-

Az intuícióim felülírják a kimondott szavakat.

Egy hónap után találkozunk újra, és amikor először meglátom, a nyakába ugrom. Hiányzott. Ő visszafogottabb, de örül nekem. Sietett hozzám.

Előtte sokat beszélünk telefonon. Választásról és nemválasztásról. A döntés nélküli sodródásról. Az elköteleződés nehézségéről. Tudom, hogy bonyolult vele, de azt is tudom, hogy meg szeretném próbálni.

Közeledünk. Telefonok. Kezdenek a mindennapok beszivárogni, és természetes helyet találnak maguknak.

Nála vagyunk a sötétben. Meztelenek, és nagyon külön. Távolodunk, tudunk ilyet is. Két megszilárdult magány fekszik az ágyon, a testrészek itt-ott egymáshoz érnek, de a lelkek kősziklaként hevernek. Absztrakciók jönnek az agyából, és én túl érzékeny vagyok a képekhez, melyeket a szavai festenek. Ő pedig túl önző, hogy észrevegye.

Másnapra a távolság elmúlik. Új nap, az absztrakciók helyett a valóság van.

Az agyunk összekapcsolódik, ilyenkor mintha a hajszáltöveken át folynánk egymásba, aztán az ereken keresztül terülnénk szét a másik testében. A szeretkezés elemi erejű. Ezért is vagyunk még itt. Később próza. Ebéd, beszélgetés, séta, fetrengés a fűben.

Pár hét múlva elviszi a gyerekeit nyaralni. Szeretem érte. Alig várom, hogy hazajöjjön, és mindent elmeséljen. Vizsgálom, hogy elég komoly-e a felelősséghez? Ez inkább ösztön, mint tudat. De ő amolyan komoly kamasz. Olykor apa, máskor függetlenségre vágyó fiatal, aki megszállottan keres. Az én fejemben lévő hullámvasúton viszont a fentek és a lentek kiszámíthatatlan ritmusban váltják egymást, és egy ideje keresem a stabilitást. Az ő érzelmi bizonytalansága dobál, nem segít. Nem is veszi észre. Nem lát igazán.

Séta a várban, film nálam. Olykor mintha a szerelem kapujában lennénk. De nem történik meg. Pillanatokban mutatja meg magát, szelíden, de nem robban. Nem miatta van, együtt csináljuk. Kölcsönhatás.

Az idő kétélű, mélyít, de ívért kiált. Találkozgatunk, és jó együtt lenni, de nincs ritmus, és én türelmetlen vagyok.

Egy ideig vággyal duzzasztom az ismeretlent, jó nagy helyet szeretnék magamnak. Ő viszont megijed a komolyságomtól, nem tudja mit akar.

A bizonytalanság miatt vastagodik a páncélom, vele vagyok, de mégsem. Nem akar boldoggá tenni. Mindent addig és úgy csinál, ahogy neki jó.

A következő estén azt mondja: „Nem akarok verbalizálni. Érezni akarom.” Tudom, hogy valami történik. Szeretem, hogy intuitív. Hagyom. Pár nap múlva azt mondja, hogy lassítsunk le, ne találkozzunk egy darabig, látni akarja, hogy mi ez. Vagy komolyan csináljuk, vagy sehogy. Kérdezem, hogy találkozott-e valakivel, azt feleli, hogy velem. Bízom benne, de nem hiszek a hiány pumpálta vágyakban.

Elválunk. Eltelik egy nap, és örülök a szünetnek. Elfáradtam. Kíváncsi vagyok az ösztöneimre. Hogy valóban érzem-e őt, vagy olyasmit várok tőle, amilyennek én szeretném. Aztán rátalálok kettőnkre. Megosztanám vele, de elutazik. A kimondatlan szavaktól szerelmet érzek, de ez az, amiben nem hiszek, ezen a ponton nem. A szerelemnek sok arca van. Ismerem a felemésztő vágyat az ábrándokkal teli ismeretlen iránt, kapkodtak már utánam az elvesztés gondolata miatt, és éltem már meg a féltékenység romboló kínját – bullshit, nem érdekel. Nekem a jelen kell.

A távolság mélyül köztünk, és mire visszajön, elhalványodik minden, csak a „nem megy” érzés marad.

Mikor utoljára beszélünk, azt mondja, találkozott valakivel. Csak úgy odaveti. Sőt, találkozott egy másik valakivel is a múltból. Két nő. Először fáj, bántja az egómat. Szívtelen, ahogy ezt kimondja, nem érzi, hogy az én valóságomban ennél sokkal emberibb a viszonyunk.

És amikor őszintének kellett volna lennie, nem volt az, most pedig már minek. Aztán megkönnyebbülök. Kijózanodom. Az idő mindent megmutat. És nekünk elég időnk volt együtt.

Szerinte átmeneti kapcsolat volt ez nekem, amolyan átvezető az előzőből a következőbe. Talán így van.

Léna

Léna történetének előzményeit itt tudod elolvasni (katt a címre!):

Csinálom magamnak a szerelmet

Csinálom magamnak a szerelmet, 2. rész

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock