Takács Dalma: a nap, amikor a boksz begyógyította az elfeledett gyerekkori sebemet

–

Este 7 óra, a boxklubban állok, a gerincemen végigfolyik az izzadság. Ádám velem szemben, kezén felemelt pontozókesztyű, így kérdezi ki az előző óra leckéjét.

Még csak pár hónapja járok hozzá, de mintha évek teltek volna el. És elsősorban nem fizikai, hanem mentális szempontból: amellett, hogy egy korábban távolinak érzett sportban megláttam a szépséget, a saját testemmel való viszonyom is sokat változott, az új mozgásforma pedig új önismereti kérdésekre irányította a figyelmem. Noha naivan és nagyképűen azt gondoltam magamról, én már tökéletesen ismerem a sebeimet, a box hétről hétre olyan énrészeimet szólítja meg, amiknek egy klasszikus verbális terápián nem osztottak lapot (erről ITT írtam korábban) – márcsak azért sem, mert néhányuk nem az agyban, hanem valahol sokkal mélyebben, az izmok memóriájában raktározódott el. 

Ádám pedig minden edzésre tartogat valami újat. Egyszer a reflexeimet eddzük, máskor inkább az elméleté a főszerep. Van, amikor a – meglehetősen gyenge – sípcsontom idegeljük, máskor ütés és rúgás kombinációkat csinálunk kifulladásig. Néhány héttel ezelőtt aztán új ötlettel áll elő: próbáljuk ki, hogy csak én támadok, ő védekezik, ezúttal csak a boxkesztyű lesz rajta, a pontozót és a szivacsot leteszi. Most jöhet minden, adjak neki – mondja nagy vigyorral, én meg lelkesen bólintok, felveszem az alapállást, az arcom elé emelt kézzel készülök az első ütésemre. Ádám pedig lenyomja a telefon visszaszámlálóját, ami jelzi: 5 másodpercen belül támadhatok. A pittyegés beindul, 5, 4, 3, 2, 1, aztán hirtelen kimerevedik az idő.

A jobb kezem elindul, de mielőtt elérném Ádámot, leengedem.

Nem megy.

A másodperc törtrészéig állunk egymással szemben, teljes értetlenségben, szavak nélkül. Mintha az izmaim nemes egyszerűséggel elfelejtették volna a mozdulatot, amit hónapok óta gyakorlunk, mintha láthatatlan fal került volna közénk, amin nem nyúlhatok át. Képtelen vagyok „élesben” ütni, a kezem megbénult a fájdalomokozás lehetőségétől, és az eddigi flow-állapot úgy vet ki magából, mintha egy villanyt kapcsoltak volna le.

A kezemre meredek. Talán az a baj, hogy még soha nem ütöttem meg senkit, hogy nem ismerik az izmaim ezt a mozdulatot? Nem, épp fordítva.

Ezek a kezek nem ma ütnek először – ám erre 18 éve nem gondoltam.

És akkor kiszakad az, ami a felszín alatt lappangott

7-től 18 éves koroming az életem a tánc körül forgott. Iskola után az első utam mindig edzésre vezetett – a hétköznapok gyakorlással, a hétvégék versennyel vagy fellépésekkel teltek, a csapatban pedig megtaláltam az első igazi közösségem. 11 körül lehettem, amikor beszippantott a musicalek és revük világa. A Chicagót, a Moulin Rouge-t és a Hairt bámulva arról álmodoztam, hogy egy napon majd én is színházban, filmekben táncolhatok, teátrális koreográfiákkal kísérhetem a cselekményszálakat, művészbejárókban beszélgethetek hajnalig, mint a nagyok.

Akkortájt működött a városban egy pici színi társulat, aminek a vezetője látott párszor színpadon, és egy napon leszólított az utcán: ő éppen táncost keres, bennem meg lát fantáziát – vetette oda foghegyről, én pedig már másnap úgy tobzódtam a társulat aulájában, mint aki a Broadway-re készül. És ez volt az első pont, amikor furcsa lehetett volna az egész. 11 éves voltam csak, a szüleim jelenlétét mégsem kérte, és a „castingra” sem érkezett más rajtam kívül. Ott álltam a fekete filccel borított teremben egyedül, velem szemben ez a töpszli, mégis tekintélyparancsoló, negyvenes éveiben járó rendező, és még bőven általános iskolás barátnője.

