Szilágyi Liliána: Így segített anyukám kijönni a bulimiából

–

Pár hónappal ezelőtt kiírtam magamból az étkezési zavaromat. Igen. Bulimiás vagyok. Vagy voltam. Nem pontosan tudom eldönteni, hiszen ez lelki eredetű zavar, a lelkünk meg, ugye, törékeny valami, tehát, ha tünetmentes is vagyok, bármikor előjöhet, amikor extrém stressz ér. Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy a környezetem rengeteget segített és segít is a mai napig. Ám volt egy személy, aki már az önmagammal való szembenézés előtt is támogatott. Tükröt tartva nekem, amit egyszerűen már nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Az anyukámról van szó

Fontosnak tartom leírni a mi kettőnk történetét, mert azt hiszem, sok gyerek-szülő kapcsolatban előfordulhat egy ilyen nehézség. A megoldás felé vezető út nem egyirányú, mivel nincs két egyforma történet, viszont vannak közös pontok mindenhol.

Az ismeretségi körömben is akadtak páran, barátnők is, akik megnyíltak, miután én is felfedtem az evészavaromat. Megtárgyaltuk és megnéztük, mik azok a pontok, amelyek egyeznek. Rájöttünk, hogy a hozzánk legközelebb lévők viszonyulása határozta meg alapjaiban véve a gyógyulásunk mértékét. A szüleink pedig kiemelt szerepet játszanak ebben! Mindegyikünk egyetértett abban, hogy a nyitottság segít a legtöbbet.

Éppen az, ha nem tabuként és tiltott témaként kezeljük ezt az amúgy kényes témát.

És akkor pár szó a bulimiáról

Kialakulása rengeteg mindenből fakadhat. Gyerekkori sérelmek, az étkezéshez való rossz viszony, megfelelési kényszer, valamiből való menekülés, illetve kompenzáció. Azt hiszem, hogyha már jelen van valakinek az életében, tényleg a legfontosabb, hogy elfogadjuk, ez nem egy természetes, pláne nem egészséges. Viszont eljutni a szembenézésig… ahhoz nagy elszántság kell. 

Hogy miért?

Azért, mert a hánytatás betegei mind elbújnak.

A lényeg, hogy senki ne lássa, ne is sejtse, mi történik a zárt ajtók mögött. Tehát az első és valóban legnehezebb lépcső a gyógyulás felé, a felvállalás. Leszámolni azzal a gondolkodásmóddal, hogy ez szégyellni való, gyenge dolog. Viszont fel kell készülni arra, hogy az emberek nagy százalékának fogalma sincs arról, hogyan reagáljon egy ilyen vallomásra. 

Én tizenegy éves voltam, amikor felfedeztem, hogy az ételt ki is tudom hányni magamból, amikor akarom. Boldog voltam ettől a felismeréstől, ám még fiatal korom ellenére is éreztem, nem biztos, hogy a szüleimnek örömet okozna, ha tudnának róla. Így bármikor, amikor megtörtént, elbújtam, és mintegy rítusként éltem meg. Ekkor még nagyon ritkán fordult elő, és általában akkor, amikor senki nem volt a közelben. Bár ahogy egyre inkább elkapott a gépszíj, sűrűsödni kezdtek az alkalmak. Egyre rosszabbul is lettem tőle. 

Egy ilyen eset után éppen jöttem ki a fürdőszobából, és az ajtó előtt anyukám állt. Rám nézett, és azt mondta: „csak akkor fog ebbe belefolyni, hogyha igénylem a segítségét, de egyébként nem gondolja, hogy ne tudnám megoldani”. Majd megpuszilt és csinálta tovább a dolgait. 

Ezután négy éven keresztül talán egy kezemen meg tudom számolni hányszor hánytattam meg magam

Akkor is csak valami nagy stressz esetén. Elkezdtem serdülni, ami önmagában véve is elég nagy sokk minden ember életében. A tinikor pedig a kísérletezésekről híres, úgyhogy betudom annak. Visszagondolva úgy érzem, azoknak az epizódoknak nem volt különösebb jelentőségük. 

Anyukám magabiztos, illetve „bennem biztos” kijelentése megtámasztott éveken át. Eltűnt a titkolózás, nyitott volt a téma, és megszűnt a betegség egyik alapeleme, a rejtőzködés.

Tizenöt–tizenhat éves voltam, amikor újra hánytatni kezdtem magam. Intenzívebben, mint valaha. Mivel tudtam, hogy anyu tudja, és úgyszólván figyeli is ezt, ezért óvatosabbnak kellett lennem. Az volt az elképzelésem, hogy hihetetlen nagyot csalódna bennem a visszaesés miatt.

A fortélyok, amiket használtam a leplezésre: sokfélék és kreatívak voltak

Meg kellett találnom a módját, hogy senki ne tudja meg, mit csinálok titokban. Sok minden közrejátszott abban, hogy megint itt tartottam. A sport, az iskola, a terhelés. Meg az, hogy minden étkezésemnél megálljt kellett parancsolni, és ezért volt egy állandó éhségérzetem és ételek utáni vágyam. Soha nem ehettem tele magam. Főleg nem a „rossz”, hizlaló dolgokkal (gyorsétteremben).

Ez az a korszak volt, amelyben tényleg senkinek sem tűnt fel a rendellenesség, mert elszeparálódtam, és állandóan le voltam terhelve. Úgy tűnt, hogy a „különcködésem” a fáradtság miatt van.

