Beszélő buszok, trolik, villamosok: végre a vak és gyengénlátó emberek is magabiztosabban utazhatnak

–

„Két évvel ezelőtt találkoztunk, amikor egy gyalogátkelőhöz érve udvariasan megkérdeztem, hogy segíthetek-e neki” – meséli Császár Enikő mosolyogva, és mosolyog Bukta Bence is, aki szerint sorsszerű volt ez a találkozás, mert bár ugyanabban a kollégiumban tanultak, és többször keresztezték egymás útját, egészen addig valahogy nem sikerült egymásra találniuk. De – mint mondják, a vak és gyengénlátó emberek többsége a közlekedés egy teljesen másmilyen, nehezített formájával kell hogy megbirkózzon, tudják, hogy az övék tündérmesébe illő történet.

Különösen azért is, mert sokan a hangos közlekedés és bizonytalanság miatt ki sem mozdulnak a házból, elzárkóznak a világ elől, míg másokat a folyamatos ráutaltság zavar, az, hogy minden bonyolultabb csomópont előtt kérdezniük kell, idegenekre kell hagyatkozniuk. Mert legyen bármennyire is gyakorlott és jó tájékozódási képességű a látássérült, az ismeretlen terep azért rajta is kifoghat, és előbb-utóbb meg kell szólítania valakit az utcán. 

Míg mesélnek, körülöttünk beszél a buszmegálló, hiszen a BKK a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével (MVGYOSZ), a Hermina Egyesülettel, valamint a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületével együttműködve folyamatosan fejleszti a fővárosban a hangos utastájékoztatást. Igaz, ez a funkció egy ideje adott már, most mégis nagy újításnak számít, hogy a közlekedési távirányítóval működtethető hangbemondást nagyon sok jármű megkapja, és a jövőben a trolik, a buszok és a villamosok is beszélni fognak. 

A közlekedési távirányítók segítségével a látássérült utasok önállóan kérhetnek tájékoztatást a járművekről, arról, hogy melyik járat érkezett, hová tart, és milyen lehetőségeik vannak az átszállásra.

Tehát mostantól nemcsak a beérkezések és indulások időpontját harsogja a hangosbemondó, hanem a jelenlévő vak és gyengénlátó utasok rezdüléseire is reagál. 

Mindezt meg is mutatják: mindenkinél távirányító, azokon gombok, és amint egy gombnyomással információt kérnek, a busz „bemutatkozik”. A már jól ismert hangon jelzi, hogy hányas számú és hová tart. Ha a vak és gyengénlátó személy magabiztosan felszáll – mert már nem kell idegeneket leszólítania, hogy a menetrendről érdeklődjön – odafent is kérhet útbaigazítást. Egy gombnyomásra megismétli a busz, hogy melyik megálló következik. Az érintettek nevetgélnek, viccelődnek egymás közt, látszik rajtuk, hogy több önbizalommal közlekednek, mint általában.

Aprócska újítás a társadalomnak, de a vak és gyengénlátó emberek számára sokat jelent

A közlekedés igazi kihívás a látássérültek számára, ezért sokan a fehér bot mellett segítőkutyákra is támaszkodnak. Benedek Zoltán, az MVGYOSZ munkatársa, aki egyébként segítőkutyájával érkezett, ezt azzal magyarázza, hogy „a tájékozódás a gazda reszortja, az embernek kell tudnia, hogy merre mennek, hová tartanak, a kutya meg az akadályokról jelez, szemként funkcionál, buszmegállót keres, reagál a magas akadályokra”.

De a legtöbb látássérült a kutya mellett azért a fehér botot is magánál tartja, mert egy ismeretlen helyen nem tudhatja, hogy egy útpadka, egy átjáró, egy kordon vagy a lépcső az, amiről a kutya kommunikál. Ilyenkor jó, ha maga is felmérheti az akadályt, erre való a fehér bot.

Megtudom, Bukta Bence a Hermina Egyesület képviseletében van jelen, ő is az indítványozó érintettek között volt, akik a beszélő közösségi közlekedési eszközök szükségességére hívták fel a BKK figyelmét. Fontosnak tartották, hogy a vak és gyengénlátó utasok fellélegezhessenek: a beszélő eszközök pedig bizonyítottan csökkentik a logisztikai kihívást, illetve növelik a közlekedők biztonságérzetét. Az önbizalomról nem is beszélve!

Ugyanis az önálló közlekedés a mindennapi függetlenséget jelenti, de a főváros hangos, zsúfolt, telis-tele van járművekkel, csomópontokkal, átjárókkal, ami hatalmas stresszhelyzet egy olyan embernek, aki nem látja, csak érzékeli, hogy mi minden történik körülötte.

