„Azt érzékeltették velem, hogy kár értem” – túlsúlyos gyerek a családban
Jelenleg a felnőttek 28,5 százaléka túlsúlyos, a 2 és 17 éves kor közötti gyerekek körében pedig körülbelül 25,5 százalék a túlsúlyosak vagy elhízottak aránya. Ezek ijesztő számok, amikkel kezdeni kell valamit. Közben pedig ott van az is, amivel kapcsolatban Kovalcsik Kriszti, vagyis Lustalány érzékenyít az Insta-oldalán: nem mindegy, mit és hogyan mondunk szülőként vagy más referenciafelnőttként egy túlsúlyos gyereknek – bizonyos mondatok ugyanis egy életre bele éghetnek. Geist Klára családterapeutával, Tóth Balázs evéskutató-pszichológussal és Kovalcsik Kriszti tartalomgyártóval Tóth Flóra beszélgetett.
–
Kár azért, aki túlsúlyos?
Kovalcsik Kriszti tartalomgyártónak egykori túlsúlyos gyerekként máig fájdalmas visszaemlékezni arra, hogy az életében fontos felnőttek egy része hogyan reagált a testalkatára. „Gyerekként vannak körülötted felnőttek, akik neked az egész univerzumot jelentik. És itt most nemcsak a szülőkre kell gondolni, hanem a szeretett tanáraidra, edzőidre, szomszédaidra, a barátnőd szüleire… Amikor én gyerek voltam, nem volt közösségi média, így nem találkoztam sorstásakkal, inspiráló történetekkel, erről szóló edukációval. Ehelyett a számomra az univerzumot jelentő húsz felnőtt közül, mondjuk, 16
azt érzékeltette velem, hogy »kár értem«. Ennek köszönhetően gyerekként, tiniként egy idő után nem tudsz magadra nem úgy gondolni, mint ők: hogy tényleg kár érted.
Ekkor ugyanis még nem vagy tudatában annak, hogy ezeknek a felnőtteknek nincs igazuk, vagy a módszerük nem az egyedüli jó módszer – és ez túlzás nélkül egy életre haza tudja vágni az önértékelésedet.”
Tóth Balázs pszichológus, evéskutató szerint (aki régen maga is túlsúlyos gyerek volt) amikor arról gondolkodunk, hogyan tudunk szülőként jól segíteni, koruknál fogva érdemes kettéosztani az érintett gyerekeket. Egészen más kérdések merülnek fel ugyanis az 5–12 éves korosztálynál, mint a 13–18 éveseknél – ennek pedig elsősorban fejlődésbiológiai okai vannak.
„Az 5–12 év közötti gyerekekben egyszerűen nem érett a jutalomkésleltetés, az önbelátás, és még nem tudnak nemet mondani viselkedési szinten. Jó, ha az ilyen korú gyerekeknél szülőként bevonódunk a diétába, életmódváltásba, ám figyelni kell arra is, hogy a folyamatban ne tekintsünk kis felnőttként a gyermekünkre: ne várjuk, hogy a gyermek tegyen bele többet a folyamatba, hogy neki legyen ez fontosabb. Erre a fajta nagyfokú felelősségvállalásra ő még nem képes.
Ezért inkább egy úgynevezett felelősségmegosztási paktumot érdemes kötni vele. Ez azt jelenti, hogy a gyerek vállalja: ő odafigyel például arra, ne repetázzon az iskolai ebédnél, cserébe az otthoni vacsora egészségességéért és mennyiségéért már a szülő felel. A viták az étkezőasztalnál így is elkerülhetetlenek, de könnyebb feloldani őket, mert azt lehet mondani, hogy »megbeszéltük, hogy a vacsoráért én felelek«.
Ugyanez egészen más kérdés a tiniknél: „12 év fölött a szülő véleménye már nem olyan releváns, sőt ha hatni szeretne rá, akkor a kamasz inkább elzárkózik, a kortársak mellett pedig az internet hatása is felerősödik. Az, hogy a kamasz azt látja, tele van a világ és az internet inspiráló és szuper kinézetű emberekkel, extra nagy szorongást tehet rá. Ezért ebben a helyzetben szerintem szülőként
a legfontosabb az, hogy tudatosítsuk a gyerekben: azért szeretjük, amilyen, és nem azért, amilyen teljesítménycélokat elér (akár a súlyával, akár mással kapcsolatban).
