Jóga az is, ha csak nézed, ahogy a fa elengedi a levelét – Interjú Kovács Eszterrel

–

T. D./WMN: Ha valaki csak annyit tud az új könyvedről, hogy a jógáról írtad, valószínűleg meglepődik majd, ha szembesül vele, hogy egyetlen jógapózról sem esik benne szó. Így talán jogosan merül fel a kérdés, hogy számodra mit jelent a jóga.

K. E.: Tudom, hogy ez a definíció meglehetősen száraz, de számomra a jóga létfilozófiai elvek gyakorlati alkalmazása, az pedig, amit a jógaszőnyegen csinálunk, megfogalmazhatatlanul pici része mindennek. A legismertebb talán a Patandzsali-féle nyolclépcsős jógastruktúra, amiből mindössze egyetlen lépcső az ászanázás, és annak is az a célja, hogy lecsendesítsd a testedben és elmédben lévő feszültséget, és felkészülhess a meditációra. Szóval

a jógagyakorlás eredendően nem csupán arról szól, hogy erőt vagy rugalmasságot találjunk benne, sokkal inkább arról, hogyan kellene viselkednünk önmagunkkal és másokkal,

hogyan vegyünk levegőt, hogyan fókuszáljuk az elmét akkor is, amikor épp nem a szőnyegen állunk. Én pedig szeretném ezt az egészet kihozni az életbe, és elérhetővé, befogadhatóvá tenni azok számára is, akik a filozófiai hátteret távolinak érzik maguktól.

T. D./WMN: Nyolc lépést említesz, de az eddigi tapasztalataim alapján mi ebből Magyarországon – sőt megkockáztatom, hogy nagyon sok nyugati országban is – leginkább egyet ismerünk, és annak alapvetően sportértéke van.

K. E.: Igen, vagy legalábbis sportértékként határozzák meg.

T. D./WMN: Számodra nem az?

K. E.: De, vitathatatlanul van neki ilyen aspektusa is. Elképesztő testtudatot ad a jóga, olyan dolgokat kezdesz el érezni a hatására, amiket azelőtt nem – legyen szó a szívverésedről, az izmok változásairól, a határokról. Nekem például összemérhetetlenül kevesebb sérülésem van, mióta ászanázom – és ennek nem az az oka, hogy a jógában ne lehetne megsérülni, hanem az, hogy itt sokkal nagyobb fókuszt kapnak a testérzetek, egyszerűen muszáj figyelni rá, mi megy végbe belül.

Vígh Béla magyar orvos már a ‘70-es években leírta, hogy a jógától olyan belső testi önismeretet kaphatunk a lelki mellett, ami nagyon nehezen elérhető más utakon. Ugyanakkor a többi lépcső is legalább ilyen fontos, és a jógagyakorlás úgy is megtörténhet, ha egy darab ászanát, azaz jógapózt sem csinálsz meg. A jógának az is szerves része ugyanis, hogy gyakorlod a nem ártást, a meditációt, az ítélkezésmentességet, és még sorolhatnám.

T. D./WMN: Ha innen nézzük, te tulajdonképpen egész nap jógázol? Épp ebben a pillanatban is.

K. E.: Igen. Aki ezt komolyan csinálja, az mindig jógázik. Vagy legalábbis igyekszik! Az én jógámnak része például az, hogy ha méltatlan kompromisszumot hoznék, felülvizsgáljam, hogy valóban az-e az én igazságom. Vagy ha épp elrontok valamit és bosszankodni kezdenék, saját magam felé is gyakoroljam a „ne árts!”-elvet. És persze igyekszem hallgatni erre a belső hangra – legyen szó a testem igényeiről vagy egy üzleti döntésről.

T. D./WMN: Na de akkor vajon mi történt ezzel a bizonyos másik hét lépcsővel az európai kultúrában?

K. E.: Azok nem néznek jól ki Instagramon.

Ami a jógában történik, az sokszor nem szép, nem szexi.

A fújtatva légzés nem szép, ahogy a testi-lelki tisztasághoz vezető út sem egy makulátlan jógaszőnyegről és egy összepasszoló szettről szól, hanem a legrondább mocskon keresztül vezet. Ehhez pedig át kell verekedned magad a hibás hiedelmeiden, a saját izzadságodon, meg minden máson.