A gyerekek nem hülyék, sőt. Egy gyerek radarjai nagyon is pontosan letapogatják, ha valami nem kóser, ám ezt könnyen felülírja még a naiv önhitegetés, a vágyak, a meggyőződés, hogy a felnőttek természetszerűen jók, akikre hallgatni kell.

Hallgatni kell – hisz jót akarnak – ez a férfi is csak arra kíváncsi, hogy vagyok-e elég jó a társulatához, úgyhogy itt az idő bizonyítani.

Hát táncolni kezdtem. Mindent beleadva szeltem át a színpadot, átmozgatva a végtagjaimat, időnként a rendezőre pislantva, ő azonban csak faarccal ült, nagy hasa felett nyögte ki: nagyszerű, de most már valami szenvedélyt is szeretne látni. Legyen benne vágy és vadság, erotika, a színházhoz kevés lesz ez a gyermekded ugrálás, amit itt produkálok.

A gyomrom ekkor újra jelzett: vadság és vágy? Erotika? Bár a VH1 és Britney fénykorának köszönhetően voltak fogalmaim róla, mit is jelent ez a tánc nyelvén, a testem még nem ismerte a mozdulatokat – jött hát a színpadra a férfi barátnője, aki már annál gyakorlottabb módon kezdett vonaglani. Utánozni kezdtem, de egyre bizonytalanabbul, amikor a rendező újabb kéréssel állt elő: most térdeljünk le szépen, és vágjuk pofon egymást – kérte.

A gyomrom ekkor már nem csak jelzett, egyenesen háborgott – de mivel „táncpartnerem” engedelmeskedett, én követtem őt. Ütést imitáltunk, ám a férfi rögtön ránk rivallt: ez lófasz sem volt, csattanjanak azok az arcok, kiabálta, ez színház, nem gyerekzsúr. De én csak táncolni szeretnék, hebegtem, ő azonban ellentmondást nem tűrve mutatott a lányra. A szintén riadt, szintén kamasz gyerek ekkor pofon vágott, először gyengéden. Aztán még egyszer – ezúttal eggyel erősebben. És még egyszer, akkor már teljes erőből. És bár sajgott, vöröslött az arcom, a legrosszabb mégis hátravolt: én következtem.

Ahogy libbent a lány szőke haja, ahogy jajdult az ütéstől, ahogy megtántorodott, az mind ott volt bennem most, a dojoban, mikor Ádám szemben állt velem, és arra kért, üssek.

Biztosan csak félreértettem

Furcsa dolog a tudatalatti: megdöbbentő, hogy a pincéjében még akkor is maradhat pár fel nem nyitott doboz, amikor már azt hitted, mindenre kiterjedő, alapos lomtalanítást végeztél. Ráadásul ezek a dobozok sok szempontból eltérnek a többitől: míg azokat a verbális terápia, a mély beszélgetések, a kapcsolati elakadások hozzák felszínre, úgy akad ez a néhány, ami talán örökre a pókhálók martalékává válik, ha csak egy váratlan helyzet rájuk nem irányítja a reflektorfényt. Az pedig, hogy a reflektort mi kapcsolja fel – egyáltalán felkapcsolja-e valami – teljesen esetleges: nálam ebben az esetben egy mozdulat hívta be azt a régi emléket, amiről „elfeledkeztem”, és amit – utólag belegondolva a gyerekkori legjobb barátnőmön kívül nem meséltem el senkinek.

Hogy miért nem tettem? Noha ez ott és akkor, a 11 éves énemben nem fogalmazódott meg, mai fejjel már érteni vélem. A helyzetben nincs semmi egyedi:

a predátorok által örömmel alkalmazott megfélemlítés és megszégyenítés eszköze nálam is jól működött, mondani sem kellett, tudtam: ez valami olyan dolog volt, amiről nem beszélünk otthon.

Hiszen egyrészt, én mentem oda, én akartam színházi táncossá válni, így vessek magamra, ha nem bírtam a próbatételt, másrészt, mégiscsak egy tekintélyszemély, egy Felnőtt által kiadott feladatot teljesítettem, aminek nem szegülhettem ellen. Ha ezek után is szégyenérzettel küzdök, az meg már az én problémám: aki 11 éves létére erotikus táncot lejt(ene, ha tudna) és esésig pofozkodik egy kortársával, az jobb is, ha nem panaszkodik inkább senkinek. 

