Oké, ez a tavasz egész másmilyen lesz, mint a korábbiak, várhatóan hetekig fogunk otthon ülni a gyerekekkel, és még az az opció sem merülhet fel, hogy a szomszéd utcában lakó barátjukat áthívjuk játszani. Pontosan tudjátok, kedves szülőtársak, mit jelent ez… Veszekedhetünk majd egész nap azon, hogy mennyit kütyüzhetnek (vagy, ahogy ők mondják, kockulhatnak), miközben nekünk is csak akkor jut időnk valami érdemi munkát végezni, ha őket beszippantja a képernyő.

Ahány ház, annyi…

Persze ez más napokon is így van, csak legalább nem egész nap, reggeltől estig. Az egyik fiam osztályfőnöke egyszer meg is nyugtatott, hogy nem baj,

az a gyerek legalább nem lesz függő, akivel veszekszenek, mert azzal foglalkoznak. Valódi képernyőfüggés csak azoknál alakul ki, akikkel nem törődnek.

Ez már azon a szülői értekezleten hangzott el, amit mi kértünk direkt azért, hogy egyeztessük a szülői stratégiákat, mert a gyerekek előszeretettel hivatkoznak az osztálytársaikra: „Dávidnak bezzeg szabad fortnite-ozni!” „A Laura beteget jelentett, de persze posztolt a TikTokon”. „A Zalánék egész este cseteltek…” stb. 

Érdekes volt szembesülni azzal, mi igaz ezekből – kinek nincs is telefonja, akiről pedig azt állították; kinél vannak még a miénknél is szigorúbb szabályok; és ki az, aki a nagyobb gyerekeire hivatkozva nem korlátozza a kicsit, mert a testvérekre ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Amit a telefonhasználat tárgykörében megtartott szülői értekezletből levonhattunk, az nagyjából a következő: felejtsd el, hogy sikerül közös álláspontot kialakítani egy osztályban, örülj, ha legalább a pároddal egyet tudtok érteni. Felejtsd el, hogy a gyerek környezetében nem lesz olyan, akinek többet szabad; és tízéves kor fölött felejtsd el azt is, hogy mindent kontroll alatt tudsz tartani, mert a gyerek addigra még a szűrők beállítását is kiismeri.

DE! Ez nem jelenti azt, hogy le kéne mondani arról, hogy keretek között tartsuk a kockulást.

Valahogy úgy van ez, mint általában a gyerekneveléssel: kellenek a keretek, de rugalmasnak kell maradni. Békén is kell hagyni a gyerekeket, hadd legyen egy kis magánéletük – igen, a képernyőn keresztül is, ahogy nekünk is –, de vigyázni is kell rájuk, hiszen még gyerekek.

Az enyémek apja épp a napokban dugott egy cikket az orrom alá, amiben a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének kutatói nevezték meg azokat az okokat, amik a gyerekeket kockulásra késztetik.

Valójában pótszer

Eszerint valójában olyan pszichológiai igényeket elégítenek ki ezzel, amiket mással is lehetne pótolni. Az internetezéssel megélhetik például az autonómia érzését, amit az iskolarendszerben nem, pedig nekik is szükségük lenne arra, hogy legyen személyes szabadságuk és döntési lehetőségeik. Szintén ritkán élhetik meg a kompetencia érzését, hogy ők jók valamiben. Akinek nincs sikerélménye az „életben”, az egy videójátékban vagy a közösségi felületeken könnyebben elérheti (felnőttek esetében is). A harmadik tényező pedig, ami a képernyőkhöz köti őket: a kapcsolódás élménye – gondoljunk csak a csetcsoportokra. Ma a gyerekek suli után nem lóghatnak a grundon, nem verődhetnek bandákba, a virtuális közösségekben viszont valami ilyesmit találnak. 

Nagyon is nyomós okuk van tehát arra, hogy rákattanjanak, de ettől még nem hagyhatjuk őket magukra, épp ellenkezőleg.

Ügyelnünk kell rá, hogy ezeket az igényeiket máshol is kiélhessék, hogy minél kevesebb pótszerre legyen szükségük, és arra végképp, hogy az internetet biztonságosan használják, ne fussanak bele olyan tartalomba vagy hatásba, amit még nem tudnak feldolgozni. 

Húzd meg, ereszd meg

Sajnos egy 2017-ben végzett magyar kutatás szerint (Médiahasználat-, médiafogyasztás, médiaértés-kutatás 7-16 éves gyerekekkel és szüleikkel a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság megbízásából) az derül ki, hogy a szülők kevesebb mint fele (44 százaléka) alkalmaz valamilyen kontrollt vagy szabályt a gyereke mobilhasználatát illetően. Nyilván minél fiatalabb a gyerek, még annál több szülő ellenőrzi, mit csinál(hat) rajta (a hét-tíz évesek szüleinek még 60 százaléka), de minél idősebb, annál kevesebben (a tizennégy-tizenhat évesek körében már csak 30 százalék). Ezt elsősorban azzal indokolják, hogy megbíznak a gyerekükben. 

