A bizonytalanság biztonsága – Ne félj tőle, nem harap!
Szabó Magda leghíresebb regényében, Az ajtó-ban hangzik el az a mondat, ami életem során számtalan szituációban eszembe jutott már: „Nem hal meg olyan könnyen az ember, ezt tanulja meg, csak majdnem, aztán később olyan okos lesz attól, amit kiállott, hogy azt kívánja, bár még egyszer buta lehetne, tökbuta.” Mostanában azonban épp a fordítottját kezdem felfedezni magamon: örülök a butaságomnak. Kalapos Éva Veronika írása.
-
Azok az önhitt húszas évek
Pár hete egy barátnőmmel éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Régi ismerősöket, sztorikat idéztünk fel, és szokásunkhoz híven „megkonyhapszichologizáltunk” minden helyzetet: ez vagy az a kapcsolat, vagy házasság, vagy ember miért ilyen vagy olyan, miből lehet ezt leszűrni, mi lenne jó másnak és magunknak… ezerszer csináltunk már ilyet. Most viszont mintha alábbhagyott volna a lelkesedés. Végül összenéztünk, és megállapítottuk: mindketten úgy érezzük, az okosodás helyett inkább csak butultunk az évek során. És tudjátok, mit? Nem baj.
A tízes-húszas éveiben – majdnem – mindenki irtó súlyos kijelentéseket tesz.
Ekkor még meg vagyunk győződve róla, hogy a világ, ha nem is fekete-fehér, de belátható színskálán mozog, mi pedig képesek vagyunk élesen elkülöníteni a színeket.
Aztán múlnak az évek, és jó esetben rájövünk, hogy annyiféle árnyalat létezik, ahány szituáció, és még azokkal kapcsolatban is, akikről azt hisszük, ismerjük őket, elképesztő meglepetések érhetnek. Mindig az a szörnyű példa jut eszembe erről, amikor egy hosszú házasságban az egyik fél egyszer csak félrelép, mire a másiknak szinte mindig ugyanaz a reakciója: „olyan, mintha egy másik ember lenne, mintha nem is ismerném”. Ezért tartom egyrészt furának, amikor valaki úgy nyilatkozik a párjáról, mintha az ő megkettőződése lenne, másrészt csodálatosnak, hogy a körülöttem lévő jó kapcsolatokban a társak sok év után is érdeklődnek egymás iránt. Hogy nem tesznek úgy, mintha egy papír vagy akár néhány gyerek tökéletesen kiismerhetővé tenné számukra a másikat. De elkalandoztam. A lényeg: ahogy öregszünk, úgy leszünk egyre bizonytalanabbak a dolgunkban, és hozunk egyre kevesebb ítéletet. Ami elsőre tök ijesztőnek hangzik, másodszorra viszont…
Kitárni az ablakot
Nem megbélyegezni nehéz dolog. Sokszor a jó szándékú megbélyegzés is megbélyegzés, és nyilván nem véletlenül tesz ilyesmit az ember: dobozokba pakoljuk a társaink reakcióit és a sajátjainkat, mert így könnyebb rendszerezni. Ez a jó, ez a rossz, ezt elfogadom, ezt nem, ezzel törődöm, ezzel nem. Egyfajta túlélési stratégiát működtetünk ilyenkor, ami rendben is van, de a XXI. században, Európa közepén – jelenleg még – talán nem a konkrét túlélésre kell játszanunk. Nézzük tehát kicsit közelebbről a képet! Mi a veszélye annak, hogy elfogadjuk a tőlünk abszolút távol álló dolgokat? Csak egy példa: van a környezetemben olyan kapcsolat, ami, ha kívülről szemlélem, a problémásnál is problémásabb. Rengeteg olyan dolog szegélyezte a pár sokéves útját, amiket látva, mi, a barátnők elszörnyedve győzködtük a feleséget, hogy hagyja ott azt az idiótát, de ő kitartott. Eltelt még néhány év, mindketten megnyugodtak, közös erővel dolgoztak a kapcsolatukon, és a mai napig együtt vannak. Bár vannak esetek, amikor pont a külső szem segíthet, de alapvetően senki nem láthat bele, mi történik egy családban a négy fal között. Ezért el kellett engednem a vágyat, hogy mindent jobban tudjak, és végül beláttam: egyszerűen csak az a dolgom, hogy támogassam a barátnőmet. Szerintem a másik érvem is ismerős lesz: előfordult már valaha, hogy a dolgok pont úgy sikerültek, ahogy eltervezted? De centire pontosan? Vagy az van veletek is, ami velem, és az élet mindig orron fricskáz? Még az a szerencse, hogy legtöbbször sokkal jobbat talál ki, mint én.
A bizonytalanság jó
Ez sokáig feszélyezett, mert elég kontrollmániás vagyok (ha eddig nem lett volna egyértelmű), de az utóbbi időszak egyik legerősebb tapasztalata ez: hagyd a folyót folyni! Már csak azért is, mert úgyis „a víz az úr”: ha gátat építesz, elsodorja, ha a testeddel próbálod megfékezni, csuromvíz leszel. Sokkal érdekesebb felfeküdni a hullámokra, behunyni a szemed, és hagyni, hogy vigyenek. Na, végeztem ezzel a klisés metaforalánccal, mert többet, vagyis mást akarok mondani, azt, hogy „lazíts, és engedd, hogy történjen!”. Mégpedig, hogy a bizonytalanság jó. Igen, ijesztő, igen, néha fájdalmas, de az a tapasztalatom, hogy a spontaneitás és az, ha egy kihívásra gyorsan rávágom az „igen”-t (még mielőtt alkalmam lenne betojni), világokat nyithat meg előttem. Az pedig, hogy hiszek benne: mindenki a lehetőségeihez mérten igyekszik jól élni az életét, segít közelebb kerülni a békéhez, amire vágyom. Szóval a továbbiakban úgy tervezem, bizonytalan leszek…
Kalapos Éva Veronika
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/S_Photo