Nulladik stáció

Ha elmegyek egy papírbolt előtt, mindig elfog az izgalom. Annyira imádom már az illatát is! Biztosan nem bírom ki, hogy ne menjek be, és persze akkor is veszek valami apróságot, ha épp alig van rá keretem.

Gyerekkoromban olyan településen éltem, ahol nem volt papírbolt, csak egy úgynevezett „Iparcikk Áruház” az iskolával szemben. Végtelenül szegényes volt a kínálat papír- és írószerekből, mégis imádtam odajárni. Háromféle ceruzát lehetett kapni, négyféle tollat, olyan gyurmát, amiből áradt a kőolajszag, és mindent lehetett vele csinálni, csak gyúrni nem, olyan hat színből álló színesceruza-készletet, amivel nemigen lehetett színezni, és a gombfestékkel is inkább gurigáztunk, mintsem festettünk.

Minden festményem szőrös volt. Az ecsetek már az első használatnál megadták magukat.

Illatos radír soha nem is létezett náluk, pedig mennyire vágytam rá! Talán csak egyszer kaptam valamelyik városi rokonunktól egyet általános iskolás koromban. Óriási kincs volt. A szegényes kínálat ellenére mégis-mégis izgatott voltam tanévkezdéskor, mert imádtam birtokolni és használni az új dolgaimat.

Amikor életemben először mentem Nyugat-Európába, elámultam a kínálattól. Nagyjából az összes pénzemet otthagytam az első napon egy papír-írószer boltban. Talán ezzel kompenzáltam a gyerekkori vágyaimat…

Sok-sok évvel később megszülettek a gyerekeim. Gyors egymásutánban három…

Első stáció

Amikor az első ment iskolába, boldogan és izgatottan rohantam be már június közepén a közelünkben lévő papírboltba, ahova egyébként is járok. Elbizakodottan azt gondoltam, ismerem a bolt kínálatát, ráadásul kedvezményem is van, szóval elintézem pikk-pakk a vásárlást, nem halasztom az utolsó hétre. Először könnyed szívvel dobáltam be a kosaramba minden olyan eszközt, amiről úgy gondoltam, hasznos lehet egy iskolakezdőnek.

Aztán elkezdtem silabizálni a listámat, de szinte SEMMIT nem találtam meg belőle...

…csak egy mérőszalagot meg a ragasztót. Hiába kúsztam-másztam a sorok között. Végül megszánt az egyik eladó, és elkezdte feltölteni a kosarat. Ő hordta a cuccokat, én pipáltam.

Mindketten megizzadtunk, mert így is legalább fél óráig tartott a procedúra. Négy-öt tételre azt mondta az eladó, hogy „jelenleg sajnos nem kapható. Jöjjek vissza később.” Így elmentem júliusban is, de a listáról még mindig hiányzott két pipa. Természetesen augusztus utolsó hetében kaptam észbe, de akkor sem tudtam AZT a bizonyos kisalakú, fűzött, A/4-es vagy A/5-ös, 21/32-es vagy 14/32-es dolgot megtalálni, ami kellett volna.

Végül három körből és félhavi jövedelmemből megúsztam az első beszerzést, de akkor jött a következő erőpróba…

Második stáció

Egy év múlva a középső gyerekem is elkezdte az iskolát. Ekkor már két listával mentem be. A boltban valamelyest elboldogultam, legalábbis tudtam már, hogy hol kell keresni a tájékoztató táblákat, és nem voltam rest hetedszer is megkérdezni az eladót, ha valamit nem találtam. Ő egy idő megunta, és mellém szegődött. Aztán közösen két külön kupacba, de egy kosárba összeszedtük a kívánt holmikat.

A számlázás során viszont minden mindennel összekeveredett. Egy ideig még próbáltam követni, melyik hova tartozik, de föladtam, és hazacipeltem a hatalmas csomagot. Néhány óra alatt sikerült újra különválasztanom a tanszereket.

(Ha nagyon mérges vagyok, akkor ilyesmiket mormolok magamban, magamnak: „Gratulálok, anyuka! Igazán büszke lehet magára!” Most is elmondtam párszor, és még cifrábbakat is, de azok nem elég szalonképesek.)

Harmadik stáció

És igen, jól gondoljátok, két év múlva a harmadik gyerekem is elkezdte az iskolát. Három alsó tagozatos gyerek, három különböző lista. Eleve három kosarat vettem magamhoz a papírboltban, és három óriási szatyrot vittem, hogy biztosan ne keveredjenek össze a cuccok. Aztán ott álltam a bolt közepén, három listával a kezemben…

Egy burleszkfilm hőse semmi volt hozzám képest. „Akkor most melyik kosárba tegyem az egy darab négyzetrácsos füzetet, a 30 centis és derékszögű háromszög vonalzót, a kettes-négyes-hatos-nyolcas-tízes méretű ecseteket, az egy darab téglalap alakú tükröt, a két darab puha radírt, az egy darab kétlyukú hegyezőt, az egy darab A/5-ös hangjegyfüzetet, a nagyméretű vázlatfüzetet…?”

A boltban töltött két óra alatt háromszor leizzadtam, ötször elátkoztam magam, és a pénztárnál kis híján elájultam. De MINDEN megvolt. (Hittem én, naiv! Haha!)

Otthon aztán kiderült, hogy nem vettem vinyettát, csomagolópapírt, órarendet és ragasztót.

Miután visszakutyagoltam a boltba, és megszereztem a zsákmányt, nekiálltam csomagolni, de egy idő után rájöttem, hogy ez egyedül reménytelen. Bevontam a gyerekeket is (a füzetek helyett), akik ezt zaklatásnak tekintették, és igyekeztek mindent elrontani, olyannyira, hogy beláttam, mégis egyedül kell megvívnom ezt a gigászi küzdelmet az öntapadós, csúszkáló borítókkal.

 Minden jó, ha jó a vége

Végül aztán minden évben sikerül abszolválnom az iskolakezdést, és ma már a lányaim egyedül vásárolnak. Ők tudják, mi kell nekik, én pedig „csak” az anyagi hátteret biztosítom nekik. A középső gyerekem a napokban állított be egy márkás iskolatáskával, az árát ne kérdezzétek. De tagadhatatlanul szép. Remélem, hosszú életű lesz…

Tartozom egy vallomással

Nemcsak azért örülök az iskolakezdésnek, mert a gyerekek „végre nem ugrálnak folyton a fejemen”, hanem azért is, mert még akkor is imádok papírboltokban vásárolni, ha a listákon található tételeket keresem elsősorban, hiszen ezt máskor nem tehetem meg lelkiismeret-furdalás nélkül…

Both Gabi