T. D./WMN: Ez hogyan illeszthető be a modern, kapkodós, nyugati világba? Hiszen sokaknak már az is az öngondoskodás tetőfokát jelenti, ha két meeting között beesnek a 60 perces jógaórára, aztán rohannak tovább.

K. E.: Hajlamosak vagyunk erre úgy gondolni, mintha csak kétféle sebességfokozat létezne. Az egyik az, hogy a Himalájában mantrázom egy kolostorban, a másik meg az, hogy be kell mennem az irodába kilencre, és este tizenegyig meg sem állok. Pedig ezek egy teljes spektrum végpontjai. Középen meg ott lehet az, hogy dühös állapotodban lelassítod a légzésed, vagy a munka után hazafelé sétálva megfigyeled a lépteidet. 

Sokkal könnyebb úgy sikerélményt szerezni, ha ahelyett, hogy napi 90 perc masszív ászanázásra köteleznénk magunkat, pici falatokra bontjuk a gyakorlást, és akár csak napi tízperces célokat tűzünk ki magunk elé. Nem kell egyszerre mindenen dolgozni. Mondhatod azt, hogy a jógikus alapelvek közül a te fókuszod most a görcsös ragaszkodás elengedésén lesz, és a hazafelé úton megnézed, milyen könnyeden engedi el a fa a leveleit. Vagy megfigyeled a légzésed, amiben szintén benne van, milyen magától értetődő az elengedés. Ezek máris elérhetőbb célok, és sokat hozzátesz az önértékelésünkhöz, ha megtapasztaljuk, hogy amit ígértünk magunknak, azt teljesítettük.

Fontos, hogy higgyünk abban az emberben, aki csinálja a gyakorlást, hogy komolyan vegyük a neki tett ígéreteinket, és ehhez sokszor a kicsi, de rendszeres lépések vezetnek el.

T. D./WMN: A tíz perc valóban teljesíthetőbbnek tűnik, mint a napi 90, bár sokszor azt érzem, nem is feltétlenül az időnyomás a nehéz, hanem az, hogy maga a mozgás vagy az életmódváltás is egyfajta elvárásként nehezedik ránk.

K. E.: Ez sajnos valid érzés. Nagyon magasak lettek az elvárásaink arra vonatkozóan, hogyan bánunk önmagunkkal, és sokszor épp ez teszi kontraproduktívvá a folyamatot. Mi magunk is egy teendő lettünk a to-do-listánkon. Gyakran jönnek hozzám úgy jógázók, hogy azt mondják, nem tudnak meditálni. Hogy valami, ami arra hivatott, hogy segítsen nekik, rendre kudarcélménybe fordult. Pedig nincs olyan, hogy rossz meditáció. Elkalandozott a figyelmed egymilliószor? Megesik. Egymilliószor visszahoztad aztán a jelenbe? Máris jól csináltad. Ez a feladat, ez a gyakorlás.

A jógában és a meditációban nincsenek tökéletes célok, nincs tökéletes formája egy póznak. Minden ászanának – ha most szigorúan a fizikai aspektust vesszük – az a tökéletes formája, ami jelenleg a te testedben lehetséges. Nyilván mindig lehet mélyebbre menni bennük, de számodra az lesz a tökéletes, ami épp elérhető, és ami nem okoz fájdalmat.

T. D./WMN: A jógagyakorlás során mégis szokás kijavítgatni a helytelenül kivitelezett pózokat. Hol válik el egymástól a tökéletlen és a helytelen?

K. E.: A kijavítani szót nem használnám, sokkal inkább az igazítanit, aminek viszont az az egyetlen célja, hogy a biztonságosabbá, komfortosabbá tegyük a gyakorlást. Az nem jóga, amikor beletolnak valamibe, amire nem áll készen a test – akkor sem, ha egy oktató csinálja. Az viszont megeshet, amikor valaki nem hiszi el, hogy valamire képes, de az oktató látja, hogy igen, és hozzásegíti ahhoz.

T. D./WMN: Ahogy ízlelgetem a szót, a „kijavításban” benne van az, hogy valami eredendően rossz, míg az „igazítás” inkább a pontosításra utal. 