Ezért is hozhat változást a BKK újítása, az aprócska távirányító új funkciója, ami nem csupán a közlekedés gördülékenységét, hanem a vak és gyengénlátó emberek önmagukba vetett hitét is növelheti, mondják. Majd azt is beismerik, hogy ideje volt már nyitni a közösség felé, mert rengeteg az idős közöttük, akik az életük jelentős részét inkább a négy fal között töltik, annyira veszélyesnek vagy kényelmetlennek találják az utazást. Az őket képviselő szervezetek vezetői remélik, hogy a kis távirányítóval elérhető új hangos funkcióval azok előtt is megnyílhat a világ, akik eddig nem mertek elindulni otthonról. 

„Ez hatalmas segítség számunkra. Már nem kell útbaigazítást kérnem, és nem kell másokra hagyatkoznom. A buszok és trolik hangosan bejelentik, hogy melyik járat érkezett, és hová tart. Ha felszállok, a következő megállót is megmondják. Ez lehetővé teszi számomra, hogy magabiztosabban legyek jelen” – osztja meg egy másik értintett, Ádám (kérésére nem szerepel teljes névvel a szövegben – a szerk.), aki Bencéhez hasonlóan gyakran él az ismeretlenek útbaigazításával. Mint mondja, nem azért örül az aprócska eszközöknek, mert ezentúl nem kell megszólítania az idegeneket – hálás azért, hogy a közösség mindig segít, mindig odafigyel. Csak kérni kell, és rögtön ugranak, sosem hagynák magára.

Most mégis boldog, hogy ezt egy kicsit háttérbe szoríthatja, és végre több szerep juthat neki a saját életében, ugyanis az újításnak köszönhetően mostantól a FUTÁR-kijelzők és a jelzőlámpák mellett a buszok, a trolik és az újfajta villamosok is megszólalnak, így a város szinte minden közlekedési pontján segítik a látássérült közlekedőket. 

És ha ezentúl is szükség lesz a segítségünkre: mindig kérdezzünk

Ez azért is hasznos, mert sokszor nem is a látássérültet érinti rosszul, hogy érdeklődnie kell, hanem az idegen járókelő reagál furcsán a helyzetre: dilemmázik, rosszul érzi magát, nem tudja, hogy kérdezzen, vagy inkább csak kikerülje a fehér bottal közlekedőt, mert a társadalomban kevés szó esik arról, hogy miként lehet jól segíteni.

Sokkal könnyebb lenne, ha a vakságot végre nem tabuként kezelnénk, és egyszerűen csak figyelemmel lennénk a másik ember igényeire. Ők ugyanis azt vallják, a kapcsolat ilyenkor nem a fogyatékossággal élő és a segítő között jön létre, hanem ember és ember között. Innen pedig egyenes út vezet a tiszteletteljes viszonyulásig, a jól kérdezésig.

„Ha egy vak ember közeledik, ne ijedjenek meg, kérdezzék meg, szükség van-e a segítségükre, és soha ne féljenek felajánlani azt. De tisztában kell lenniük vele, hogy nem minden helyzetben fogjuk elfogadni, mert az esetek többségében tudjuk, merre járunk, hová tartunk” – osztják meg az érintettek, míg az egyik trolival egy kisebb kört teszünk.

Hozzáteszik, segíteni úgy tudunk jól, ha közel lépünk és megérintjük a karjukat, ezzel adunk jelzést arról, hogy hozzájuk beszélünk. Majd közvetlenül az érintettet szólítsuk meg, ne a kísérőjét, és mindig mutatkozzunk be, hogy tudják, kihez beszélnek. A biztonság érdekében érdemes tájékoztatni a vak embert arról, ha éppen el kell hagynunk a helyet, vagy arról, hogy mikor térünk vissza. Továbbá, kerülni kell a zavart keltő „vezényszavakat” – a közvetlen segítségnyújtás sokkal hatékonyabb.

Azaz ne húzzuk őket, hanem adjunk nekik elég teret, hogy saját ütemükben haladhassanak. A közösségi közlekedés során is figyeljünk arra, hogy jelezzük, ha szabad hely van, és ha segítünk felszállni, vezessük őket biztonságosan az ajtóhoz. A vakvezetőkutya munkáját is segíthetjük azzal, ha nem tereljük el a figyelmét, nem beszélünk hozzá, és nem simogatjuk – világosítanak fel. 

December 3-tól a teljes trolibusz-flottát felszerelik az új a technológiával, és a tervek szerint 2025 végéig az összes budapesti busz átesik az újításokon – a vidéki közlekedési szolgáltatóknál még nem terjedt el ez a módszer. Az, hogy a látássérült kezdeményezheti a tájékoztatást, egyedülálló az országon belül. A közlekedési távirányítót a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségén, illetve a különböző tagszervezeteken keresztül szerezhetik be a látássérültek.

Bereczki Szilvia