Mert egy kamasz hajlamos azt érezni: csak akkor ér valamit, hogyha teljesít. Ez árad a külvilágból, és egy olyan helyzetben, mint a túlsúly, erre szülőként is észrevétlenül rácsatlakozhatunk. Ettől pedig még jobban fog szorongani a gyerek, és elkezdi szabotálni magát – nagyon fél, hogy nem halad a diétával, kiborul, és akkor túleszi magát. Sokszor szülőként csak segíteni szeretnénk, de a kamasz nem bírja meghallani még a jóindulatú biztatást sem. Viszont olyat szívesen hallana, , hogy: »Figyelj, akárhogy nézel ki, én szeretlek.« Szülőként ebben a korban hátországnak érdemes lenni: beszerezni azokat az egészséges ételeket, amiket hajlandó megenni, ha pedig belefér anyagilag, biztosítani, hogy valami olyat sportoljon, amit szívesen csinál.”
Mi állhat a gyerekek étkezési problémái mögött?
Geist Klára családterapeuta, tanácsadó szakpszichológus rámutat arra, hogy az étkezési problémák mögött általában valami más áll:
„Családterápiákon mondják a táplálkozási zavaros gyerekek: »Nincs olyan étel a hűtőnkben, amit szeretek.« Szimbolikus ez, a fordítása: »Nem azt a szeretetet kapom, amire vágyom.«
Sok táplálkozási zavaros gyereknek az az egyetlen kontroll-lehetősége a saját teste felett, hogy befolyásolja: mit és mennyit eszik. Az étkezés átalakulhat énhatár-, testhatár-beállítási kérdéssé” – mondja a szakember, aki azt is kiemeli: a genetikai és endokrinológiai vonatkozásokon túl a család életmódja, étkezési szokásai, valamint az, hogy az ő olvasatukban mit jelent a táplálék gondoskodási vagy jutalomértéke is jelentősen befolyásolják a gyerekek étkezését.
„Az érzelmileg elhanyagoló vagy kiszámíthatatlan szülői viselkedés egyik jellemzője lehet a túlgondoskodó etetés – az érzelmi intimitás megteremtése helyett. A táplálkozási zavaros gyerekek családterápiájában gyakran tapasztaljuk, hogy szülői szinten gondok vannak az érzelmek, különösen a negatív érzelmek kifejezésével, a kontrollal és önkontrollal, egymás határainak/önállóságának tiszteletben tartásával. Ha a szülő a gyermek nyugtalanságának jeleire nem nyugtat, vigasztal, hanem a gyerek – és sokszor saját (!) – negatív érzéseit is étellel csillapítja, akkor a diszkomfort oldásának eszköze lesz az etetés.
Régen csak a laterális hipotalamuszt (éhségközpont) és ventromediális hipotalamuszt (jóllakottságközpont) azonosították. Ma már »éhség és jóllakottság« idegpályákról beszélünk, amelyek tagjai egymásra épülnek, és bonyolult idegrendszeri, hormonális kapcsolatokon át magukba foglalnak érzelemszabályozási (amigdala) és jutalmazásért felelős (dopaminrendszer) agyterületeket is. Így
az evés, mint alapszükséglet, könnyen kondicionálódik más, szorongásoldó tevékenységek helyett.”
Ezt Tóth Balázs is megerősíti: „Az étkezési zavarok általában olyan családok gyerekeinél alakulnak ki, ahol a teljesítmény érték, az érzelmek kommunikációja pedig nem erős. Így a gyerekek azzal azonosítják magukat, amit kontrollálni tudnak, és ez az evés, mivel az alakul ki bennük, hogy ők a teljesítményük miatt (legyen az vékonyság, jó jegyek vagy bármi) szeretnivalók, nem önmagukért.”
Mindkét szakember megemlíti, hogy sok családban probléma az is, hogy a két szülő két különböző hozzáállást mutat a gyerek (vagy akár a saját) étkezéséhez, ez pedig családon belüli fesztültséget, a gyerekben pedig lojalitáskonfliktust generálhat.
Fontos, milyen családi mintát adunk az étkezés tekintetében
Nagyon fontos beszélni a mintákról is, amelyeket adunk, így megkérdeztem Tóth Balázst, hogy mi van akkor, ha egyezséget kötünk a gyerekünkkel, hogy ne repetázzon, de közben mi magunk rendszeresen repetázunk.