K. E.: Így van, az igazításban van tér, és az elsősorban a célja, hogy megérezhesd a saját képességeidet, és úgy mehess messzebbre, hogy az tényleg önigaz számodra. Mondok egy plasztikus példát: amikor nem tudsz mélyen és egyenletesen lélegezni, az nem a te helyed. Nem csak a jógaszőnyegen…

Soha nem az a cél, hogy túlrángassunk a határaidon. Azokon hitelesen csak te tudsz túllépni, és csak akkor, amikor készen állsz rájuk. Sérülésveszélyes, ha valaki testét-lelkét olyanba kényszerítjük, amire ő nincsen készen.

T. D./WMN: Milyen szimbolikus.

K. E.: Abszolút. Ha valakit „kijavítunk”, az magával hozhatja azt a rossz érzést, hogy az „én testem nem képes arra, amire a szomszédos szőnyegen gyakorló emberé igen”. Pedig ezek a határok rugalmasak, változnak, és amúgy sincs dolgod azzal, ami a szomszéd szőnyegen történik. Hiszen amíg arra figyelsz, hogy a másik ember mit csinál, addig ki van jelen a te testedben és fejedben? Neked kizárólag azzal a 180×60 centivel van dolgod, amin gyakorolsz.

T. D./WMN: Visszatérve egy kicsit oda, hogy mi is a jóga – nagyon tetszett a könyvedben, hogy megfér egymás mellett a humor és a filozófia.

K. E.: Amikor először jártam egy nagyon tradicionális jógamesternél – tudod, az a típus, akit mindenki úgy képzel el, hogy lehetőleg Indiából származik, rendkívül lassan beszél, és úgy sétál, mintha felhőkön járna – szóval akkor bekészítettem vagy 4000 kérdést arról, hogy mik a meditáció keretei, mit szabad csinálni és mit nem. Na, és ő volt az a tanító, aki miután belépett, ránk nézett, megállapította, hogy be vagyunk feszülve, ezért közölte, hogy most táncolni fogunk. 

T. D./WMN: Táncolni?

K. E.: Igen, de nem ám valami rituális módon! Berakott pár slágert, mi meg ugráltunk, amíg le nem lazultunk.

Amikor pedig megkérdeztem harmadszorra, hogy „és az meditáció, amikor…?” rámutatott egy virágra a terem mellett és azt mondta, hogyha be tudok költözni egyetlen percre abba a virágba, hagyni, hogy kitöltsön, már meditálok. 

A tanulmányaim során pont azok az oktatók voltak a legkevésbé szigorúak és kirekesztőek, akiket a jógarendőrség „tradicionálisnak” címkézne. Bár én is fontosnak tartom a tradíciók éltetését, sokszor azt látom, hogy a jógaközeg épp ezen felbuzdulva válik kirekesztővé. 

Szerintem oktatóként fontos, hogy a lehető legtöbbet osszam meg a jóga hagyományából, de legalább ugyanilyen fontos az is, hogy nyitva tartsam az ajtót azok előtt, akik a Corvin negyedi irodából sétálnak át az órára egy húzós nap után, és utána még borozni mennek. Mert ha aközött kell választanunk, hogy ő egyáltalán nem találkozik a jógával, vagy igen, de abban az állapotban, amiben épp most van, igenis az utóbbi mellett kell dönteni. Ehhez pedig az kell, hogy ne teremtsek számukra idegen közeget, ne legyen fenyegető a jelenlétem, és merjek akár humort is csempészni az órákba. Nem várhatom el, hogy csak ők lépkedjenek felém és a tradíció felé. Ahol ez nem vesz el az üzenetből és a tiszteletből, ott én is léphetek feléjük, hogy biztosan találkozzunk. 

T. D./WMN: Ahogy említetted a kirekesztést, eszembe jutott több olyan hazai oktató is, aki szakított a klasszikus hagyományokkal, és valami elsőre meglepőt csinál: például technojógát tart, kiskutyás jógát, vagy modern zenén alapuló jógát. Ők sok kritikát kaptak. Szerinted van határ abban, mi fér még bele és mi nem?

