig, hogy a repülés nem is lehet alternatíva ennyi holmival).

Mostanra mégis annyit dédelgettem a vágyat Róma iránt, hogy amikor a férjem felvetette, mit szólnék ehhez mint szülinapi ajándék ‒ a 35 az mégis félig-meddig kerek, ha életkorról beszélünk, ‒ akkor teljes lelkesedéssel vágtam rá az igent. A gyerekek is jól fogadták a hírt – egyikük tavaly még totális elkeseredésbe hajszolta magát, amikor a repülés csak gondolatként felmerült, – és nagyon jól is viselték az új élményt. Utólag örülök, hogy nem kezdtük el előbb az utazásnak ezt a formáját (bár biztos gyorsan bele lehet jönni kicsivel is, és persze a szükség nagy úr), de a négy és fél, hét, illetve tízéves gyerekeink mellett már (nyár lévén) elég volt a három kabinbőrönd, meg az egy-egy hátizsák, amibe magukkal vihették a számukra fontos dolgokat. A fel- és leszállásra néhány rossz tapasztalat miatt külön készültem, és 

felszerelkeztem az úgynevezett orrlufival, amit jó szívvel ajánlok azoknak, akiknél a fülére érzékeny gyerek utazik: nekünk nagyon bevált. 

Az út teljes nyugalomban telt, és bár nem mondom, hogy nem volt bennem némi izgalom, mivel a gyerekek miatt muszáj volt tartanom magam, egész jól viseltem a bő másfél órát a levegőben.

Ha Olaszországban jársz, máris gyerekbarát helyen vagy

Villámlátogatásunk péntek reggel kezdődött (és vasárnap délelőtt utaztunk haza): a hajnali géppel indulva, fél nyolc után érkeztünk, majd buszra szálltunk a reptéren, hogy elfoglaljuk a szállást. Körülbelül egy óra alatt értünk be a forgalom miatt, de addig ki aludt, ki magához tért egy kicsit. 

Nagyon szerettem Rómában, hogy különösen figyelmesek és gondoskodók a gyerekekkel: 

ha tömegközlekedési eszközre szálltunk, szinte mindig valaki felkelt, hogy legalább a négyéves le tudjon ülni az olaszos temperamentummal és életkedvvel vezetett buszon, nyilvános vécék hiányában a gyerekeket bármelyik étterembe beengedték fogyasztás nélkül elintézni a dolgukat, és szinte mindenhol külön mosollyal üdvözölték őket. Többfelé jártunk már, és azért ez nem mindenütt természetes a világban: talán ezért is különösen szívem csücske az olasz táj, ahol eddig mindig szeretettel fogadták a legkisebbeket is, és ha a hajszínünk alapján ki is tűnünk a tömegből, a temperamentumunk (na meg a hangerőnk) tökéletesen beleillik az itteni hétköznapok létezésbe.

A tömegközlekedés egyébként a gyerekeknek ingyenes volt, mi pedig a 48 órás bérletet választottuk, ami nem is jelentett nagy kiadást. Ha nem is tudsz róla kezdetben, hogy Rómában feleannyi metróvonal van, mint Budapesten, hamar észre fogod venni, amikor útvonalakat keresel vagy buszra szállsz. Utóbbiak tömve, hol késnek, hol nem, de a dolce vita ezen is túllendít, amit lehetséges, azt pedig érdemes sétálva megtenni, és beiktatni néha egy olasz fagyit vagy kávét. A másik nagy jolly joker egyébként Olaszország-szerte, hogy könnyű jó és gyorsan elkészülő vagy már készételt találni, amit a gyerekek is biztosan szeretnek. Ez pedig családdal utazva pótolhatatlan erény.

És akkor kinyílik az időkapu…

A római út előtt tanácsos online jegyet venni a legnépszerűbb helyekre, mert így megelőzhető az órákig tartó sorban állás. A Vatikánba mi például már több mint egy hónappal az út előtt sem tudtunk interneten jegyet váltani, így elengedtük a helyszínt, és csak a Szent Péter teret néztük meg. Miután beértünk a repülőtérről, megreggeliztünk és lepakoltunk a szálláson, a Forum Romanum felé vettük az irányt: ez jó döntésnek bizonyult, mert a gyerekek itt szabadon engedhették a sok energiát, amit a repülő és buszút alatt vissza kellett fogniuk. 

A Forum Romanum tényleg lélegzetelállító: számomra szimbolikus volt itt kezdeni a kalandot, hiszen 

ide belépve szó szerint átsétáltunk az időkapun, ami a következő két nap történéseibe vezetett minket. A romok között tényleg az ókorban találtuk magunkat, 

főleg, amikor a magaslaton állva végignézhettünk a köztér épületein. Az ember maga előtt látja a több ezeréves múltat, miközben szembesül azzal: utóbbi a mában is érvényes, és annak dacára, hogy a modern ember folyamatosan új dolgokat talál ki, a lényeg már kétezer évvel ezelőtt is létezett. A Forum Romanum területe több mint kétórás időtöltést ígért (de könnyen lehetett volna több is, ha csak felnőttek vagyunk), és örök nyomot hagyott – nem csak bennünk. A hosszú séta után aztán kénytelen voltunk felvenni az olasz szokást, és sziesztázni egy nagyot, nemcsak a meleg miatt, de a fél négy óta talpon lévő hős gyerekeink érdekében is. 

