Dupla testcserével támad Lindsay Lohan és Jamie Lee Curtis – Már megint nem férnek a bőrükbe

–

„Lennél csak a helyemben, büdös kölke!”

– szemforgatós, nyegle, lázadozó kamaszok szüleinek a száját az életben egyszer biztos elhagyja az alcímben megfogalmazott kívánság. Akkor végre megértené a dacoskodó siheder az ő szempontjukat is. Talán akkor az ajakbiggyesztésnek és az ajtócsapkodásnak is menten vége szakadna… és helyette hálától túlcsordulva borulna a szegény szülő nyakába a rebellis purdé.

Hogy a tinédzser is vágyna-e a cikinek vélt szülő cipőjébe, azt erősen kétlem. Egyrészt, mert kori sajátosság a szent meggyőződésük: nekik aztán mindenben igazuk van. Másrészt mert időnként mi, tisztességben megőszült szülők sem vágyunk a saját cipőnkben lenni.

Pedig már a Ne bántsátok a feketerigót Atticus Finche is bölcsen megállapította:

„Mindenekelőtt meg kell tanulnod valamit, s mindjárt jobban kijössz az emberekkel. Csak akkor értheted meg őket, ha az ő helyzetükbe képzeled magad. (...) Úgy, hogy valósággal bele kell bújnod a másik ember bőrébe.”

Sorozatos testcsere

Ebből az egyszerű tanácsból dolgozott Mary Rodgers, amikor megírta a Freaky Friday című ifjúsági regényét, mely 1973-ban jelent meg, és ahol egy anya és a 13 éves lánya kénytelenek belebújni egymás bőrébe egy pénteki napra. A remek családi szórakozásnak ígérkező történetet a Disney aztán többször is feldolgozta, olykor elsöprő, máskor viszont visszafogottabb sikerrel. A 2003-as adaptáció – magyarul: Nem férek a bőrödbe – azonban óriási népszerűségnek örvendett, és mostanra igazi klasszikussá érett. Köszönhető ez részben a két főszereplőnek: az anya szerepében Jamie Lee Curtis, a lányáéban pedig Lindsay Lohan brillírozott. Mai szemmel nézve a 22 évvel ezelőtti családi mozi a szórakoztató mivolta mellett olykor kissé bosszantó, az öcs előszeretettel rohangászik tátott szájjal üvöltve, akárcsak a Reszkessetek betörők Kevinje, csak talán kissé indokolatlanabbul, és a kamaszlány szerepe is egy fokkal karikatúraszerűbb a kelleténél.

Ezzel együtt szerethető, kedves film volt, ami nem akarta didaktikusan lenyomni a végső üzenetét a néző torkán, hanem hagyta, hogy két meghatott sóhajtás közepette mosolyogjon egymásra a „Vége” felirat alatt anya és lány a nézőtéren, és tegyenek magukban szent fogadalmat a béke jegyében. 

Még mindig nem férnek a bőrükbe

Úgyhogy az idő abszolút megérett arra, hogy megnézzük: mi történt bő két évtized alatt a pszichológus Tess Colemannal és a lányával, a rockzenész babérokra törő Anne-nal? A 2025-ös folytatás (melyet Nisha Gamatra rendezett) egy füst alatt azt is megmutatja:

igenis belecsaphat a villám kétszer ugyanabba a fába. Ám ezúttal egy kis csavarral.

Anne egyedülálló anyaként neveli Harper (Julia Butters) nevű lányát, amiben nagy (bár gyakran kéretlen) segítségére van terapeuta édesanyja. Tess szerepéből látszik, amit az én nagymamám is váltig állított: nagyszülőnek lenni jóval könnyebb és hálásabb feladat, mint szülőnek. Maximális kényeztetés, minimális felelősség – igazi örömpozíció.

Pedig Anne a lánya kedvéért még a koncertezésről és a sikeres rocksztáréletről is lemondott, inkább zenei producerként próbál érvényesülni. Önmagának a háttérbe szorítása akkor ér véget, amikor megismerkedik egy szintén egyedülálló apával, Erickel (Manny Jacinto), méghozzá az igazgatói irodában. Eric lánya, Ella (Maitreyi Ramakrishnan) és Harper ugyanis ki nem állhatják egymást, ami pitiáner csatározásokban is megnyilvánul. A két szülő szerelme aztán e harcmezőn virágba borul. Gyorsan előretekerünk fél évet, és máris hasonló szituációban találjuk magunkat, mint 2003-ban, ám ezúttal nem Tess, hanem Anne készülődik az esküvőre. Szerencsesüti helyett a csodáról egy polihisztor balfék, szibillai képességéről igen keveset tudó, igen egzaltált nő gondoskodik, rögtön dupla testcserével operálva. (Madame Jen szerepében: Vanessa Bayer.)

Szerva itt, csere ott

Amikor éjfélt ütött az óra, és a nagymamából egy csapásra ellenséges mostohalány lett, anyából a lánya, az utált konkurensből pedig a nagymama, megvallom, kissé aggodalmasan figyeltem, hogy fogok én ebben a sok zűrzavarban a következő másfél órában eligazodni.

Mert egy testcserét még nyomon tud követni az ember, de duplán már hajlamos jobban belezavarodni, mint az aluljárós itt-a-pirosba. 

A három generációnyi nő aztán – miközben részben megpróbálják elkaszálni egymás céljait, illetve beteljesíteni a varázslat parancsát annak érdekében, hogy mindenki szépen visszaváltozhasson régi korpuszába – igyekszik kiaknázni az új formájuk adta lehetőségeket. Az agg pszichológus örül, hogy le tud úgy hajolni, hogy nem szellenti el magát, a negyvenes anya a fénysebességgel működő anyagcseréjét teszteli transz-zsírsavakkal és cukorral, a két fiatal lány pedig a menő munkahely bónuszait fölözi le. Közben óhatatlanul eszembe jut boldogult nagymamám merengése: az ember akkor fiatal, amikor még nem érdemli meg.

Összességében igen szórakoztató folytatás lett a Még mindig nem férek a bőrödbe, kifejezetten jó poénokkal (pedig én nagy humornáci vagyok!) – ha a Jamie Lee Curtis fejét megmerényelő két rózsaszín copftól el tudsz vonatkoztatni, akár még csodásan is szórakozhatsz! 

A film végén bizony arra is fény derült, hogy sajnos már én sem vagyok a régi. Kissé röstelkedve vallom meg: könnyekig hatódtam. Pedig ilyen csúfság velem 22 évvel ezelőtt, amikor még olyan jó kis szőrös szívű dög voltam, biztosan nem fordult volna elő.

Fiala Borcsa