Takács Dalma: Évekig letiltottam a haragom, itt az idő, hogy barátságot kössek vele

–

– És a küzdősportra gondolt már? – kérdezi a formálisan kedves pszichiáter, miközben pecsétet nyom a zárójelentésemre. Gyenge frusztrációtűrés, fokozott impulzivitás, érzelmi instabilitás. Szinte megsértődöm. Ez azért túlzás, nem? – szegezném neki, de félbeszakítja a gondolatmenetem. – Tudja, boksz, karate, aikidó, ilyesmi. A magához hasonló pácienseknek jó szívvel ajánljuk – néz rám mosolyogva, majd az órájára pillant jelzésként, és öt perc múlva már a zöld-fehér csempés folyosón állok.

Hazafelé még higgadt vagyok – vagy inkább csak katatón –, de másnap, a pszichológusom rendelőjében, már ott a gombóc a torkomban, ahogy beszámolok a történtekről. Azt hittem, ennél már jóval előrébb tartok, hát tényleg ennyire torz képem lenne magamról? Ez lennék én, sok év terápia után: három szóösszetétel a DSM-ből, egy újabb címke a homlokomon?

Ő nagyot nyel, és végül diplomatikusan annyit mond: „Dalma, maga nagy utat tett meg, és maradjunk annyiban, hogy a diagnosztikáról megoszlanak a vélemények” – kezdi (ebbe most nem megyek bele hosszabban, egyszer már írtam róla ITT), majd hozzáteszi: de ami az indulatkezelést illeti, nos, ott tényleg lenne min dolgozni.

„Indulatkezelés” – szép, mondhatom. Ha ezt a szót hallom, törő-zúzó emberekre, artikulálatlan ordibálásra, egymást anyázó sofőrökre asszociálok, holott van a skálának egy másik fele is, én pedig ott vagyok fekete öves.

A tombolás, az agresszió, a szidalom persze nálam is megvan, csak épp az irány ellentétes: az erőszak kizárólag befelé irányul, le a sejtek és szövetek szintjére, a tarkóba, a gyomorba, a méhbe – oda, ahol a külvilágot nem zavarják, az én rendszeremet viszont megbetegítik.

A dühös emberből nem kér a közösség

Nem egyedi élmény ez, óvatosan ugyan, de még generációsnak is merném nevezni. Persze nincsenek erre reprezentatív kutatások a birtokomban, de személyes meggyőződésem, hogy mi, késői ipszilonok nem hat, hanem öt alapérzelmet tanultunk meg, és még azokat is minőségjelzővel látták el. A boldogság, a meglepettség, a félelem oké, talán még a szomorúság is átcsúszik a küszöb alatt (ideig-óráig),

a harag viszont tiltólistás. Valami olyan, amit csak a neveletlen, önkontroll nélküli, erőszakos gyerekek csinálnak, ami fiúként még hagyján, lányként viszont vállalhatatlan.

Az agresszió, a harag, az indulat szitokszó – a jól neveltség, az intellektus, a normalitás ellentétei, amik, ha véletlenül megnyilvánulnak, az ember homlokán máris ott az idegbeteg címke. Jó erős ragasztóval rögzítve, mert az egyszer fix, hogy mindenki emlékezni fog a dühkitörésedre. 

Aztán persze eltelt jó pár év, megjelent pár új pszichológus a színen, és mára már jól tudjuk, hogy a düh is az érzelmi skála természetes, sőt szükséges eleme. Egyre több tudásunk van róla, hogyan építsük ezt be a gyereknevelésbe, a gyakorlat szintjén mégis nehezen találunk neki helyet, pláne felnőttként. Azt sokan elmondták, hogy szabad, de azt senki sem, hogy mégis hogyan. A dühös embert talán már értjük, de még mindig nem jó a közelében lenni – vállalom, én még azt is magamra veszem, ha a fiúm az első kávéja előtt dörmög –, nincsenek eszközeink rá, mit kezdjünk vele, hogy (ne) nyugtassuk meg, vagy mit kezdjünk magunkkal azonos helyzetben.

