Ha párt keresel, jobb, ha van külön megtakarításod a randizásra – már a szerelem is üzletté vált

–

Nemrég egy kedves srácra akadtam a Bumble-n. Jó volt a dumája, hasonló volt a munkánk, passzolt a humorunk, és gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Épp csak annyira nyomult, amennyire az ember lányának jólesik az érdeklődés, a harmadik napon pedig randira hívott – épp, mint a nagykönyvben. Egyeztettük a helyszínt, a programot… Majd a srác eltűnt teljes három napra. Nincs itt semmi látnivaló – gondoltam némi keserűséggel, mígnem a randi előtti este teljes természetességgel dobott rám egy üzenetet, hogy várja a másnapi találkozót. Meglepődtem, hiszen számomra egyértelmű volt, hogy jött egy szebb, egy jobb, egy okosabb, én meg mentem a randilevesbe.

István azonban nem így gondolta. Szerinte ugyanis, ha az ember tényleg az igazit keresi, nincs idő felesleges körökre. Ha megvan a konverzió, az üzlet kvázi megköttetett, és ideje továbblépni a következő projektre. Ráfordítás és várható megtérülés, befektetett idő, energia versus teljesítménymutatók, haszonelvű szemlélet: szerinte csak így lehet.

A szerelem a legjobb biznisz

Szexszel, kiskutyával és gyerekkel mindent el lehet adni, tartja a mondás, és ami azt illeti, a szerelem tényleg jó biznisz. A szépség-, a vendéglátó- és a divatipar mellett a leleményes segítők és szakemberek is nagyot kaszálhatnak rajta. Randiappok, rapid randi estek, pick up artist akadémiák – ha nem tudnád, mi ez: olyan „képzések”, melyeken a pasik egy sokat látott alfától tanulhatják meg a csajozás fortélyait –, feleségképzők, férfiszelídítő kommunikációs tréningek, önfejlesztő könyvek hada… Rengeteg lehetőség, hogy bárki megtalálja a nagy őt... vagy élete megkeserítőjét.

Költeni tehát már a felkészülés során is bőkezűen lehet, csakhogy a „technikai randizás” maga is jelentős érzelmi és anyagi költséggel jár. Egy kutatás szerint például az angol fiatalok 59 százaléka véli úgy, hogy a közösségi média hatására a potenciális partnerek elvárásai indokolatlanul magasak. 63 százalékuk arról is meg van győződve, hogy a különféle felületeken látható torz kép arra hangolja az embereket, hogy a szerelem helyett a pénz és az anyagiak miatt randizzanak.

Az amerikaiak 70 százaléka szerint a randizás drága, derül ki egy másik felmérésből, az átlagos havi költés a keresési időszakban pedig közel 60 000 Ft havonta.

Ami soknak tűnhet ugyan, de figyelembe véve a kávézók és éttermek árait, a mozi- vagy színházköltségeket, a koncertbelépőket… Nem is olyan sok ez a hatvanezer forint. (Sajnos.)

És akkor a pénzre nem váltható költségekről nem is beszéltünk! Ott van például az idő. Idő kell ahhoz, hogy jobbra-balra húzd a profilokat – a Shane Co elemzése szerint hetente átlagosan 5,83 órára, ugyanis éppen 3960 jobbra húzásra vár a szerelem.

Idő kell az előbb-utóbb eltűnő profilok feltérképezéséhez, a randik szervezéséhez, a találkozókra való felkészüléshez – a napi szépségrutinok, edzések, pszichológus stb. költségeit pedig csak azért nem sorolom ide, mert ideális esetben az ember azt nem a potenciális másik befogásáért, hanem önmagáért teszi. De a bruttó időkeretbe mindenképpen beletartozik a teljes wellbeing és self-care csomag is. És persze idő kell ahhoz is, hogy a tetszetős profilkép gazdáját közelebbről is megismerd.

Egyszerűbben: miközben az ember lánya keresi az igazit, rengeteg időt tölt azzal, hogy a potenciális kis igazik között megtalálja azt, akivel tényleg el tud képzelni valami többet.

Az ide vezető út legyűréséhez pedig szükség van érzelmi érettségre, önreflexiós képességre, baromi strapabíró arcszerkezetre – a pofára esés ugyanis el nem kerülhető velejárója egy ilyen kis életvezetési-önismereti tripnek –, no meg persze acélidegekre, több tucat papírzsepire, néhány igaz barátra, aki bármikor összeszed kiskanállal, önérzetre, meg sok-sok fagyira. Ja, és végtelennek tűnő időre. Vagy azt már mondtam?!

Randizni csak üzleti alapokon érdemes

Ezt mondja többek között Karla Elia randiguru és életvezetési tanácsadó, aki szerint egy okos nőnek tudnia kell, mennyit ér. Épp ezért nem randizhat olyan férfival, aki nem tudja megfizetni a vágyott nővel járó szükségszerű költségeket. Mint mondja, az élet elsődleges célja a túlélés, vagyis, ha a kiszemelt férfi „csak” kedves, vagy „jól bánik a partnerével”, de nem evidens számára, hogy a randin férfiként ő fizet, hogy az otthon és az anyagi javak megteremtésének terhe az övé, akkor a kérdéses hím egész egyszerűen nem éri meg a ráfordítást.

