Ezért híztunk meg (még jobban) a Covid alatt, és így adhatjuk le a felesleget

–

Krajnyik Cintia/WMN: Beszéljünk egy kicsit a túlevés szociokulturális eredetéről.

Forgács Attila: Az ötvenes években alig volt a magyarok között elhízott. Ez nagyrészt a jegyrendszernek volt köszönhető, ha valakinek feltűnően nagy hasa volt, azonnal mentek átvizsgálni a padlását, hogy mit rejteget.

A túlsúly abban az időben politikai kérdéseket vetett fel.

Aztán a hatvanas éveket, a Kádár-korszakot nem véletlenül emlegetjük gulyáskommunizmusként. Megjelentek a hurkák, kolbászok, a lángos, csupa értéktelen szénhidrátokat és zsírokat tartalmazó kalóriabomba, ami a mai napig jól fogy a Balaton-parton. 1959-ből találtam az első bizonyítékot, ami megörökítette, hogy a második világháború után elkezdtek a magyarok hízni: a Ludas Matyi magazin népszerű figurája, Jucika ráállt a mérlegre, és felvisított, hogy kövér. A hatvanas évek végén jelent meg az első könyv az elhízásról, amelyben egy belgyógyász magyarázta, hogy egyáltalán miért kell foglalkozni a jelenséggel, ami akkor még nem jelentett tömeges problémát. A könyv szerzője egyedül a Ruhaipari Szövetkezet termelési naplójára tudott hivatkozni, miszerint egyre hízik a magyar, hiszen mind nagyobb méretű ruhákat kell gyártani.

Bár sokan szidják az „átkost”, a rendszerváltás olyan tekintetben is óriási fordulatot hozott, hogy az emberek elvesztették az addigi biztonságérzetüket. Korábban – még ha hosszú várakozásba is telt –, de mindenkinek lett saját otthona, és volt munkája. Sőt, közveszélyes munkakerülőnek bélyegezték azt, aki nem dolgozott. Ezzel szemben a rendszerváltás után megkezdődött a privatizáció, az emberek pillanatok alatt elveszthették a munkájukat és a megélhetésüket. Nem azért, mert ne dolgoztak volna jól, egyszerűen megváltoztak a tulajdonviszonyok. Ráadásul egyre népszerűbbé vált a kölcsönfelvétel, így még kiszolgáltatottabbá vált az, akit elbocsátottak, megkezdődött a bizonytalanság korszaka, ami az élet minden terén állandósult. Azt tapasztaljuk folyamatosan azóta is, hogy a politika, a gazdaság, az éghajlat, a párkapcsolataink, a pénzügyeink mind-mind stresszfaktorok.

K. C./WMN: A stressz miatt eszünk többet?

F. A.: Ezek a problémák bizonyos viselkedési automatizmusokat mobilizálnak.

Az evolúció belénk kódolta, hogy minden krízist éhínség követ, tehát a válságot az éli túl, aki eszik, amíg van mit.

Az ELTE-n és a Corvinuson konfliktus- és válságkezelési tréningeket szoktunk tartani. Van egy gyakorlat, melyben a hallgatók feladata, hogy rangsoroljanak tizenöt tárgyat fontosság szerint, hogy mire lenne a leginkább szükségük, ha hajótörést szenvednének a Csendes-óceánon és egy gumicsónakban hánykolódnának a vízen. A norvég diákok a borotválkozótükröt és az olajat ítélték a leghasznosabbnak, ugyanis biztosak benne, hogy valaki rövidesen a keresésükre indulna, ezért tükörrel és égő olajjal jeleznének a keresőcsapatoknak.

A magyarok, teljesen mindegy egyébként, hogy milyen korosztályt kérdezünk, mindig, kivétel nélkül egy láda élelmiszert és húsz liter vizet választanak az első két helyre. A mi tapasztalataink szerint, senki sem sietne a segítségünkre, ahogy a mohácsi csatánál vagy ’56-ban se tették, nincs szociális hálónk, nekünk kizárólag akkor van esélyünk a túlélésre, ha betárazunk. „Amit megeszek, az az enyém, az itt van, azt el nem veszi senki tőlem”-elve mentén. Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra, szoktuk viccelődni, és bizony így is cselekszünk. 

K. C./WMN: Apropó, tárazás. Ha valamit nagyon megtanultunk a Covid alatt, az a felhalmozás.

F. A.: A járvány egy kollektív krízis volt, mindenki bezárkózott, félt, otthonról dolgozott, egyedül vagy összezárva élt. Ismét bekapcsoltak az automatikus mechanizmusok, az emberek azonnal felvásárolták a boltok árukészleteit, lerabolták a polcokat, hogy felkészüljenek a veszélyhelyzetre, az éhínségre. Hozzáteszem, ez a viselkedés egy átlagos háromnapos ünnep előtt is megfigyelhető. Ilyenkor sokkal többet vásárlunk, mint amire valójában szükségünk lenne, ennek megfelelően többet is eszünk, mint kellene, és többet is pazarolunk, mert természetesen lesz, amit csak kidobunk.

A statisztikák szerint öt–tizenöt kiló közé tehető, amit egy átlagos magyar felszedett a vírus évében, de őszintén szólva, meg vagyok lepve, hogy csak ennyit.

K. C./WMN: Miért? Hiszen ez rengeteg!

F. A.: Öt kiló szokott lenni azoknak az éves súlygyarapodása, akik csak egy kicsit eszik túl magukat napi szinten. Az obezitológiai (Az obezitológia több szakmát érintő szakterület, amely túlsúlyos, elhízott betegek anyagcsere állapotának felmérésével, az elhízás oki tényezőinek kivizsgálásával és ezek ismeretében a túlsúly korrekciójára irányuló terápiával segíti az elhízott betegek fokozott kockázatának csökkentését – a szerk.) szakirodalom álláspontja szerint

napi száz kalória többletbevitel eredménye évi plusz öt–hat kiló. Ez a száz kalória pedig mindössze napi egy alma vagy egy kifli.

