-

Azok az önhitt húszas évek

Pár hete egy barátnőmmel éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Régi ismerősöket, sztorikat idéztünk fel, és szokásunkhoz híven „megkonyhapszichologizáltunk” minden helyzetet: ez vagy az a kapcsolat, vagy házasság, vagy ember miért ilyen vagy olyan, miből lehet ezt leszűrni, mi lenne jó másnak és magunknak… ezerszer csináltunk már ilyet. Most viszont mintha alábbhagyott volna a lelkesedés. Végül összenéztünk, és megállapítottuk: mindketten úgy érezzük, az okosodás helyett inkább csak butultunk az évek során. És tudjátok, mit? Nem baj.

A tízes-húszas éveiben – majdnem – mindenki irtó súlyos kijelentéseket tesz.

Ekkor még meg vagyunk győződve róla, hogy a világ, ha nem is fekete-fehér, de belátható színskálán mozog, mi pedig képesek vagyunk élesen elkülöníteni a színeket.

Aztán múlnak az évek, és jó esetben rájövünk, hogy annyiféle árnyalat létezik, ahány szituáció, és még azokkal kapcsolatban is, akikről azt hisszük, ismerjük őket, elképesztő meglepetések érhetnek. Mindig az a szörnyű példa jut eszembe erről, amikor egy hosszú házasságban az egyik fél egyszer csak félrelép, mire a másiknak szinte mindig ugyanaz a reakciója: „olyan, mintha egy másik ember lenne, mintha nem is ismerném”. Ezért tartom egyrészt furának, amikor valaki úgy nyilatkozik a párjáról, mintha az ő megkettőződése lenne, másrészt csodálatosnak, hogy a körülöttem lévő jó kapcsolatokban a társak sok év után is érdeklődnek egymás iránt. Hogy nem tesznek úgy, mintha egy papír vagy akár néhány gyerek tökéletesen kiismerhetővé tenné számukra a másikat. De elkalandoztam. A lényeg: ahogy öregszünk, úgy leszünk egyre bizonytalanabbak a dolgunkban, és hozunk egyre kevesebb ítéletet. Ami elsőre tök ijesztőnek hangzik, másodszorra viszont…

Kitárni az ablakot

Nem megbélyegezni nehéz dolog. Sokszor a jó szándékú megbélyegzés is megbélyegzés, és nyilván nem véletlenül tesz ilyesmit az ember: dobozokba pakoljuk a társaink reakcióit és a sajátjainkat, mert így könnyebb rendszerezni. Ez a jó, ez a rossz, ezt elfogadom, ezt nem, ezzel törődöm, ezzel nem. Egyfajta túlélési stratégiát működtetünk ilyenkor, ami rendben is van, de a XXI. században, Európa közepén – jelenleg még – talán nem a konkrét túlélésre kell játszanunk. Nézzük tehát kicsit közelebbről a képet! Mi a veszélye annak, hogy elfogadjuk a tőlünk abszolút távol álló dolgokat? Csak egy példa: van a környezetemben olyan kapcsolat, ami, ha kívülről szemlélem, a problémásnál is problémásabb. Rengeteg olyan dolog szegélyezte a pár sokéves útját, amiket látva, mi, a barátnők elszörnyedve győzködtük a feleséget, hogy hagyja ott azt az idiótát, de ő kitartott. Eltelt még néhány év, mindketten megnyugodtak, közös erővel dolgoztak a kapcsolatukon, és a mai napig együtt vannak. Bár vannak esetek, amikor pont a külső szem segíthet, de alapvetően senki nem láthat bele, mi történik egy családban a négy fal között. Ezért el kellett engednem a vágyat, hogy mindent jobban tudjak, és végül beláttam: egyszerűen csak az a dolgom, hogy támogassam a barátnőmet. Szerintem a másik érvem is ismerős lesz: előfordult már valaha, hogy a dolgok pont úgy sikerültek, ahogy eltervezted? De centire pontosan? Vagy az van veletek is, ami velem, és az élet mindig orron fricskáz? Még az a szerencse, hogy legtöbbször sokkal jobbat talál ki, mint én.

A bizonytalanság jó

Ez sokáig feszélyezett, mert elég kontrollmániás vagyok (ha eddig nem lett volna egyértelmű), de az utóbbi időszak egyik legerősebb tapasztalata ez: hagyd a folyót folyni! Már csak azért is, mert úgyis „a víz az úr”: ha gátat építesz, elsodorja, ha a testeddel próbálod megfékezni, csuromvíz leszel. Sokkal érdekesebb felfeküdni a hullámokra, behunyni a szemed, és hagyni, hogy vigyenek. Na, végeztem ezzel a klisés metaforalánccal, mert többet, vagyis mást akarok mondani, azt, hogy „lazíts, és engedd, hogy történjen!”. Mégpedig, hogy a bizonytalanság jó. Igen, ijesztő, igen, néha fájdalmas, de az a tapasztalatom, hogy a spontaneitás és az, ha egy kihívásra gyorsan rávágom az „igen”-t (még mielőtt alkalmam lenne betojni), világokat nyithat meg előttem. Az pedig, hogy hiszek benne: mindenki a lehetőségeihez mérten igyekszik jól élni az életét, segít közelebb kerülni a békéhez, amire vágyom. Szóval a továbbiakban úgy tervezem, bizonytalan leszek…

Kalapos Éva Veronika

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/S_Photo