Hogy a fenti állítások ütik egymást? 30 éves fejjel már én is tudom, gyerekként viszont nem volt eszköztáram se arra, hogy árnyalataiban lássam a történteket, se arra, hogy fel merjem azt vállalni. Pedig megtehettem volna – a szüleim mindig is arra neveltek, hogy bátran álljak ki magamért és avassam be őket bármibe – , valami furcsa belső erő mégis visszatartott…

Hogy hogyan ért véget a fenti jelenet, hogy kerültem haza, azt nem tudom. Ahogy azt sem, mi dolgozott bennem a következő napokban, szorongtam-e, sírtam-e, gondolkodtam-e az egészen. Az azonban biztos, hogy hosszú távon bekerült a sztori a „nem is történt semmi”, a „nem is volt olyan nagy ügy”, az „ez csak színház” dobozokba, amik talán örökre a pincében porosodhattak volna, ha ezen a verőfényes délutánon, egy thaibox-edzésen hirtelen fel nem pattan a tetejük.

Amikor nem az agy, hanem a kéz emlékezik

És akkor Ádámra néztem, a feltartott, boxkesztyűs kezére, és végre ütöttem. Először csak gyengén, ahogy 18 évvel ezelőtti táncpartnerem kezdte. Aztán eggyel erősebben, ahogy folytatta. Aztán végül teljes erőmből, úgy, hogy Ádám egy picit még meg is tántorodott, de mire megijedtem volna, már levette a kezét az arca elől, és megdicsért: szép munka, erről beszéltem. Azt hiszem, elmesélhettem volna neki, mi történt, de itt már nem volt megállás: ő látva, hogy hirtelen mennyi energiám szabadult fel, újabb feladatokat adott, én pedig robotpilóta-üzemmódba kapcsolva püföltem, ütöttem, rúgtam – és akkor, ott erősebb voltam, mint valaha. Magabiztosabb voltam, mint valaha. Határozottabb voltam, mint valaha. És bátrabb voltam, mint valaha.

Mintha a jobbegyenesemen át kicsorgott, mi több, kiáradt volna mindaz, ami aznap este, a színi társulatnál történt: a felismerés, a kiszolgáltatottság, a titok súlya, a félelem ereje.

A gondolat – ami még 30 évesen is fel-felüti magát a fejemben – hogy talán „nem is történt semmi”, talán „csak túlreagálom”, talán „csak tényleg én voltam alamuszi ahhoz, hogy színházi táncos legyek”. A vágy, hogy megfeleljek, a szégyen, a megalázottság, a fájdalom úgy távozott a testemből, mintha egy vizes rongyot csavartak volna szárazra.

És egyszer csak kész voltam. Fáradt, leharcolt, vörös és izzadt – de teljesebb, erősebb, tisztább, mint valaha. 

…és végül

Ha leegyszerűsítve nézzük a helyzetet, mondhatnánk: a thai box feltépett egy sebet. És ez talán bizonyos szinten igaz, ám ebből a sebből nem dőlt a vér, nem sajgott a helye utána – sőt. Furcsamód mintha épp abban a pillanatban forrt volna be igazán, amikor felhívta magára a figyelmet. Hogy miért nem gondoltam erre a történetre korábban? Hogy az agyam mely rekeszébe száműzte a tudatalattim a pöffeszkedő, perverz társulatvezető arcát? Hogy mi a jelentősége mára, 18 év elteltével nézve? Dunsztom sincs. Egy dolgot viszont tudok: a traumát okozó mozdulat biztonságos környezetben való újrajátszása felülírta a kiszolgáltatottságot és erővel ruházott fel, én pedig talán életemben először érzem azt, hogy már nemcsak a cipeléshez, de a teher letételéhez is van bátorságom. 

És ez újszerű élmény. Míg korábban csak verbális- és művészetterápiával oldottam a traumáimat, most tapasztaltam meg először, hogy milyen az, amikor egy újrajátszott mozdulat, az indulat és a harag biztonságos felvállalása gyógyít.

Hosszú út áll még előttem, nem tagadom – de innentől arc elé tett öklökkel védem meg azt a gyerekkori énemet, aki a veszélyben nem mert segítséget kérni.

Takács Dalma