–

Hallgatom egy korábbi Popfilter podcastunkat, amelyben Pátkai Rozina és Sára Gergely Gege (6363) a dalszerzés szépségeiről, nehézségeiről és titkairól mesél Csepelyi Adrienn kolléganőmnek, és már a beszélgetés első perceiben leesik a tantusz: hát ezért érzem magam kínosan, ha hallgatóság előtt kell énekelnem!

Már ekkor elhangzik számomra a kulcsmondat: hogy a gyerekek iszonyatosan kritikusak önmagukkal, és ezt tovább rontja a felnőttek viszonyulása, az elvárás, hogy mindennek tökéletesnek kell lennie.

„Pont ahhoz nem tudunk kapcsolódni, ami tökéletes” – értenek egyet a meghívottak, és őket hallgatva én is hevesen bólogatok.

Látom magam előtt a kétcopfos kislányt, piros csizmában, rakott szoknyában, kis fehér ingecskében. A kislány, aki voltam, a színpadon teli torokból énekel. Csípőre teszi a kezét, ritmusra lépeget, úgy beleéli magát a népdalba. Csillog a szeme, örül annak, hogy csilingelő gyerekhangjával betölti a teret. Nagy hangja van, visszhangzik a terem, a felnőttek komor tekintettel – ki bólogatva, ki az orrát magasra tartva – hallgatják. A kislány megszeppen, amint lejár az ének, mert a terem továbbra is hűvös marad, bár igaz, hogy megindul a vontatott taps. Sokan énekelnek még ezután, a kislány mosolyogva hallgatja, hogy milyen sokfélék a népek, mennyire színes a világ, csak úgy szívja magába az addig ismeretlen dallamokat és dalszövegeket. És beleszeret a népi világba.

Aztán szünet következik, a gyerekek ismerkednek. Barátok lesznek. Majd visszaültetik őket a helyükre, mindenkit a tanítója mellé, és kezdetét veszi a díjazás. A felnőttek összemérik a gyerekek teljesítményét, hangosan ecsetelik, hogy ki miért veszített pontszámot, és a gyerekek egyre csak zsugorodnak egymás előtt.

Már nem is annyira barátok, mert megértik, hogy ellenfelek, és mindig van egy jobb és egy rosszabb náluk.

Amikor a kislány a színpadon szembesül a második helyezéssel és a tanáccsal, hogy zárkózzon fel, legyen olyan, mint az, aki az első díjat nyerte, mert nyers tehetsége van, de sokat kell még dolgoznia, nagyon égeti a szemét a reflektorfény. Körülötte hideg a terem, ő mégis izzad, mintha a teljes testét perzselné az a furcsa lámpa. A torkában gombóc, mondaná, hogy sajnálja, hogy nem volt olyan jó, és csalódást okozott. De csak pislog a nagy szemével, és magában megfogadja, olyan lesz, mint az, aki az első díjat nyerte. Hogy büszkék legyenek rá, hogy ne haragudjanak.

Van, hogy a felnőtteknek adjuk a tehetségünket

Az első meghatározó népdalvetélkedőmet számtalan másik követi. Repkednek az első és második díjak, a tanácsok, a javaslatok, közben kórusba kerülök, ahol az éneklés és megjelenés egy másik formáját gyakorlom. Az egyik szál a népi, a másik vallási alapon feszít szét, és egészen egyszerűen nem tudom, hogy milyennek kellene lennem, csak azt érzem, hogy legszívesebben semmilyen sem lennék. Egyre ritkábban énekelek a saját örömömre, kevesebbet mosolygok, és nem válaszolok a felnőtteknek zsigeri életszeretetből. Bólogatok, egyetértek, teljesítem a kéréseket. Pedig az addigi létezésemet az határozza meg, hogy mindent dalolászva végzek, a zene számomra egyfajta önnyugtatás, stresszlevezetés, figyelemelterelés. Énekelek az utcán, énekelek az iskolában, tanulás közben vagy akkor, amikor a konyhában segédkezem.

De hiába ismerem magam így, egyszer csak észreveszem, hogy egyre csendesebb vagyok.

Mert a felnőttek azt akarják, hogy minden tökéletes legyen. A hangom, akár a nagyanyámé: csak úgy betölti az ürességet. Száz közül is hallani, hogy az övé, és még nagyapám színpadi képességei is megmutatkoznak bennem – mondják az avatatlanok, a nénikék és bácsikák a faluból, akik büszkék arra, hogy milyen nagyra török. Az ő véleményükkel megbékélek, mert egyikük sem adja elő plénum előtt, sok gyerek és felnőtt füle hallatára, hogy mit gondol rólam, illetve mivel nagyapámat és nagyanyámat sem ismerem, örülök, amikor azt mondják, olyan vagyok, mint ők. Hiszen ez jelenti az egyedüli kapcsolatot hármunk között.

De amint kiderül, hogy „versenyképes” és nagy reményű dalos pacsirta vagyok, az éneklés hirtelen megszűnik stresszlevezetésnek lenni. Mi több, egyedüli stresszforrása lesz az életemnek, mert a felnőttek annyi mindent elvárnak, hogy az egy idő után követhetetlen lesz: kezdve attól, hogy legyen szép a hajam, a ruhám, hogy folyton és mindenkire mosolyogjak, hogy kedvesen beszéljek, egészen addig, hogy az összes hangot a lehető legtökéletesebben, éppen akkor és éppen ott énekeljem ki, ahol lennie kell. És hogy soha egy szempillantásra se hibázzak, a hangom éles és erős, a megjelenésem határozott, a szövegejtésem jól érthető legyen. Hogy ritmusra mozogjak, ha szükséges, de tudjak egyenesen állni, ha a zsűri nem díjazza a felesleges színpadi játékot. Ezt persze én vegyem észre, soha senki nem fogja mondani, de lesznek az arcukon jelek. 