Részben igen, de mivel megjártam a bulimia legmélyebb bugyrait, ki merem mondani, hogy ismerem, és a zavar velejárója az elszeparálódás is. Az önutálat és a kevés önbizalom az oka. 

Evés, hányás, szégyen, önutálat: szépen sorban újra és újra. Állandó éhségérzettel megfűszerezve… 

Ezt az ördögi kört megszakítani nagyon nehéz, hatalmas akaraterő és ráébredés szükséges hozzá!

Egy nyáron, nagy melegben akárhova mentem, nem tudtam kiverni a fejemből a fagylaltot. Beszéltem is megállás nélkül róla, de természetesen nem ettem. Majd egyik nap anyu két hatalmas doboz fagyit tett elém, és azt mondta, együnk meg ketten egyet-egyet, miközben filmet nézünk vagy beszélgetünk. Azért, hogy ne kívánjam állandóan, hanem egyem meg, és felejtsem már el végre ezt a problémát. Hozzátette, hogy nem ezen fog múlni, hízom-e vagy sem. Némelykor ki kell elégíteni a vágyainkat, hogy utána ne idegeskedjünk miatta. 

Nos, mondanom sem kell, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem tudtam, miért mondja ezt, mivel nem hittem, hogy tud a hányásaimról… akkor meg miért? Éreztem a közelgő pánikot. 

Abban a pillanatban az életemnél is jobban akartam azt a fagyit. Engedtem a kísértésnek. Minden falat maga volt a mennyország és a pokol egyben. Anyuval végig beszélgettünk, és teljesen természetesen viselkedett. Én pedig lila ködben úszva lecsúsztattam az egész dobozt. Majd lihegve visszatértem a valóságba, és felfogtam, mi történt. Automatikusan felálltam, és indultam a mosdó felé. Illetve indultam volna… ha velem szemben nem lett volna senki. Farkasszemet néztünk. Anyu feloldotta a csöndet végül: „Elmondtam már, de megint elmondom… ha szükséged van rám, itt vagyok. Ezt a helyzetet is ezért hoztam létre, hogy lásd, nem kell titkolóznod, ha hányni akarsz, ismerlek annyira, hogy úgyis fogsz. De tudd, hogy nem vagy egyedül ezzel, mert a családunkban nem ez az első eset, hogy valaki étkezési zavaros. Erős vagy, hogy megoldd ezt az egészet magadtól is. Csak arra kérlek, hogy előttem ne titkold, mert nem kell.”

Ezek után bevonultam a vécébe. És egyáltalán nem zavartatva magam, jó hangosan kiadtam magamból a nem kis mennyiségű fagylaltot. 

Ekkor még messze voltam attól, hogy nagy bajnak lássam a bulimiámat

De kezdő lökést adott a groteszk szituáció, a „titkom” megint nem volt titok többé, szépen lassan leesett a tantusz. 

Még egy példa, ami szerintem amennyire merész, annyira komikus is valahol. Ez volt az utolsó lökés a szembenézéshez. Ahhoz, hogy el akarjam hagyni az önpusztítást, és nem mások pampogása miatt (mert ekkor már páran tudták a betegségemről és próbáltak észérvekkel hatni, mindhiába), hanem csakis magamért! 

Friss történet, tavaly karácsonykor esett meg. Otthon voltunk anyukámmal, és a fent említett sztori óta nem zavart, ha tudja, mi történik, amikor órákra bezárkózom a fürdőszobába.

Szóval jelentkezett a késztetés, hogy a rituálénak – avagy függőségemnek – eleget tegyek, és a jól megszokott pozícióban térdeltem a vécékagylót szorosan magamhoz ölelve,

két hányás között éppen, amikor benyitott. Hogy ő most akkor pedikűrözni fog, amíg én csinálom a dolgomat. Hozzátette, ne zavartassam magam…

Na, bumm… kétrét görnyedve, kidülledt szemekkel, torkomon akadt a… a szó… Azt hiszem, azzal, hogy a problémám „nem volt problémaként kezelve”, hirtelen láttam magam kívülről, és belém hasított, hogy akkor tulajdonképpen minek roncsolom a testemet és a lelkemet tovább?

Fel lehet tenni a kérdést, hogy valóban ennyire messzire kell-e menni a cinkosságban, de az én helyzetem kirívó

Akaratos és önfejű ember vagyok. Nehezen fogadok el tanácsot, amíg meg vagyok győződve arról, hogy rendben van, amit csinálok. Hozzám ez a fajta út vezetett.

Megkérdeztem utóbb anyukámat is, hogy miért nem izgult jobban. Kiderült, hogy rengeteget aggódott és őrlődött magában, nem tudta, hogyan kezelje ezt az egészet. Gondolkozott, utánaolvasott és szakértőket kérdezgetett.

Legfőképpen pedig töretlenül hitt bennem és támogatott 

Mint gyermek, azt tudom mondani, hogy ez az egyik kulcs hozzánk. Nyitott kommunikáció, együttérzés, erőszakos terelgetés nélkül. Szidás, és kétségbeesett beleavatkozás nélkül. Egy bulimiás (vagy akármilyen függésben lévő ember) addig úgysem fog elkezdeni gyógyulni, ameddig ő maga nem akarja.

Szóval a környezet annyit tehet, hogy biztosítja a beteget arról: nincs egyedül. 

Én most már ki merem jelenteni, hogy nagyon szeretnék egészséges lenni. Ezért mindent megteszek, és nem félek segítséget kérni, avagy néha még megbotlani… mert van, aki elkapjon!

 Szilágyi Liliána

Kiemelt kép: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography