„Minek annyit tanulni annak, aki úgyis csak férjhez fog menni?” – Kik voltak a magyar „női szörnyetegek”?

–

 „Úgy látom, hogy már elveszőben van a magyar női típus és jelentkezik egy új női típus, amely közel lesz majdnem a női szörnyeteghez, az a női típus, amely feminista hóbortokért rajong…”

– így kelt ki az egyetemek női hallgatói ellen dr. Kmety György egyetemi tanár és országgyűlési képviselő 1907 januárjában. Aztán a női erkölcsökről és a hiányzó szemérmességről prédikált még, aminek természetesen része volt az is, hogy szemükre vesse, mennyire nem érdekli őket a háztartás, és hogy szerinte rettegnek „az anyasággal járó nevelési kötelezettségtől”.

Nos, ha lehet, Kmety ezzel csak olajat öntött a tűzre, mert már a képviselőházban is derültséget okozott a kirohanása, ahol maga Bédy-Schwimmer Rózsa is ott volt, aki hamarosan elindította A nő és a társadalom című feminista lapot. Ráadásul kiderült, hogy Kmety felesége is elvégezte a tanárképző főiskolát, tehát diplomásként elvben a saját párja is szörnyetegnek számít a férje szerint.

Hét nő összefonódó sorsa

Bár elég sokat olvastam már például Lesznai Annáról/tól, ahogy Erdős Renée-ről/től vagy Kaffka Margitról/tól is, és mivel magam is szövök, ezért kicsivel jobban ismerem Ferenczy Noémi munkáit, mint az, aki még nem találkozott a művészetével, mégis mindvégig hallatlanul izgalmas volt – mind a 260 oldalon keresztül – a történetük, ahogy a többieké is, akikről vajmi keveset tudtam eddig.

Nemcsak az alkotás szabad útját nyitották meg a könyvben szereplő, valóban kivételes alkotók a századelőn, hanem a szellemi örökségüket is ránk hagyományozták, ezért pedig nem lehetünk elég hálásak ennek a hét nőnek. Ahogyan a kötet szerzőjének, Koniorczyk Borbálának sem, mert olyan átfogó képet festett a századelő úttörő női művészeiről, ami szintén kivételesnek mondható.

Hét valóban kiváló női alkotó megrendítő sorsfordulatait, ma már elképzelhetetlen nehézségeit, rivalizálásait vagy egymást segítő szövetségüket, és olykor közös férfiügyeiket is mélyrehatóan tárja elénk a szerző. A fent már említett, ma is széles körben ismert négy nő mellett Madzsar Alice, Undi Mariska és Máté Olga szerepel még az ízléses kiadványban.

Ebbe a cikkbe sajnos nem fér bele, hogy mind a hetükről külön írjak, inkább arra biztatlak benneteket, hogy ti is olvassátok el a könyvet, mert rengeteg eddig fel nem tárt információ van benne, ráadásul a történelmi, nőtörténeti és művészeti-kulturális összefüggéseket is plasztikusan megmutatja.

A mozgás művészete – a művészet mozgása

Most csak a kötetet indító Madzsar Alice életéről írok bővebben, hisz ő volt az egyik legfontosabb szereplője, mondhatni, katalizátora ennek a mozgalomnak, aki

a szó szoros értelmében halálra dolgozta magát, mert annyira fontosnak tartotta, hogy az általa alapított mozdulatművészeti iskolájában átadhassa tudását a test és a szellem szabadságáról.

Kétségkívül unortodoxnak számítottak az anyaszült meztelenül végzett tornagyakorlatok, amelyeket Madzsar hozott be elsőként Magyarországra, de ekkoriban már a világ sok pontján alakultak hasonló egyesületek, főként nők számára. Több tanulmányútja is volt külföldön, és az akkoriban dívó Nacktkultur, vagyis a teljes naturizmus híve volt, amibe beletartozott a nudizmus is. Az elméletet is alaposan elsajátította, de a gyakorlati tudása is jelentősnek volt mondható.

Alice szülei kifejezetten haladó szellemiséget képviseltek, orvos édesapja volt az egyik első szabadkőműves Nagykárolyban, ahol felnőtt. A kikeresztelkedett zsidócsalád Jászira változtatta a nevét, ami szintén ismerős lehet, mert Jászi Oszkár író, társadalomtudós és politikus volt Madzsar Alice egyik fivére, és nem mellesleg öt éven át Lesznai Anna férje is. Egyébként a szomszéd utcában gyerekeskedett Kaffka Margit is, aki jóval nehezebb és rövidebb, de sok szempontból igen jelentős utat járt be.

Alice fogorvos férje nevét vette föl, egyetlen lányuk született, Lili, akivel igen terhelt volt a kapcsolata, csakúgy, mint a férjével. Madzsar József maga is különc volt, aki ugyan mindenben támogatta feleségét, és a pályáján is segítette, amíg a kommün rövid ideje alatt ő volt a közegészségügy egyik legfontosabb irányítója, ám

Madzsar elég labilis volt: többször is bebörtönözték politikai szerepvállalása miatt.

Számtalan öngyilkossági kísérlete volt, labilitásának pedig biztosan nem tett jót, hogy Alice valóban elég szabadosan élt, és az önmegvalósító munkáján kívül nemigen érdekelte más. Házibarátja volt többek között az a Szabó Ervin, akiről a könyvtári hálózatot nevezték el, de Palasovszky Ödön is nagyon közel állt hozzá, aki költőként, valamint a magyar avantgárd mozgalom és színjátszás egyik aktivistájaként vált ismertté. Sajnos rá nincs jobb szó, mint az, hogy valósággal élősködött a nála idősebb Madzsar Alice-on. Eltartatta magát, és ha csak lehetett, a család által bérelt Ménesi úti villában lakott. 

„Szektavezér, guru, életmód-tanácsadó, példakép: hamarosan ő lett a magát modernnek tartó budapesti nők analóg influenszere”

A fenti módon a szerző, Koniorczyk Borbála jellemzi Madzsar Alice-t. Abban az időben, amikor az orvosok a várandós nőket óva intették bármiféle fizikai megterheléstől, Alice speciális tornagyakorlatokat talált ki számukra, tehát

gyakorlatilag ő volt az első, aki felismerte a ma már mindennaposnak, sőt szinte elengedhetetlennek tartott terhestorna fontosságát.

Saját tapasztalatai vezették erre, mert nagyon megviselte törékeny testét a várandósság, ám a rendszeres torna sokat segített neki.

A böjtölést is bőszen hirdette, és mivel a fűző épp akkortájt került le a nőkről, az addig elfedett zsírpárnácskák elő-előbukkantak, a nők viszont karcsúak és izmosak szerettek volna lenni fűző nélkül is, Alice pedig ebben segítette őket. A vállalkozás sikeres volt, de Madzsar Alice – főként Palasovszky hatására –, nagyon drága és igen ráfizetéses színpadi koreográfiákat is menedzselt, rendezett avantgárd szellemben. Megszállottként dolgozott, és korát jóval megelőzve, a törzsizomzat és a gerinc tornáját is igen fontosnak tartotta, viszont gyakorlatilag éjjel-nappal dohányzott, miközben a szabad légzés és a tiszta levegő kultuszát hirdette. (Ez még akkoriban történt, amikor az orvosok sem tudták, hogy a dohányzás milyen brutálisan roncsolja a tüdőt.)

Madzsar Alice könyvet is írt: A női testkultúra új útjai címmel – amely teli volt a férje által fotózott, meztelenül tornázó női alakokkal. Talán mondanunk sem kell, hogy pillanatok alatt elkelt az összes példány még a kiadás évében, 1926-ban. De nemcsak a testkultúrára, hanem „a szellemi érdeklődés, s lelki rugalmasság” fontosságára is felhívta a figyelmet, ráadásul a szexuális öntudatra ébredést is bátran népszerűsítette a kötet.