K. E.: Soha, semelyik igazán nagy jógamester szájából nem hangzott az el, hogy nekünk másokat kellene megítélnünk. Sőt! A jóga kimondja azt is, hogy a görcsös ragaszkodás görcsös elkerülést szül, és mindkettő távolságot kreál köztem és mások, valamint köztem és önmagam között. Ez ugyanúgy igaz a tradíciókba való kapaszkodásra, mint az ártó gondolatok éltetésére.

Én tiszteletben tartom, ha valaki ragaszkodik a klasszikus jógás zenékhez vagy a csendhez, mert úgy gondolja, hogy a modern zene elvonja a figyelmet a belső fókuszról. Viszont a figyelem zene nélkül is elkalandozhat, ahogy a fordítottja is igaz: zenével is meg tudod tartani a belső fókuszt. Mindkettő működhet. És ki vagyok én, hogy megítéljem, ki mennyire gyakorol? Indiában vannak, akik úgy gyakorolnak a tradíció pontos ismeretében, hogy egy darab ászanát nem hajtanak végre, csak a légzésre vagy a mantrákra figyelnek. Akkor az onnantól nem jóga?

Szerintem a tradíciót nem úgy kell védeni, hogy rácsapunk az orrára annak, aki valami újszerűt csinál, hanem úgy, hogy a tőlünk telhető legjobb és hitelesebb módon próbáljuk átadni az embereknek.

Én örülnék, ha a jóga sokkal kevesebb vagy lenne, és sokkal több és. 

A jógagyakorlás bennünk történik. Az, hogy én kívülről mit látok valaki testén vagy arcán, hogy eközben hány állat veszi körbe, vagy milyen zene szól, vajmi keveset árul el arról, hogy benne mi történik. És mindez változhat is. Érdemes befogadni annak megengedését, hogy aki tegnap voltam, az holnap egy kicsit más lesz, mert ma megértettem magamból valami újat. Ha túl görcsösek vagyunk – akár a kívülről kapott tradíciók, akár belső meggyőződéseink kapcsán –, az akadályozni fogja a fejlődést.

T. D./WMN: Beszéltünk lelassulásról, nem görcsölésről, nem ártásról, közben viszont a munkád együtt jár az aktív közösségimédia-jelenléttel is, ami több ponton sértheti ezeket az elveket, nehéz benne folyton óvni a mentális egészséget. Te hogyan egyensúlyozol ebben?

K. E.: Leginkább úgy, hogy nem akarok mindent egyedül megugrani. Nagyon sokat tanultam a segítségkérésről, ebben tök nagy tanítóm volt például a yin yoga, amiben rengeteg eszközt használhatunk – párna, jógatégla, takaró – ennek ellenére én az első jógaim során egyiket sem fogadtam el, mert úgy gondoltam, tudja ezt az én testem, elbírja az elmém segítség nélkül is. És akkor egyszer csak rájöttem, hogy az életben ugyanígy nem fogadom el a segítséget, ami elérhető. Na, így tanít a jóga sokszor olyan dolgokról, aminek első ránézésre semmi helye a jógaszőnyegen.

Kérdésedre válaszolva: sokszor kérek segítséget, és igyekszem megengedő lenni magammal. Abszolút nem követem a közösségi média trendjeit, volt olyan, hogy egy hónapig nem került ki új poszt az oldalamra – ezt speciel nem tudom másnak kiadni –, azokat a részeit viszont, amit élvezek, nem élem meg munkának. Az egyetlen dolog, ami távol áll tőlem az az, hogy a magánéletemről posztoljak – egyszerűen azért, mert ezt a munkát én választottam, és nem a szeretteim. 

T. D./WMN: A saját bőrömön is tapasztalom, hogy 2024-ben milyen típusú skilleket igényel egy saját projekt futtatása. Nem elég csak a szakmánkhoz érteni, de egyben közösségimédia-menedzsernek, grafikusnak, marketingesnek is kell lenni, aki folyton képben van a közösségi média trendjeivel. Úgy sejtem, ezeket nem feltétlenül adják át egy indiai oktatóképzésen.

