–

Én emlékszem egyébként, hogy előző este még a nyaralásról beszélgettünk, és utána elmentem a boltba a vacsora miatt, tejfölért egyébként, mert az kellett a tésztához.

Otthon hagytam a pénztárcám és visszamentem, és te kérdezted, hogy „hát elfelejtetted, szerelmem?”. Aztán reggel azt mondtad, kényelmetlenül aludtál velem, majd szeretlekkel köszöntél el tőlem, én pedig mentem szépítkezni egy szalonba.

Arra is emlékszem, hogy hideg volt, esett az eső, esernyőért is visszamentem aznap reggel, na utána volt az a szeretlek, az utolsó szeretlek.

Az első szeretlek egyébként négy hónappal azelőtt volt, a 61-es villamoson, a MOM Park után picivel, a két megálló között, te néztél engem, és egyszer csak azt mondtad nekem, hogy: szeretlek, édesem, és én azt mondtam, hogy: én is szeretlek, és egy pillanatra láttam magunkat kívülről azokon az ocsmány huzatú székeken ülve, a sárga hajlított fémcsöves között, egymással szemben, egy szerda reggelen.

Amikor az esernyővel elmentem tőled, még nem tudtam, hogy nem egészen tizenhárom órával később, te egy közösségi oldal méltán népszerű csetprogramján keresztül fogsz nekem búcsút inteni, és arra sem méltatsz majd a későbbiekben, hogy a dolgaimat visszaadd.

Nem, nekem fogalmam sem volt róla. Örültem a rohadt esernyőnek, és csacsogtam Jankának, aki lakkozta a körmöm, hogy milyen boldog vagyok. Miattad voltam boldog.

Érdekes, azóta nem is találkoztunk.

Pedig mindenhol ott voltál.

Hetekkel később fejtettük csak meg, hogy mi az általános különbség az én fájdalmam és egy férfi fájdalma közt.

Ti legyintetek, hogy „hülye volt a nő", mi meg magunkban keressük a hibát.

És én kerestem, mert azt mondtad, örökké bizonytalan vagyok, és rossz embernek érzed magad miattam. És kerestem, mert már abban az egyben sem tudtam megbízni, ami korábban volt, és az a valami én voltam.

Te elvetted tőlem, fogtad, és csak úgy elsurrantál vele.

Bizalom.

A legalapvetőbb emberi érzés. Szál két személy között.

Megbízunk a családunkban. A szüleinkben. A barátainkban. A szerelmünkben.

Az egyik legtermészetesebb dolog. És ahogyan egyre idősödünk, annál nehezebben fogadjuk el, és még nehezebben adjuk.

Mert bízni fáj. Ijesztő és bonyolult.

Képzeld, miattad bántottam azt, aki utánad jött, sokáig bántottam és kínoztam, mert nem tudtam megbízni benne, folyton visszaigazolást akartam tőle, hogy nem fog nekem egy reggel esernyőt adni a kezembe, és nem mondja azt, hogy szeretlek... és utána este nem fogja meg a nyamvadt kis szívemet, és nem megy át rajta buldózerrel, markolóval vagy valami nehéz dologgal.

A bizalom szívás. Rezgőlécre állít minket. Megijeszt. Túl sokat mutat, és túl nagy árat követelhet. Könnyen elharapódzik: vakságba, merészségbe, naivitásba vezet.

A bizalom félelmetes. Súlya van neki, meg saját akarata, és észre sem veszed, amíg bele nem gondolsz.

A bizalom úgy nyer értelmet, mint amikor egy szót sokáig ismételgetünk, és a végén tök hülyén hangzik. Csak akkor vesszük észre, hogy itt van, amikor már szinte tapintható.

Úgy fáj, hogy akarjuk.

Van, amikor csak megteremtődik. Az ritka.

És van, amikor mindent megteszünk, hogy kigyomláljuk. Bántjuk a másikat, mert akkor el tudjuk üldözni, és fellélegezhetünk, hogy nem kell benne megbízni.

És örülünk, ha sikerül. Picit fáj is, de legalább igazunk van. Legalább ezt kézben tudjuk tartani.

Van, aki méltatlan erre. Ahogyan hozzánk is. Van, akinél ösztönösen jön. Nem félünk. Létrejön az a szál. Nem vesszük észre. Csak ott van.

Nem tudom, hogy állunk a bizalom meg én. Egyszer szeretném, hogy a gyerekem (majd ha lesz nekem olyan), tudjon feltétel nélkül bízni. Majd ha idősebb lesz, én elmeséllek neki téged, meg az esernyőt... meg a villamost... meg a bizalmat.

És hagyni fogom, hogy olyanban is megbízzon, aki nem érdemli meg. Csak egyszer, de hagyni fogom. És utána majd büszke leszek rá, amikor megtanul újra bízni.

És nem fogad el csak úgy esernyőket. Meg szeretlekeket. Meg semmit a 61-es villamosról.

Meyer Eszter Virág

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/