És jött a gyerekkori álom

A pihenés után pedig következett az az élmény, amire én személy szerint gyerekkorom óta vágytam: besétálni a Colosseum falai közé. Nem tudom, mikor és miért ragadt meg bennem az a kép, hogy egyszer itt kell állnom majd, de megérte várni a beteljesülésre. 

Egészen hátborzongató érzés az arénában járva tudatosítani, hogy valóban gladiátorok küzdöttek és császárok hoztak ítéletet benne. Na meg, hogy időszámításunk szerint már 80 óta itt áll, mi pedig most 2024-et írunk. 

A Colosseum jelentőségét a fiaim már tudták értékelni (bár a kisebb elmondta az iskolában, hogy nagyon szép, csak még mindig nincs kész).  

A nemsokára ötéves lányom már némi fenntartással kezelte a dolgot, de ezt abszolút a saját hibámnak tudom be. El szoktam ugyanis magyarázni neki, hova megyünk és miért, de a lelkesedés most elvitte a családot, és a két nagyobbal olyan elánnal tárgyaltunk a helyről, figyelmen kívül hagyva a hugi (érthető) tájékozatlanságát a témában, hogy odaérve az itt-ott félig leomlott falakat meglátva, a kicsi csak ennyit kérdezett: 

„Komolyan ez a Colosseum? Erről beszéltetek annyit? Azért ez elég unalmasnak tűnik.”

Akkor jöttem rá, hogy a készülődés alatt kézzelfogható eksztázisunkból valószínűleg azt hitte, a Colosseum valami római élménypark, amiért muszáj repülőre ülni. Ennek ellenére mindig bízom abban, hogy még ebben a korban is életre szóló élményt kapott, ha később tudatosul majd benne, hol is járt pontosan.

Napzárás és napkezdés az örök városban

A pénteki napot a Trevi-kúttal zártuk, és talán itt éreztem először, hogy zavar a tömeg, mert konkrétan úgy kell odafurakodni és bedobni a kívánságot valóra váltó aprópénzt a vízbe. 

Még belefért egy olasz vacsora, ahol szemük se rebbent, amikor a magyar gyereknek üres tésztát kértem ketchuppal spagetti címen, mert csak így eszi meg (gondolom, a legtöbb pincér világszerte már mindent látott), 

aztán jött a nap viszonylag gyors zárása, mivel a szieszta ellenére azért mégiscsak ki kellett pihenni az extra korai kelést. 

Másnap a Szent Péter téren kezdtünk: a monumentális tér és a Bazilika is csodálatos látvány, de különösen megérintett az emlékmű a placc elején, amely azért készült, hogy a befogadás evangéliumi kihívására emlékeztessen. A szobor különböző történelmi idők és kultúrák menekültjeit ábrázolja együtt, miközben egyszerre idézi fel a kirekesztett vagy sérülékeny státuszban létező emberek csoportját és a mellettük való kiállás fontosságát. Számomra ez a valódi keresztény nézőpont, ezért kifejezetten jó érzést keltett bennem a Vatikán „kapujában” állva találkozni vele. 

Katarzisok és tanulságok egy hétvége tükrében

A két nap alatt sokszor éltem át nagy érzelmeket rövid időn belül, mert azt hiszem, a katartikus hatásokból nincs hiány Rómában, ha az ember nyitott rá. Igyekeztem elmélyedni mindenben, amit látok, még ha azért természetesen készítettem fényképeket is, és ha körülöttem sokszor túlságosan zsongott a tömeg. 

Rómában tényleg megáll az idő. 

Ezt éltem meg később az Angyalvár felé haladva, miközben az utcai művész festményei között szemezve igyekeztem hazahozni egy konkrét darabot az időrésből, amelyet az olasz fővárosban megtaláltunk. Ugyanezt az idővesztett állapotot tapasztaltam aztán a monumentális vár termeit járva, a tornyából lenézve a Tevere-folyóra, vagy épp a Spanyol lépcső tövében a magasba bámulva.  

Az egyik kedvenc pillanatom pedig az volt, amikor egy afrikai fiatal férfi meghatódva borult a nyakunkba, hallván, hogy magyarok vagyunk: a családja egy része Budapesten él, és imádja ezt a népet, akik sohasem voltak kirekesztők velük, és szeretettel fogadták őket (igen, jól olvastad). Látod, a valóság még a mesebeli Rómából nézve sem kizárólag fekete-fehér?!

Mit tanultam még ennek a történelmi, gyomorremegtető és jó értelemben hátborzongató városnak az utcáit járva? Hogy mindannyian aprócska részei vagyunk a gépezetnek, de pótolhatatlan és jelentőségteljes csavarok. 

A történelmet tényleg mindannyian írjuk. A kép, amit rólunk látnak majd évezredek múlva a könyvekben, nem csak a nagyhatalmi döntésektől függ. A mi napi döntéseinktől, a mi napi odafordulásunktól mások felé, 

a két kezünk munkájától, a szavaktól, amiket hangosan kimondunk. Muszáj, hogy legyen köztük értékes és maradandó, ami ott vár ezer év múlva is, amikor a jelennek egy része idővel majd szükségszerűen összeomlik. Köszönöm, Róma! Őszintén bízom abban, hogy nemsokára újra találkozunk.

A képek a szerző tulajdonában vannak.

Széles-Horváth Anna