„A test, amit mindenki sajnált, utált és undorodott tőle – én vagyok” – Túlsúllyal felnőni, gyerekkortól fogyókúrázni

–

2004 – ötéves vagyok, és az óvodának kék a kerítése

Csendespihenő alatt a mellettem lévő kiságyon egy csoporttársam fekszik, be sem áll a szája. A kempingágyról félig lelógva, suttogva magyarázza, hogy ma van a születésnapja, és amikor majd felébredünk a pihenő után, mindenki kap a Barbie-tortájából. Laposakat pislog, mindjárt elalszik, de még elmondja: látta reggel, ahogy az anyukája átveszi a tortát a cukrászdában, és beadja Erzsi néninek a kapuban.

Ébredés után elpakoljuk az ágyakat, lekapcsoljuk a lámpát, és mind éneklünk, ahogy a kislány elfújja a gyertyát. A kúp alakú tortából valóban egy szőke Barbie áll ki, deréktól lefelé eperhabszoknyát visel, a gyertyák lassan olvadnak a cukormasnikra. Az izgő-mozgó sor lépésben halad előttem, a kezemben szorongatom a műanyag tányért. Amikor végre sorra kerülök, Erzsi néni félrevon, leguggol és a vállamra teszi a kezét: „Nagyon sajnálom, de nem ehetsz belőle. Anyukád azt mondta, fogyókúrán vagy, és a torta nem tenne jót neki.” Erzsi néni átkísér a másik a másik terembe, leültet a nagycsoportosokkal.

Ez az első emlékem. Nemcsak a fogyókúráról, a kövérségemről, hanem úgy a világról.

Kétféle kövér ember létezik: az, aki meghízott, és aki együtt nőtt fel a kövérséggel. Én az utóbbihoz tartozom. Már gyerekként is látszott, hogy ez nem az aranyos babaháj lesz, hanem valami sokkal nagyobb. A saját kövérségemről nehéz beszélni. Amíg valaki valamilyen okból hízik meg, van mihez hasonlítani, könnyű azt mondani, megváltozott a teste állapota, de az ember azonos maradt alatta.

Én együtt nőttem fel a kövérséggel, sosem ismertem azt, milyen „normálisnak” lenni. A kövérség nem csak a testem, a kövérségem én vagyok.

Másodikos voltam, amikor először hallottam a kalóriákról

Nyár van, a családi házunk teraszán ülünk, nemrég kismacskáink születtek, a földön játszom velük. Anyukám arról beszél, hogy minden étel azonos egy bizonyos számmal, és ha az ember túl „nagy számot eszik”, kövér lesz, ha túl kicsit, nagyon sovány. Ezentúl nagyon kell majd figyelnünk, mekkora számokat eszem meg. Azon gondolkozom, milyen sok számot ehettem meg eddig, hogy ilyen kövér lettem. Este együtt lapozgatunk egy diétáskönyvet, amiben az ételek képei mellett mind ott vannak ezek a számok, össze-össze párosítjuk az ételeket, a lényeg: a végösszeg sose legyen több ezernél. Hatalmas számnak tűnik, az ételek listája mégis rettentően rövidnek.

A nagymamám még ebben az évben felajánlja, hogy minden ötös után kapok száz forintot, ha ilyen szépen tanulok. Pár hét múlva megint ajánlatot tesz: minden lefogyott kiló után kétszáz forintot kapok.

Gyorsan megtanultam, hogy a fogyás a lehető legnagyobb teljesítményem és a legfontosabb célom

Tudtam, soha senki nem fog annyira örülni, nem számít a sikeres versmondóverseny, egy szép rajz vagy a kitűnő bizonyítvány, a ledobott kilók száma úgyis mindent felülír.

Mégsem sikerül. Az évek csak telnek, diétáról diétára váltunk, tornázunk és orvoshoz járunk. Minden évben új orvos, műanyagszagú várótermek, a székek vágják a combomat. Szótagolva próbálom kiolvasni, hogy „endokrinológia”. Az orvosok mind elmondják, „nem láttak még ekkora gyereket”, és hogy „anyukának nem szabad ennyit etetnie”.