K. E.: Igen, ez abszolút valid élmény, ugyanakkor azt is látom, hogy rengeteg különböző módja van annak, hogy valaki sikeres legyen. Tudod, hány szuper oktató van, akinek nulla a közösségi médiában a jelenléte? Szerintem a vállalkozói létben – meg persze mindenhol máshol – életre keltek olyan mondások, amik azt sugallják, hogy csak egy úton lehet eljutni bizonyos célokhoz, de ez nem igaz. Na, ilyen az, hogy „ma már közösségi média nélkül nem lehet”.

A mentoromnak, akihez közel három éve járok, nagyjából 300 követője van Instagramon, ugyanakkor három év, mire bekerülhetsz hozzá.

Biztosan te is tudsz olyan a te mércéddel sikeres embert, aki ugyanígy megkerülte a nyilvánvaló utat. Mert annyi út van!

T. D./WMN: Neked sosem okozott gondot a szereplés?

K. E.: Nagyon vicces, mert középiskolás koromban kifejezetten szorongó gyerek voltam, pláne ha szerepelni kellett. Hát, a 15 éves Eszter nagyon meg lenne lepve, ha látná, hogy most meg már önként hirdetek meg workshopokat vagy tartok céges tréningeket. Bár a szereplés önmagában most sem okoz nagy örömöt, ám egészen más úgy tekinteni rá, ha azt mondom, emberekhez, emberekkel beszélek, mintsem azt, hogy emberek előtt beszélek. Én közösségben vagyok, és ennek nem a szereplés a lényege.

T. D./WMN: A könyv elejét úgy kezded, hogy a jóga megmentette az életed. Az elhangzottak mellett miben érzékelhető még ez a „megmentődés”?

K. E.: A legnagyobb felfedezésem talán az volt a jógában, hogy amit megteszek az elmémmel, azt megteszem a testemmel is, és amit megteszek a testemmel, az le fog csapódni valahol az elmémben. Nem lehet egyirányúsítani a létezést, kölcsönhatásban vannak a részeim. Bár eleinte semmiféle vágy nem volt bennem arra, hogy spirituális útmutatást kapjak – én is csak mozogni akartam – ám ez a szemléletmód valahogy mégiscsak bekúszott az ajtó alatt.

A végeredmény persze nem az, hogy nem stresszelsz többet, hanem felismered a feszültséget és a szorongást, és lesznek eszközeid arra, hogy könnyebben kijöjj belőle. 

T. D./WMN: Ugye, azért veled is megesik, hogy semmi kedved gyakorolni?

K. E.: Hogy a viharba ne! Nemrég úgy hozzácsaptam a szőnyeget a padlóhoz idegből, hogy felcsengetett az alsó szomszéd, minden rendben van-e. És itt akkor szeretném is megemlíteni a másik leggyakoribb fejlődéshez, gyógyuláshoz tapadó tévhitet: valójában nem lesz kellemes minden gyakorlás, nem fog mindig jólesni a jóga. Én nem azt mondom, hogy maradj benne olyan helyzetekben, amik kényelmetlenek számodra, de fontos látni, hogy ha változást akarunk elérni, akkor először ellenállásba ütközünk.

Tök normális, ha elsőre nem érződik természetesnek egy belső monológ, egy mozdulat, egy mantra, ha a gyógyulás elsőre nem katarzisélmény. De érdemes feltenni a kérdést, hogy ez azért van-e, mert nem jó, vagy mert nem ismerős, amit csinálok. Sokszor, ami igazán jó neked, az újszerűnek és idegennek érződik majd, de ez nem vesz el a jóságából. 

T. D./WMN: Szerinted van olyan, akinek nem való a jóga?

K. E.: Annyira sokféle módon lehet gyakorolni, annyira sokféle irányzat létezik benne – kezdve ott, hogy csak olvasol egy könyvet a tradícióról odáig, hogy légzőgyakorlatozol vagy ászanázol –, ezért nehezen tudom elképzelni, hogy valakinek ezek közül egy sem működik.

Kísérletezz! Próbálj ki új dolgokat, és néha igenis kapaszkodj meg egy gyakorlásban, aztán figyeld meg, hogy amikor ugyanazt csinálod sokadszorra, már nem ugyanaz a csináló. A fájdalom nem normális, a meditáció alatti diszkomfort az lehet. Éppen ezért érdemes a kis lépésekre koncentrálni.

Takács Dalma