„Most kimondtad a lényeget – kezdi a szakember. – Az étkezés alapvetően arról szól, hogy mit látsz, és nem arról, hogy mit mondanak neked, főleg a kisgyerekeknél. Vannak kutatások már 2008 óta, amelyek arra mutattak rá, hogy gyerekeknél nem az számít, mit tudnak az egészséges étkezésről, mi a kijelölt súlycél vagy mik a szándékaik, hanem az, hogy milyen mintát látnak a környezetükben, elsősorban a szüleiknél.
A valóság pedig az, hogy a túlsúlyos gyereket nevelő családokban legtöbbször az egyik vagy mindkét szülő túlsúlyos. A legtöbben őszintén szeretnének más példát mutatni, csak maguk is küzdenek.”
A szakember szerint így ha szülőként magunk is küzdünk túlsúllyal, az lenne az ideális, ha mi is tudnánk változtatni a gyerekünkkel együtt, de ez ritkán fér bele az energiáinkba.
„Ha szülőként nem komoly az elhatározásunk, egy sokadik napi feladatként élhetjük meg az étkezésre való odafigyelést, amit így végül hamar fel is adunk, a gyermek pedig magára marad – bár nem így szerettük volna. Ilyenkor extra terhet róhatunk a gyerekre azzal, hogyha azt éreztetjük: nála sikerülnie kell, ami nekünk nem ment. Nagyon nehéz ellenállni ilyenkor, hogy ne akarjuk magunkat látni gyermekünkben, és benne magunkat megmenteni. A kamaszoknál viszont, hiába hangzik ridegnek, a sikeres megküzdés kulcsa, hogy gyermekünk tőlünk érzelmileg függetlenedve a saját belső erőire leljen.”
Véget kellene vetni a szülői tukmálásnak
Ráadásul a legtöbb családban akkor is „nagy ügyet” csinálnak az étkezésből, amikor nem kellene. Geist Klára szerint sok esetben nem azon csúszik el az étkezés, hogy a gyerek csak négy-ötféle ételt fogad el, hanem a mennyiségen, amit legtöbbször a szülő tukmál.
„El kellene fogadni a gyerek ízlését, és az elfogyasztott mennyiséget, illetve más ételeket is megkóstoltatni vele, lehetőséget kínálni. Mivel a szülő kiskortól azt tapasztalja, hogy az etetés nyugtatja, a jóllakottság ellazítja a gyereket, bármilyen diszkomfortérzésére etetéssel reagálhat. Ehelyett érdemes lenne segíteni a gyereket az érzelmei azonosításban, és más típusú önnyugtatára, stresszoldásra tanítani. De az éhség- és jóllakottságérzést is meg kell tanítani felismerni.”
A szakember szerint az étellel jutalmazás pedig különösen káros, ahogy az is, ha egy családban a külalakból, testsúlyból túl hangsúlyos kérdést csinálnak.
„De még akkor is kialakulhat étkezési probléma, ha ezek nincsenek jelen, mert nagyon sok családban a korábbi generációk éheztek vagy a család élete az ételek előállítása és elfogyasztása köré összpontosult, így ott különösen nehéz továbblépni arra, hogy az étkezés egy szükséglet” – emeli ki.
Geist Klára azt mondja továbbá: amellett, hogy fontos, a gyerek mondhasson nemet az ételre, a szülő is mondhasson nemet a gyerek késő esti nassolására – néhány egyszerű családi szabály átbeszélésével pedig kikerülhetnek a játszmák az étkezésből. Súlyos étkezési zavar esetén azonban szükséges szakembert felkeresni, az étkezési zavarral küzdők ugyanis elvesztik a bizalmukat a saját testükben, ami nagyon nehéz helyzetet teremt.
„A testünk ugyanis az »én«-ünk kézzelfogható megjelenítése, amire pozitív és negatív érzéseket is vetítünk.
Az evészavarból való gyógyulás jeleként a páciensek sokszor kimondják: most már bíznak testükben, hogy »amiben vannak«, az szerethető, és érzik, mire van szüksége.”
