Tóth Flóra: Már a kisebb gyerekem sem kicsi
Kisebb gyereknek lenni azt is jelenti, hogy a te nagy elsőid a szüleid számára már nem első megélések, sok tapasztalatod nekik kicsit a „voltmár” kategóriába esik. Én nem vagyok kisebb gyerek, így nem gyerekszemszögből van élményem erről a helyzetről, hanem szülői oldalról. Van ugyanis egy kisebb gyerekem, aki nemrég kilencéves lett. És bár nem ez az első kilencedik születésnap, amit szülőként ünnepeltem, de mivel valószínűleg nem lesz több gyerekem, ilyen tekintetben az utolsó egyjegyű gyerekemszületésnapja. Szóval azért van benne újdonság. Ahogy a kisebb gyerekekben is, akik fáradhatatlanul gondoskodnak róla, hogy a szüleiknek legyenek új megéléseik. Tóth Flóra írása.
–
Kisebb, de nem kicsi
A (leg)kisebb gyerekek kikövetelik maguknak a figyelmet – mondják.
A második gyerekek nagyobb eséllyel kerülnek börtönbe – mondják a kutatások (bár ez ennél árnyaltabb még a statisztikák szerint is).
A kisebb gyerekem félelmetesen okos, néha meghökkentően érett, de közben iszonyúan öntörvényű – mondom én.
Egy két lábon járó sztereotípia, ha úgy nézzük, hiszen tényleg kiköveteli a figyelmet (néha kifejezetten hangosan), és bár elég kicsi esély van rá, hogy börtönbe kerüljön, abban is
biztos vagyok, hogy nem fog betartani minden szabályt, sőt. Kilencéves lett (már másnap magabiztosan közölte, hogy ő végül is majdnem tíz), már nem kisbaba, hanem kisember.
Anyukám nagyon látványosan gyászolta el a harmadikként született húgom mellett az utolsó „kisbabája” felnövését, mert ő akkor volt a legboldogabb, amikor pici gyerekek voltunk. Én, bár sok szempontból szeretnék hasonló szülő lenni, mint ő, mégis komfortosabb vagyok a nagyobb gyerekekkel, ezért inkább örülök ezeknek a mérföldköveknek. Már a gyerekeimnek is bevallottam, hogy könnyebben kapcsolódom velük, amióta picit nagyobbak („Úgy érted, anya, majdnem felnőttek vagyunk?” – „Aha, persze, majdnem.”), de azért szülőként tényleg küzdelmes balanszírozni ebben a „kisebb, de már nem kicsi” helyzetben. Ugyanis
egy kisebb testvér bizonyos szempontból egyszerűen érettebb, mert sok dologban ugyanazt a tapasztalatot kapja, amit a nagyobb testvére, rajta keresztül is ismeri meg a világot, ezáltal van egy bónusz nézőpontja.
Ez társas helyzetekben biztosan előny, de a hétköznapok szintjén igazi konfliktusgenerátor. Ki mit mikor kaphat, csinálhat, élhet meg először? Számtalan helyzet van, amibe azért nem engedjük bele a gyerekünket, mert mi magunk félünk tőle. Aztán az első gyereknél kénytelenek vagyunk nagy nehezen beadni a derekunkat… így sokszor rájövünk, hogy inkább magunk miatt féltünk tőle, és mehetett volna ez előbb is. Csak aztán egy kisebb gyerek szülőjeként nehéz patikamérlegen kimérni, hogy mit kezdünk ezzel a tapasztalattal.
Olyan hétköznapi dolgokra gondolok itt, mint az egyedül közlekedés vagy akár korhatárosabb filmek megnézése, hogy a telefonhasználatról ne is beszéljünk. És akkor van, amiben az ember, pont a megélt tapasztalat okán hamarabb enged a „kicsinek”, aki így is roppant igazságtalannak érzi, hogy nem kaphat meg mindent ugyanakkor (hiába fiatalabb x évvel) mint a „nagy”, miközben a „nagy” meg azt szeretné, ha a „kicsi” pontosan ugyanannyi idősen kapná meg a jogosultságokat, mint ő annak idején. A lényeg röviden:
akármit teszel szülőként, mindketten égbekiáltó igazságtalanságnak fogják értékelni, és tulajdonképpen mindenkinek igaza van. Neked is, amikor azt érzed, hogy hagyjanak már ezzel.
Kisebbnek lenni… szuperképesség is
Ahogy a másodszülött/legkisebb gyerekeknél sok esetben működik a sztereotípia: nagyon sokat tesznek azért, hogy felhívják a szüleik (vagy bárki más) figyelmét magukra, úgy a legidősebb testvérek esetében a legáltalánosabb állítás a megfelelési kényszer. És milyen igaz – nálunk 3/3 a megfelelési kényszeresek aránya a család elsőszülöttjei között. Az, hogy mindenki szemében tökéletesnek és példamutatónak „kell” lenni, egy olyan, nemritkán belsővé tett, a legidősebb gyerekeket érintő elvárás, amit szerencsére a kisebbek általában már nem kapnak meg. Én pedig
csodálattal figyelem a kilencéves (már majdnem tíz!) gyerekemet, akitől nekem és a nővérének is bőven van mit tanulni abban, hogy bizonyos véleményekre magasról kell szarni
(pardon, ő sosem mondaná így, mert hiába menő a korosztályában a csúnya beszéd, tőle nagyon távol áll, így nem használja).
Az persze más kérdés, hogy semmi nincs ingyen: vele azt is megtapasztalom szülőként, hogy milyen az, amikor ő konfrontálódás nélkül, saját hatáskörben döntve hagyja tökéletesen figyelmen kívül az én véleményemet – olyan kérdésekben is, mint hogy milyen időjárási viszonyok milyen öltözködést követelnek meg.
Ráadásul a közöttünk lévő, nem éppen elhanyagolható (30 év) korkülönbség sem tartja vissza attól, hogy számtalan tanácsot adjon nekem… és nem ez a legmegdöbbentőbb, hanem az, hogy sokszor teljesen igaza van. Pedig még nincs tíz (csak – ugye – majdnem). Ilyenek (is) ezek a kisebb gyerekek. És nálatok milyenek?
A képek a szerző tulajdonában vannak.