A harag, ha elfojtássá válik, a szervezetet betegíti meg, ha kontrollálatlanul ömlik ki, akkor meg a környezetet. Na innen szép nyerni.

Nem akarok légzőgyakorlatot csinálni, a k. életbe már!

Gyerekkoromtól kezdve sok melót öltem az önismeretembe és a stressztűrő képességem fejlesztésébe. Nem várok érte vállveregetést, nem jó kedvemben tettem: ha már ovis korod óta pánikzavarral küzdesz, és időnként az is gondot okoz, hogy elhagyd a lakást, rákényszerülsz. Azt viszont már büszkeséggel írom, hogy mára meglehetősen nagy eszköztáram van a jóllétem fenntartására: ott a jóga, a művészetterápia – ami hivatásommá is vált –, a relaxáció, a varrás, a kutyám, a megtartó baráti köröm és a párkapcsolatom, ezért is döbbentett meg, amikor a pszichiátriai vizsgálatok a fent ismertetett problémákat mutatták. Na nem mintha nem lettek volna árulkodó jelek: amióta PCOS-em van, a méhem úgy szorul össze stresszes helyzetekben, mintha késekkel szurkálnák, az éjjeli pánikrohamok pedig még mindig visszatérő vendégeim.

A jóga, a relaxáció, a művészetterápia megnyugtat, kisimítja a szomorúság és a félelem hullámait, az indulatokkal viszont nem tud mit kezdeni – az ahhoz tartozó testérzetek intenzivitást, erőkifejtést, tombolást kívánnak, nem pedig méhecskelégzést.

És ez nem mehetett így tovább: mikor szembesültem vele, hogy a ciklusom a diéta és a rengeteg étrend-kiegészítő hatására sem rendeződik, pánikba estem. Megijesztett a tény, hogy ha bizonyos érzelmek benn ragadnak, megbetegítem magam, esetleg súlyosabb kár keletkezik pár cisztánál. És mivel ennél most már sokkal jobban szeretem magam, mindent kipróbálok a gyógyulás érdekében. Még akkor is, ha az egyik legnagyobb ellenérzést kiváltó dologhoz kell nyúlnom, a küzdősporthoz.

Dolgozni kezdtünk – ő a technikámon, én a szorongáson

Egész életemben viszolyogtam az agressziótól. Persze, tudom, ideális esetben másokat sem tölt el örömmel, ám miután szemtanúja/elszenvedője voltam pár utcai verekedésnek és szórakozóhelyi inzultusnak, az agyam pavlovi reflexként kapcsolta össze a dulakodást és a pánikrohamot (még akkor is, ha 30 méterről néztem). És bár fejben pontosan tudtam, hogy a küzdősportnak semmi köze mindehhez – sőt, ideális esetben pont hogy önfegyelmet és nyugalmat tanít –, mégsem tudtam különválasztani a kettőt egymástól. 

Így hát, amikor edzőt kellett keresnem, az első szempont nem a profi bokszolói múlt volt, sokkal inkább az empátia, a határok és a korlátok tiszteletben tartása. Olyan edzőt szerettem volna, aki érti a célom, nem hoz olyan helyzetbe, ami megijeszt, mégis segít fejlődni. Így találtam rá az eredetileg képzőművész Ádámra, akivel el is kezdtük a közös munkát:

ő az erőnlétemen és a technikámon dolgozik, én pedig az indulatkezeléssel kapcsolatos elakadásaimon.

Sokféle szorongás dolgozott bennem, amikor először lementem a klubba. Féltem, hogy kinéznek a többiek, és annyira béna leszek, hogy rajtam röhög majd az egész terem. Féltem a fájdalomtól, annak adásától és kapásától is. Féltem, hogy kevés lesz a jógával és edzőteremmel összegyűjtött állóképességem. És attól is féltem, hogy feladom: hogy elmegyek egyszer-kétszer, aztán alibiket kezdek keresni, nehogy ki kelljen lépnem a komfortzónámból.