Támadások kereszttüzében

A Madzsar-iskolát egy időben komoly támadások érték a hatóság részéről, mert a kulturális ellenállás, valamint a baloldali mozgalmak egyik szellemi fészkeként ellenséget láttak benne. Az egyre dráguló bérleti díjjal is sokszor elmaradtak, ezért a Nyúl utcába költöztek 1926-ban, ahol a WMN is „fészkel”.

(Érdemes volna a Nyúl utca egykori és mai híres lakóit is feltérképezni, akik mind szabadok voltak és azok is maradtak. Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de Sárközi Márta is közéjük tartozott például, aki egy generációval később, Molnár Ferenc és Vészi Margit lányaként – a Válasz című folyóiratot életben tartva – nagyon sok irodalmárt mentett meg az éhhaláltól. A Nyúl utca 14-ben valóságos irodalmi menedékházat működtetett. Gyakorlatilag ő is halálra dolgozta magát másokért. És hogy ne menjünk ennyire messzire vissza az időben, gondoljunk Hadas Krisztára, aki alig több mint egy éve halt meg, és szintén a Nyúl utcában lakott, szemben a szerkesztőségünkkel. Az ő emlékére hoztuk létre a Hadas Kriszta Közösségépítő-díjat a SzuperWMN-en belül. Ő is folyton másokért dolgozott fájdalmasan rövid életében.)

De

térjünk vissza Alice-hoz, és az általa létrehozott, minden korábbi konvenciót elvető „csodaországhoz”, amit az egyre súlyosbodó antiszemitizmus és a politikai támadások lassan ellehetetlenítettek

olyannyira, hogy már az emigrációt tervezgették, ám Alice egyre romló egészségi állapota miatt maradniuk kellett. 1935-ös halála után az iskola széthullott, tanítványai hiába próbálták megmenteni. Férje, Madzsar József a Szovjetunióban keresett menedéket az itthoni üldöztetés elől. A hatvanadik születésnapján érkezett Moszkvába, és két év múlva eltűnt. Annak még volt nyoma, hogy egy koncepciós perben elítélték, de halálának körülményeiről semmit sem tudunk.

Turbulens világhelyzet

Bár még a „boldog békeidőkben” indult el a mozgalom, a hazai helyzet, a világpolitika vagy épp a spanyolnátha alaposan megpróbálta a könyvben szereplő nőket.

Kaffka Margit, a Színek és évek kiváló szerzője, aki Ady legjobb pajtása volt, a kisfiával együtt a spanyolnátha áldozata lett. Babits a búcsúbeszédében úgy hivatkozott rá: „asszony létedre ember voltál”.

Erdős Renée, aki huszonévesen vagyonokat keresett az írásaival, időskorában, a zsidótörvényektől megtépázva, már nem talált kiadót műveire, és elszegényedve halt meg 1956 nyarán visegrádi nyaralójában. Emlékiratait, Ifjúságunk címmel, csak 2018-ban adták ki.

Lesznai Anna igazi multitálentum volt: íróként, költőként és iparművészként is maradandót alkotott. Lesznai New York-i emigránsként, csalódottan távozott az életből 1966-ban, amikor Kezdetben volt a kert című monumentális, kétkötetetes írását idehaza is kiadták. Akkor eltűnt a süllyesztőben, tíz éve újra megjelent, most már csak elvétve kapható. Ő is láncdohányos volt egyébként, akárcsak Madzsar Alice vagy Ferenczy Noémi, aki már életében is jóformán eltemette magát.

Ferenczy Noémi igazi mizantrópként alkotott spártai körülmények között egész életében. A szövés csodálatos tevékenység, de olyan erős fizikai igénybevétellel jár, ami fölzabálja a testet. Vajas-mézeskenyéren és teán élt, utolsó éveiben tanítványai között találta meg a békét, de addigra elfogyott az ereje, 1957-ben hunyt el.