Ne tabusítsuk a túlsúlyt
Kovalcsik Kriszti számára nagyon fontos, hogy a gyerekével hogyan beszél a túlsúlyról – ez azonban egyáltalán nem olyan egyszerű, hiszen az egész témát tabu övezi: „Kettős érzés van bennem. Egyfelől, nem akarom, hogy a lányom valaha úgy érezze, hogy az én szeretetem vagy megbecsülésem attól függ, hogy hány kiló, mert a szeretetem szempontjából mindegy, hogy néz ki. De ugyanennyire nem akarom, hogy a túlzott PC elfogadás miatt járjon úgy, mint én. Szeretném megóvni is azoktól a dolgoktól, amiket én átéltem a túlsúlyom miatt. Egyszer mondta a lányom, hogy »ez a néni elég kövér«, majd rögtön utána: »Jaj, bocs, nem akartam ilyet mondani.« Miközben az a néni tényleg kövér volt. Szerintem ilyenkor azt érdemes mondani, hogy »figyelj, ha nem bántásból mondod valakinek, hogy ronda kövér, hanem azt mondod, hogy igen, az a néni kövér, vagy inkább túlsúlyos, akkor az rendben van«. Ez nem egy szitokszó, amit nem lehet kimondani, nem egy káromkodás, egy bántó szó, hanem egy ténymegállapítás, mint az, hogy valaki szőke hajú.
Csak sokan úgy vagyunk szocializálva, hogy ha azt mondja valaki, hogy »túlsúlyos«, az olyan, mintha azt mondaná, hogy egy »akaratgyenge kretén«.
Azt is elmondom neki, hogy azért futok, mert jót tesz az egészségemnek, de azért is, mert itt a hasam tök nagy, és szeretném, ha kicsit kisebb lenne.”
Ahogy a különböző megközelítésekből is látjátok, ez nem egyszerű kérdés, mégis talán a legfontosabb, amit Kriszti mond, hogy gyerekként és felnőttként is merjünk „közel menni” a problémához, az érintettekhez és a helyzethez is. Mindezt tegyük empátiával, sőt, ha közel áll hozzánk az érintett, akkor egy kis utánajárással.
- Kerek reggeli: A reggeliben legyen fehérje, szénhidrát, rost és valamennyi zsír, mert kevésbé lesz éhes a gyermek a nap folyamán, ha a reggel egy ilyen teljes értékű kombinációval indul.
- Napi legfeljebb két édes étel: Egy gyerek ideális napi cukorfogyasztása maximum 50 gramm. Ez azt jelenti, hogy legfeljebb napi kétszer történjen édességfogyasztás, és sajnos sok minden édességnek számít, amit nem tekintünk annak: a gyümölcs, a gyümölcslé, a cukros üdítő is idetartozik, és természetesen a kakaós csiga, a sütemény és minden, amiben cukor van. Ez azért is fontos, mert a gyerekek hozzászoknak az édes ízhez, érzéketlenné válnak rá, és egyre több és több édességtől érzik ugyanazt a kielégülést.
- Heti három vagy négy könnyű nap: Amikor az ebéd és a vacsora is visszafogottabb, mondjuk, az iskolai ebédhez nem kéri a köretet, csak a húst és a zöldséget vagy eszik egy tartalmasabb levest kenyér nélkül.
- Egy könnyű hétvégi nap: Praktikus az egyik hétvégi napot is visszafogottabb étkezéssel megoldani – értelemszerűen nem azt, amikor, mondjuk, nagy közös családi étkezés van.
- Divatdiéták szülői korlátozása: A neten fellelhető vagy esetleg a szülő által követett diéták közül a legtöbb nem alkalmas a gyerekek étkezésének a megreformálására. Ha nem tudjuk lebeszélni a gyereket, érdemes afelé terelni, hogy maximum heti 1-2 nap étkezzen paleo módon vagy intermittent fasting szerint. A kisgyerekek szívesen csatlakoznak a szülőhöz, a tiniknél pedig inkább a kortársak körében népszerű diéták mennek, de a tarthatóság szempontjából is érdemes a mértékletesség felé terelni őket. Brutális szélsőségek vannak a neten és a gyerekközösségekben is, és a legtöbbje mégcsak nem is működik, mert a testsúly hat hónapos távra van kalibrálva, és ahhoz igazodik működés és raktározás tekintetében, így a drasztikus megoldások nem vezetnek tartós sikerhez. Nincsenek a divatdiéták hatásosságát igazoló kutatások sem.
- Stresszoldás szabad hobbival: Ez nem étkezéssel kapcsolatos kérdés, de mégis nagyon nagy hatással van rá: fontos, hogy a gyerekeknek legyen egy olyan hobbijuk, amit önmagukért csinálnak, azért, mert örömüket lelik benne (és ez most semmiképpen ne egy olyan sport legyen, amit a fogyás érdekében űznek). A túlsúly csökkenti az önértékelést, szorongást generál. A sport által azonban a gyereknek lesz egy hely az életében, ahol azt érzi, hogy szabad, ahol nem kell megfelelnie, hanem önmaga lehet.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / fotografixx