Hogy éljem bele magam az énekbe, de ne annyira, hogy egy percig is elveszítsem a tudatosságom. Hogy jobb legyek mindenkinél a teremben, mert jobb vagyok, értsem meg és fogadjam el, rengeteg munka van bennem, más nem is lehetnék, csak legjobb. De ahhoz folyamatosan próbáljak, hagyjam a játékot a többiekkel, később hálás leszek, hogy ezt az utat kikövezték nekem. Most kell mindent feláldozni érte…

De hiába rakosgatják rám az elvárásaikat, valahogy nem sikerül mindent teljesítenem. Már csak azért énekelek, mert rajtam kívül mindenki más imádja – legalábbis azt a jövőképet, amit a tehetségem sejtet. Ezt Pátkai Rozina és Sára Gergely a Popfilterben így fogalmazza meg:

„a művészet nem kiszámítható, de a tökéletességre törekvés a kiszámíthatóság látszatát kelti, és akkor elvész a lényeg”.

Hát az én életemből elveszett

Tízéves vagyok, amikor egy téli napon a hideg templomban levetetik rólam a kabátom, ingben és mellényben vagy kardigánban énekelek. Talán egy szent ének szólóját kellene, már nem is emlékszem, annyira összemosódik az a nap. Csak annyit hallok, hogy a hangom remeg, nyikorog, nem jönnek ki szavak a számon. Félek, hevesen ver a szívem, nem akarok az oltár előtt állni, nem akarok énekelni, nem akarok fázni, nem akarom látni a felnőttek csodálkozó szemét, és a hüledezést, hogy lebőgtem, nem sikerült teljesítenem. Ennyi volt, lőttek minden belém fektetett munkának.

Pedig iszom a nyers, cukrozott tojást, hogy a hangom sziporkázzon, kevesebbet játszom a barátaimmal, minden próbán ott vagyok, gyakorlom és gyakorlom az éneket, mégsem vagyok olyan, mint egy elsőnek lennie kellene. Aznap, amikor életemben először érzem és kimondom, hogy „nem akarom”, abbahagyom az éneklést. Megfogadom, hogy soha többé nem énekelek. Mások előtt legalábbis, és tartom is éveken át. 

Nem csak a zenében, a sportban is megtörténik, hogy rosszul viszonyulnak a tehetséghez

Abban biztos vagyok, hogy a tehetség nem azért van, hogy az élre törjünk vele, hanem azért, hogy élvezhetőbbé és könnyebbé tegye az életünket. Hogy legyen egy biztos pontunk, egy „hely”, ahova hazatérhetünk önmagunkhoz, és azt mondhatjuk, milyen szépet, milyen jót alkotunk. Milyen jók vagyunk. A zene gyógyít, ahogyan minden egyéb alkotótevékenység is.

A Popfilter-beszélgetésben részletesen körbejárják, hogy mekkora ereje van, a podcastot itt nézhetitek meg:

Még sosem írtam ki magamból, hogy miként taszítottak le a legjobb szándékkal a színpadról, és hogyan éltem meg mindazt, amin gyerekként keresztülmentem. Ha tanácsolhatnék valamit a felnőtteknek, akik tehetséges gyerekekkel foglalkoznak, azt mondanám:

  • sose vegyék el azt, ami a gyereké, engedjék, hogy a végsőkig imádja azt, amiben jó;
  • nem úgy lesz a tehetség kiemelkedő, hogy a gyereket megszorongatjuk, hanem attól, hogy engedjük szabadon szárnyalni;
  • hibázni lehet és szabad is, de soha egyetlen hibáért sem szabad a gyerekre rápirítani;
  • vannak jobb és rosszabb napok, a tehetség nem egyformán és nem is mindig ugyanúgy mutatkozik meg a gyerekben, és főleg a művészi önkifejezésben nincs olyan, hogy állandó és tökéletes;
  • ha a gyerek fél és szorong, nem célravezető még több elvárással bombázni, mert a belső és külső kritikusok nehéz szavai alatt csak összeroskad az ember;
  • nehéz felemelkedni és boldogan kiteljesedni, ha minden, amit szeretünk, a felnőttek játékává válik. 

    Ha azt hiszed, a fogamzásgátlás és az abortusz nem a természet rendje, van egy rossz hírünk

    WMN Life – 2024. december 6. – MZS

Hogy Sára Gergelyt idézzem, én „ugyanabban a kertben maradtam, csak másik helyre ültetek virágot”, azaz volt lehetőségem a zenétől az írás irányába fordulni. Mert azt azért sikerült felismernem, hogy művészi önkifejezés nélkül nem élhetek. Hogy kell valamiféle (ön)erő az életembe, akkor is, ha a legkedvesebbet odaadtam. Maradt a kertemben másik, de arról legközelebb, egy következő cikkben számolok be, hogyan tértem át erre az útra.

Addig is: ne vegyétek el a gyerektől azt, amiben jó!

Bereczki Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / IndiaPix / IndiaPicture