A túlsúlyosok nem szokták érteni, hogy mi az oka a feleslegüknek, pedig gyakran ezek a jelentéktelennek tűnő csipegetések.

K. C./WMN: Hogyan hatott a más étkezési zavarokkal küzdőkre a karantén?

F. A.: Bizonyos evészavarok csökkentek a pandémia hatására. Az anorexia is, de főként a bulimia, mivel ez egy rejtett, titkos betegség, az ebben szenvedők, akkor falják fel a hűtő tartalmát, majd akkor hánytatják meg magukat, amikor nem látja senki. Erre most az összezártság miatt sokkal kevesebb lehetőség nyílt. De érdekes az is, hogy inkább azoknak a súlya gyarapodott, akik nem estek át a vírusfertőzésen. Akik elkapták, akár tizenöt–húsz kilót is fogyhattak, a Covid első tünete ugyanis az anozmia, azaz a szaglás és az ízlelés elvesztése, innentől kezdve pedig az evésnek nincs élvezeti értéke. Arról nem is beszélve, amiről itthon ugyan kevés szó esik, de a szakirodalom hosszan ír róla, hogy a betegek jelentős hányada számol be poszt-Covid tünetként parozmiáról, vagyis a szagok téves érzékeléséről. A koronavírus a szaglóneuronokat támadja, majd a betegség lefolyása után ezek regenerálódnak, de előfordul, hogy rosszul, emiatt keletkeznek a furcsa szagélmények, és nem ritka, hogy az addig kedvelt ételek szaga egyszer csak a fekáliához vagy a gázolajhoz hasonló a beteg számára. Érdekes, hogy a legtöbb esetben a kávé, a csoki és a citrom volt az, amit a Covid után a betegek nem bírtak elfogyasztani. 

K. C./WMN: De sokakkal előfordult, hogy pont a karantén hozta meg számukra a lehetőséget, hogy egészségesebben és tudatosabban étkezzenek, több időt szánjanak a mozgásra, ha már nem mehettek sehova.

F. A.: A betegségtől való félelem mindannyiunkban – leszámítva a vírustagadókat – megemelte az egészségtudatosság szintjét, ezért viseltünk maszkot, fertőtlenítettük a kezünket, és kezdtünk el arra jobban figyelni, hogy mit eszünk. A pandémia előtt ez már orthorexia nervosába hajló viselkedésnek minősült volna, amikor a beteg mániákusan igyekszik egészségesen élni, bár ez sokszor inkább csak nagyon szélsőséges, egysíkú táplálkozást jelent.

Sokan ezt az egészségtudatosságot fenn tudták tartani a vírus kezdetekor, de mivel a spájzolás evolúciós viselkedési automatizmus, tudattalan mechanizmus, nagyon nehezen kontrollálható, és gyakran erősebbnek bizonyul, mint a tudatosság.

Ez is közrejátszik a Covid alatt felszedett kilókban.

K. C./WMN: Muszáj megkérdeznem, amire mindenki kíváncsi. De akkor hogy adhatjuk le a súlyfeleslegünket?

F. A.: A magyarok nagyon szeretnének lefogyni, a fogyókúraipar virágzik. Én több mint ezerkétszáz reklámot gyűjtöttem össze, ami a különféle diétákat, csodamódszereket hirdeti. Feladtam egy ponton, mert felfoghatatlan mennyiség van belőlük, amelyek mind „tuti biztos” megoldásokat kínálnak, elképesztő kreativitással fűszerezve.

De értsük meg, hogy a túlsúlyt, amit évek alatt szedtünk fel, nem tudjuk leadni jövő péntekre.

A hirdetők között óriási a verseny, hogy kinek a módszerével tudunk a leggyorsabban és a legkisebb energiabefektetéssel lefogyni, de még, ha sikerül is, annak az esélye, hogy egy éven belül visszahízzuk a leadott súlyt 40 és 95 százalék közé tehető. Ráadásul ilyenkor a leadott kilókat „áfástul” hízzuk vissza, azaz nem az eredeti súlyunkra állunk vissza, hanem még többet szedünk fel.

Nem drasztikus megoldások kellenek, hogy aztán valami még irracionálisabb módszerbe vágjunk bele, mondván, itt már csak a csoda segíthet. A különféle hűségkártyákkal rendelkező vásárlókról elképesztő információkkal rendelkeznek az áruházak. Egyszer volt lehetőségem megvizsgálni, hogy azok, akik mindenből a light, diétás, szénhidrátcsökkentett, ilyen-olyan meggyőződésből egészségesnek vélt termékeket vásároltak, a végén mindig hozzáadtak a kosárhoz valamit, ami kárpótolta őket a sanyargatásért. Egy kis csoki, süti, chips. Pontosan ezek a jutalomfalatok járulnak a végén hozzá a már korábban említett évi öt–hat plusz kilóhoz. Ha mindennap csak egy kicsivel kevesebbet ennénk, vagy lemozognánk a kalóriafelesleget, ugyanez a mennyiség ugyanilyen könnyen leadható is lehetne. Száz kalóriát körülbelül kétezer lépéssel égetünk el. Elég lenne egy-egy megállót lesétálni, vagy fellépcsőzni, és meglepődnénk, hogy egy év alatt milyen eredményt érünk el vele, pedig közel sem olyan hangzatos csodamódszer, mint amiket a reklámokban hirdetnek.

Krajnyik Cintia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/cream_ph