Az influenszer-tanácsadó azt sem titkolja, hogy férjének már jóval a megismerkedésük előtt külön félretett pénze volt arra, hogy a majdani barátnője életvitelét fenn tudja tartani. A házasságkötésüket követően pedig mindkettejük számára természetes volt, hogy a férj dolgozik, az asszonyka pedig tündököl. No meg persze mindent megtesz, hogy a hites urának élmény legyen az otthon eltöltött közös idő.

Ez így elég extrém, nem igaz?! Az én egyenjogúság és egyenrangúság iránt elkötelezett idealista lelkem számára mindenképp. Mert hát miért is akarnánk visszafelé lépni? Miért vágynánk arra, hogy árcédulát tegyünk magunkra, és hogyan hagyhatnánk, hogy a nehezen, évtizedek alatt kiharcolt önállóságunkról önként lemondva kiszolgáltassuk magunkat a másik nemnek? Miért ne vágynánk arra, hogy többnek lássanak minket egy szép testnél, miért ne akarnánk, hogy a párunk számára szellemi-intellektuális partnerek, erős és okos nők, társak és játszótársak legyünk? Erkölcsi értelemben mi különbözteti meg a tartós párkapcsolatot a kitartotti viszonytól, ha az érzelmek mellett vagy helyett a pénz számít igazán?

Ugyanakkor vitathatatlan, hogy mindenkinek joga van – vagy legalábbis kellene hogy legyen – úgy élni, ahogy szeretne.

Hogy (még ha én nem is választanám ezt), oké, lehet csak tehetős férfivel ismerkedni és a külcsín, meg a pénztárca alapján kapcsolatokba bonyolódni akkor is, ha mások azzal nem értenek egyet. Meg aztán lássuk be, tulajdonképpen érthető, ha az emberek biztonságra, tiszta keretekre, egyértelmű párkapcsolati szerződésre és jól körülhatárolt családon belüli feladatkörökre vágynak. Az már más kérdés, hogy ennek útját egyesek az egyenlő teherviselésen alapuló gendersemleges megközelítéssel elosztott feladatokban, mások a tranzakcionalista szemléletű, tradicionális felépítésű párkapcsolati és életvezetési modellben látják. (A tradwife-mozgalommal nemrégiben Wilson Luca is foglalkozott, ITT olvashatod el!) 

Hagyjuk a mellébeszélést!

A helyzet az, hogy a társadalmi kettős mérce nemcsak a nőket, hanem a férfiakat is sújtja. Rég nem igaz, hogy egy férfinak elegendő csak egy fokkal szebbnek lennie az ördögnél, ahogy az sem, hogy egy szép lánynak semmit sem kell letenni az asztalra. A dekoratív megjelenés ugyanis mindkét nemnél elvárt, ahogy az egzisztenciális biztonság és az érzelmi intelligencia is előny mindkét nem képviselői körében.

De vajon elfogadhatónak tartjuk-e, hogy az első randevún a nő fizessen? Kizárt! Hiszen fizetni a férfi dolga, és felesben még csak-csak oké a számla rendezése, de mégis ki lenne az a balek, aki nőként állja a fogyasztást, pláne az első találkozón? Miközben meg, ugye, ha egyenrangúak vagyunk, és ugyanannyit érünk, ha senki nem tartozik senkinek semmivel, akkor mégis miért van a többség fejében az a szcenárió, hogy a jól sikerült találka végén a férfi és a nő is előveszi a tárcáját, majd a férfi udvariasan azt mondja, „Ugyan, kérlek, meghívtalak!”, a nő pedig (álságosan) pironkodva visszacsúsztatja a táskájába az amúgy is csak előalibizett bankkártyáját?

Oké-e, ha egy férfi kevesebbet keres a párjánál, vagy jogos igény, hogy a felek anyagi helyzete hasonló legyen? Bizalmat tud-e gerjeszteni az a férfi, akinek negyvenéves korára se kocsija, se lakása, se milliós megtakarítása nincs?

Kevesebb esélye van-e egy férfi tanárnak – akinek a fizetése nem éppen igazodik a hazai megélhetés költségeihez, ráadásul kevéssé dinamikusan változik az évek során – szerelemre, mint egy menedzsernek, aki még head of akármi is lehet?

Jobban vonz-e a drága öltöny, mint az olajos munkásruha? 

Megvetendő-e az a nő, aki kimondottan sok időt fordít a szépségére, és csak az úgynevezett felső kategóriás férfiak közül választ, majd élvezi a kényeztetéssel, utazással, exkluzív eseményekkel járó életvitelt, ugyanakkor érzelmileg is elköteleződik a párja mellett? És ha nem köteleződik el, viszont a kapcsolatban mindenki megkapja, amire vágyik, akkor van jogunk ítélkezni, pálcát törni felette…?

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Dejan_Dundjerski

Z. Kocsis Blanka