Az étel és a fogyókúra, mint valami nehéz massza beköltözik az életembe, és minden teret kitölt, ott ül minden szoba sarkában, külön helye lesz az asztalnál. Egyszerre lesz megszokott, kényelmes és örökké a középpontban.

Lassan megtanulom a kalóriatáblázatokat, már fejben is megy a nagy számok összeadása. Mire tizenkettő vagyok, hetven kalóriás hibahatárral besaccolom az ételeket.

A súlyom nem változik, én, a fogyókúra és kövérségem is együtt növünk

A tizenkettedik születésnapomra nemcsak ajándékot kapok a nagymamámtól, de egy négyoldalas levél is vár a csomagban. Az utolsó mondata azóta is visszhangzik a fejemben:

„Szeretnélek még egyszer lefogyva látni, mielőtt meghalok, tedd meg ezt a nagymamádért, kérlek.”

Mire elkezdek kamaszodni, lassan kifogynunk a hagyományos diétákból és az orvosi időpontokból. Minden orvos ugyanazzal a szemrehányással fordul az anyámhoz, én pedig egyre nehezebben viselem, hogy minden az étkezésem, a testem körül forog.

A szélesebb családom sem tudja elengedni a kérdést, mindenki úgy érzi, az ő ötlete, tippje és tanácsa lesz majd a megoldás. Folyamatosan elképzeltetik velem, milyen szép lennék soványan, és milyen jól érezném magam végre. Senki sem érti, hogy én ezt nem tudom elképzelni, és nem értem, miért kéne most rosszul éreznem magam. Mindenki azzal kezdi, hogy „csak az egészségemért aggódik”, azt mondják, „ez a világ majd nem tud mit kezdeni velem”. 

Pár év, „és a barátaim szégyellnek majd velem mutatkozni”, mondják, és folyamatosan kérdezgetnek, hogy „nem akarok-e tetszeni a fiúknak?”…

„A fiúk nem szeretik a kövér lányokat. Nem lesz majd családom, nem lehetek így anyuka egyszer. Ugye, én sem szeretnék egész életemre egyedül maradni?”

Mindenre csak bólogatok és mosolygok, megtanultam már, hogy ezek a beszélgetések jelentik a járulékos kellemetlenséget a családi eseményeken. Minél inkább egyetértek, és minél kevesebbet szedek az ételekből, annál hamarabb hagynak békén. A nagynéném áradozik a léböjtkúráról, amit most csinál, szórakozottan játszom a terítő szélével. Arról beszél, hogy két hét alatt nyolc kilót fogyott vele. Nem merek felnézni, tudom, hogy az asztalnál mindenki engem néz, amikor nekem szegezi a kérdést: „Nem akarod kipróbálni? Kifizetem neked!”

Berohan a konyhába, és már tölt nekem is egy pohárral a narancssárga löttyből, amiből ő már másfél hete napi két litert is megiszik. Szénsavas, csípős és keserű egyszerre. Próbálom elhallgatni a válaszadást, kivárni, hátha hirtelen valami magasabb erő megsegít, megnyílik a föld, és én meg a kövérségem lezuhanunk. Próbálom felidézni, hány hét is van egy évben, hogy vajon meddig kéne innom ezt a csodaszert, hogy a felesleges 90 kilótól megszabaduljak. Nem találok rá választ.

Lassan lekopik minden sallang és mindenki csak egy dologra kíváncsi amikor találkozunk: „fogytam-e?”

Hiába próbálom arra terelni a szót, hogy mit olvastam, hogy megírtam életem első versét, hogy megnyertem az összes versenyt, amin elindultam. A bűvös kérdés a beszélgetés minden szövetét átszakítja, és nincs hova menekülni előle.

Továbbra is hagyományos diétákkal próbálkozunk, tizenhárom éves vagyok, és hat hónapja nem ettem kenyeret. Az extrudált kenyér minden ízesítéséről a fűrészpor jut eszembe ennyi idő után. A Balatonon vagyunk, vízibiciklit bérlünk, az év legmelegebb napja van. Valahol Tihanynál ringatózunk, anyukám egy banánt nyom a kezembe. A hátamon érzem a tekinteteket.