Azt azonban álmaimban sem gondoltam volna, hogy a meló legnagyobb része nem fizikailag, hanem fejben zajlik majd, és olyan új kapukat nyit meg, amik kísértetiesen rezonálnak a pszichológusnál szerzett élményekre. Csak épp a csatorna más: ezúttal verbalitás helyett mozdulattal fejezem ki magam, relaxáció helyett aktív koncentrációval csendesítem el az elmémet.

És akkor egyszer csak elfelejtettem szorongani

Ha minimálisan is otthonosan mozogsz a küzdősportokban, valószínűleg számodra nem lesz meglepő az, ami rám az újdonság erejével hatott: a thai boksz legalább annyira zajlik fejben, mint testben, ugyanis a mozdulatok kivitelezéséhez aktív koncentráció kell. De nagyjából olyan – pláne az elején –, mintha egy 10 ismeretlenes egyenletet oldanál meg.

És míg a konditerem edzőgépein mindig maradt időm szorongani és újrajátszani életem legkellemetlenebb élményeit, addig itt, ebben a 60 percben minden megszűnt: megszűntek a leadási határidők, a befizetésre váró számlák, a rendezetlen konfliktusok, a PCOS. Megfeledkeztem arról, hogy szorongok, megfeledkeztem arról, hogy a pánikbetegség miatt sport közben mérni szoktam a pulzusom. Megfeledkeztem arról, hogy az érzelmeimet elemezzem, kategorizáljam, nem agyaltam rajta, mi helyes, mi helytelen. Közben pedig olyan dolgok kerültek fókuszba, amiknek talán a létezéséről sem tudtam:

megéreztem az erőmet, a figyelmemet, a jelenlétemet, szembesültem a ténnyel, hogy strammabb vagyok, mint gondoltam.

És megéreztem azt is, hogy megfér egymás mellett a biztonság és az „agresszió” – már amennyiben így (bizonyos szempontból félrevezető módon) leegyszerűsítjük a sport jellegét. Csatornát kaptak energiák, amik mindig ott voltak, de máshol nem volt terük.

A rengeteg felgyülemlett energia, frusztráció, félelem, harag végre kijöhetett – sőt mi több, biztonságos kereteket és biztatást kapott, és ezeken keresztül sikerélményt is. Nem kellett szégyellnem értük magam, épp ellenkezőleg: egy olyan tudás került és kerül folyamatosan a birtokomba, ami által gazdagabb vagyok, ami fejleszti a testem, a lelkem egyaránt. 

Csapot kapott a feszültségek tartálya

Mindezzel persze egy pillanatig sem szeretnék téves képet festeni magamról, vagy akár a sportról: szó sincs róla, hogy az elmúlt hónapokban 180 fokot fordult volna az életem, elmúlt volna a szorongás és a PCOS, én pedig mindig kipihenten és vidáman ugranék ki az ágyból. A feszültség megmaradt, ám a tartály, aminek eddig feszítette a falait, most kapott egy pici csapot. Rozsdás, nehezen nyílik, és szűk a szája is még, de ott van. Ott van, és heti egy vagy két alkalommal leenged egy picit a nagy, mérgező löttyből, teret ad egy kis levegőnek, csökkenti a nyomást. 

Én pedig, noha lelkes vagyok, próbálok a realitás és a tudatosság talaján maradni. Pontosan tudom, hogy a munka hosszú, de hálás vagyok, amiért bővült egy elemmel a mentális eszköztáram. Azt is tudom, hogy lesznek helyzetek, amikben a boksz önmagában nem lesz elég, és nem úszhatom meg a szorongással és feszültséggel járó pszichoszomatizálást – most sem teszem, hiszen nincs a zsebemben a nap 24 órájában egy bokszzsák és egy pici Ádám. A csap jelenléte viszont reménykeltő, és talán előre is vetít valamit. Ha mást nem, azt biztosan, hogy ha egy napon lesz gyerekem, mindent megteszek majd azért, hogy az ő tartályán több helyen is legyen kimeneti lehetőség.

Takács Dalma