Undi Mariska tervezőgrafikus, iparművész, bútortervezőről csak annyit írok, hogy

a címben szereplő mondatot: „Hiszen minek annyit tanulni annak, aki úgyis csak férjhez fog menni” – az ő apja morogta folyton, és el is hagyta a családot, de a lánya így is a reformöltözködés egyik legnagyobb alakjává vált a gödöllői művésztelep egyik meghatározó tagjaként.

Máté Olga önálló fotósként rendkívül sok archív anyagot hagyományozott az utókorra, hiszen főként ő készítette a ma már ikonikusnak számító portrékat a kor nagy alakjairól, és nem csak a nőkről. Az ő élete különösen sok tragikus fordulattal volt tele, és mivel szinte semmit nem tudtam róla eddig, ezért nagyon mélyen megérintett a sorsa. Élete végére a kezeletlen cukorbetegség miatt majdnem megvakult, kevéske vagyonát a bátyja elkótyavetyélte, utolsó éveiben pedig az Üllői úton nyomorgott, kiszolgáltatva a szomszédainak. „A halálos ágyán is összeszedett Olga egy szemöldökcsipeszt kért, majd a századforduló legsikeresebb női fényképésznője, akit addigra szinte mindenki elfelejtett, örökre elaludt.”

Mi vagyunk a szellemi örökösök

Így egyben olvasva, rendszerezve, és az öszefüggéseket is látva, egészen megrendítő, hogy mennyi szenvedés kísérte mindannyiuk útját. Nem vidám olvasmány ez, annyi szent, számomra mégis meghatározó az idei könyvek közül.

Koniorczyk Borbála, aki a hosszúlépés. járunk? városiséta-szervező egyik alapítója és két hasonló kultúrtörténeti könyv társszerzője, az akkori kulturális közeg egészére is rálát, de a kutatási módszerei és az írói gyakorlata is megvan ahhoz, hogy valóban érdekfeszítő legyen a kiadvány. 

Örömmel böngésztem az igen gazdag felhasznált irodalmat, és a névmutatónak is nagyon örültem. Dr. Baczoni Dorottya történész lektorként járult hozzá a történelmi hűséghez, és Bárdos Zsuzsa gondos szerkesztői munkáját is ott látom e fontos finomságok mögött. Stílusát tekintve pedig egészen parádés a kötet. Egyetlen mondaton sem akadtam fönn, pedig elég kritikus olvasó vagyok. Szépen, simán gördültek a mondatok, és bár a téma alapvetően nem vidám, mégis sok ironikus jelenetet olvashatunk, ami a szerző kiváló humorát dicséri.

Alaposan kimunkált tehát minden apró részlet: a szövegek, a belívek, a képanyag és a borító sem hagy kívánnivalót maga után. Eleve nagyon megfogott, hogy a gerincen a „szörnyetegek” szó körül apró pöttyök törik meg a bíborszínt. Sokatmondó vizuális bravúr, hogy a címnegyedben elkerüljék az idézőjelet.

Számomra ez elég pontos jelzés volt arra, hogy valójában nem az a szörnyeteg, akit annak neveznek, hanem épp az, aki ezt mondja másokról.

Nekünk még bőven van tennivalónk, hogy méltók lehessünk a női szörnyeteg kitüntetésre. Mert én ezt innentől kezdve kitüntetésnek tekintem. Szeretnék én olyan szörnyeteg lenni, mint Madzsar Alice, Kaffka Margit, Erdős Renée, Lesznai Anna, Ferenczy Noémi, Undi Mariska vagy Máté Olga. Jóval könnyebb a mi életünk, mint az övék volt, még akkor is, ha folyamatos ellenszélben vagyunk Magyarországon, ahol „nőügyekkel nem foglalkozik” a hatalom. Mondjuk, ahogy ők foglalkoznak bármilyen üggyel, talán nem is baj, ha nem érdeklik őket ezek a kérdések. De szerintem létfontosságú, hogy legalább bennünket érdekeljenek a saját ügyeink. Sokat tanulhatunk a régiek küzdelmeiből, hát ezért is ajánlom nektek ennyire jószívvel Koniorczyk Borbála könyvét. 

Both Gabi