Az én gyerekeim még csak tizenegy évesek, de már most is csak egy részét tudom lekövetni annak, mit néznek például a YouTube-on, hiszen nem ülhetek folyton mellettük – el sem viselnék (mondom, ez a magánidejük) –, időm sem lenne rá, és be kell vallanom, ketté is állna a fülem, ha ezeket az influenszereket kellene hallgatnom csak azért, hogy minden szavukkal tisztában legyek. A megoldás tehát mégiscsak a szűrők használata. Nálunk az is be van állítva, naponta mennyi időt tölthetnek a neten, az is, milyen tartalmakhoz férhetnek hozzá, és applikációt is csak szülői engedéllyel tölthetnek le (amit persze kifogásolnak). És mivel feltöltőkártyás telefont kaptak, természetesen annak is van limitje, mennyit telefonálnak, de ez érdekli őket a legkevésbé, telefonálni nagyon ritkán szoktak.

Az előbb említett, Psyma Hungary által végzett felmérés arra is kitér, hogy azok a szülők, akik alkalmaznak valamilyen kontrollt, milyen területeken teszik, és számomra meglepő módon az applikációk letöltésének engedélyhez kötése csak az ötödik helyen szerepel (42 százalékuk állította ezt be), az internethasználat időkorlátját pedig még kevesebben (mindössze 39 százalék). Még ennél is ritkább, hogy letiltsák a helymeghatározás funkcióját, ami fontos adatokat szolgáltathat az appoknak a gyerek hollétéről (35 százalék).

Viszont a legkevesebben azok vannak (mindössze 25 százalék), akik a másik végletet képviselik: a teljes internethasználatot tiltják a telefonon. Ez utóbbi jó hír, ugyanis a kutatás arra is kitér, hogy a gyerekek mennyiben tartják be a szülők által felállított szabályokat, és az derül ki, hogy a reális, számukra is érthető korlátozásokat elfogadják, csak azokat próbálják kikerülni, amelyek már túlzottan sértik az autonómiájukat.

Tehát a teljes tiltás nem feltétlenül jó ötlet – ez csak hazugságra, kerülőutak keresésére ösztönözheti őket. Ez egybecseng a Stanford pszichológusainak megállapításával: érdemes a szabályokat együtt kialakítani.

Számomra a kérdőív egy másik eredménye is megdöbbentő: azok körében, ahol van kontroll, a szülők 71 százaléka ellenőrzi a gyerek híváslistáját és üzeneteit. Nálam ez az a pont, ami már sérti a köztünk lévő bizalmat – ilyet csak akkor tennék, ha úgy érezném, van okom gyanakodni.

Abban az életkorban legalábbis, amiben az én gyerekeim vannak, a telefonhasználat egyébként is csak olyan napszakokban megengedett, amikor velük vagyok. Ha nem is nézem velük együtt a YouTube-videókat vagy anime-sorozatokat, de hallom a hangjukat, és azt is hallanám, ha telefonálnának valakivel. (Csak, mint mondtam, ez nemigen fordul elő.) A csetvonalakat ellenőrizni viszont egyszerűen ellenkezik az elveimmel, a gyerekkoromban belém nevelt levéltitokkal. Ezen a téren muszáj bíznom bennük, és csak akkor lépnem, ha kiderül valami baj, például bullying, amire nálunk még nem volt példa. (Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesz…) 

Vigyázó szemünket rajtuk tartva

Nem állítom, hogy mi jól csináljuk, de állandóan foglalkozunk vele, folyamatosan olvassuk a híreket, cikkeket, kutatásokat a témában, és ha kell, felülírjuk a korábbi gyakorlatunkat.

Fontos az is, hogy a gyerekekkel együtt beszéljünk a lehetséges veszélyekről, károkról, ne rájuk erőltessük az akaratunkat, hanem megértessük velük a céljainkat.

Vicces élményünk volt nemrégiben, amikor együtt mentünk fel a Gyerekaneten oldalra, ahol szellemes kvízeken keresztül szembesülhettünk vele, mennyire vagyunk tisztában a gyerekek virtuális életével. Egyes tesztek direkt nekik, mások nekünk, szülőknek szóltak, és végre egyszer ők érezhették nyeregben magukat, annyival több szlenget és rövidítést ismertek. Remélem, ez kis időre megadta nekik a kompetencia érzését, én meg sok újat tanultam (ami – gondolom – másnapra elévül, haha). 

Míg ezt írom, épp képernyőtilalom van érvényben nálunk, ők tehát szokás szerint bunyóznak. Mert ha nincs, ami azonnal lekösse őket, náluk ez az első ötlet arra, hogy elüssék az időt. Ezt tartom egyébként a korlátlan kockulás legnagyobb hátrányának: hogy más tevékenységekkel már alig lehet felizgatni őket, maguktól meg végképp nem tudják jó helyre csatornázni az energiáikat. Ilyenkor – két fiú esetében – marad a verekedés. Ha mindig lenne időm velük foglalkozni, akkor persze most elővennék egy társast vagy kártyát, de úgy ez a cikk sosem készülne el. Amúgy is azt gondolom, nekik kell megtalálni azt az elfoglaltságot, amiben el tudnak mélyülni és megélhetik a flow-élményt. Ez márpedig nem kapcsolódhat kizárólag a képernyőkhöz.  

Gyárfás Dorka

Cikkünk az Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság támogatásával készült.