„Tudod, mennyi cukor van abban?” – nem mondom, hogy nem számítottam erre a kérdésre. A számok tudattalanul is beúsznak a gondolataimba, látom a táblázat sorait, glikémiás index 52, 14 gramm cukor, 105 kalória, gyümölcstáblázat, jobb oszlop, hatodik sor. Mosolygok azon, hogy ez még mindig megy.

Ahogy befejezzük az uzsonnázást, az unokatestvérem elmeséli, hogy sokat beszélgetnek mostanában rólam

Arról, hogy ők „ezt már nem bírják nézni”, és mennyire sajnálnak, hogy nem tudnának nyugodtan aludni, ha ezt most nem ajánlják fel. Nem nézhetik tétlenül, ahogy egyre csak hízom. Nemrég hallottak egy műtétről, amivel az ember gyomrára ráhúznak egy gyűrűt, ami nem hagyja, hogy a gyomor túl sokat befogadjon. Azt mondják, egy ismerősük negyven kilót fogyott vele fél év alatt, és ők nagyon szívesen összedobják az összeget. Biztosak benne, hogy ez segítene nekem, hiszen fizikailag képtelen lennék sokat enni, mert állítólag nagyon fájdalmas, ha valaki túleszi magát egy ilyen gyűrűvel a gyomrában. A hangjuk messziről hallatszik, a vízbe bámulok, a sárgászöld hullámok ütemesen csapkodják a vízibicikli oldalát.

Elképzelem, ahogy felvágnak, és azon gondolkozom, vajon van-e olyan hosszú karú orvos, aki átér majd a sok zsíron a hasamon, hogy elérje a gyomromat.

Folynak a könnyeim, ahogy a családom kifejti az ötletet, de nem merek felnézni. Azt kívánom, bárcsak elsodorna a víz, bárcsak megsüketülnék, felborulna ez az átkozott vízibicikli, és belefulladnék a Balatonba. Arra eszmélek, hogy az unokatestvérem két tenyere közé fogja az arcomat és belenéz a szemembe, azt hajtogatja, hogy csak segíteni szeretnének, és nagyon szeretnek engem. Ösztönösen próbálok egyre hátrább csúszni, amíg bele nem ütközöm a naptól forró csúszdába. A műanyag égeti a meztelen hátam. Rövid úton kiderül, hogy a műtétet nem végzik el tizennyolc év alattiakon, és a téma elhal. 

A nyaraló fürdőszobájában meztelenül állok a tükör előtt, nézem a testem, a hurkákat a hasamon és a karomon, eljátszom a gondolattal, hogy ollóval is levágnám őket, ha tehetném. Pár hónappal később teli tüdőből ordítom az anyám arcába, hogy elég volt, nem csinálom tovább.

Nem tudom, mikor utáltam meg a testem, nem emlékszem rá

Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is szerettem volna. Amióta az eszemet tudom, mindenki utálta, sajnált miatta, vagy arról beszélt, hogy bele fogok halni. A testem született bűne, a kövérségem olyan általános tény volt számomra, mint az ég kékje. A hibája szépen belém ivódott, és az én bűnöm lett.

A test, amit mindenki sajnált, utált és undorodott tőle – én vagyok.

A kamaszkoromat anorexia-fórumok bújásával töltöttem, a Tumblr tele volt proAna hashtagekkel, ahol a kortársaim osztották meg a tippeket, amikkel elrejtik a szüleik elől a koplalást. Nekem nevetségesen könnyű dolgom volt. Sosem kértek számon, miért nem eszem, mindenki elégedetten nyugtázta, ha nem kérek valamiből. Amikor visszautasítottam az ételt, megdicsértek, milyen kitartó vagyok, milyen jó az önuralmam. Nem esett nehezemre napokig nem enni, elég volt elképzelni, ahogy az ételekből kiolvad a kalória, és egyenként épül be a bőröm alá.

Az étkezés összefonódott a folyamatos bűntudattal. Az éhségérzet mint testrész nőtt hozzám.

Azt mondják, az étkezési zavarok leggyakoribb jellemzője, hogy beszűkül a világ, és az étel kerül fókuszba

Nehéz lenne az én életemet beilleszteni ebbe a keretrendszerbe, hiszen a középpont mindig az étel és annak a korlátozásai voltak. A kapcsolatom az étellel folyamatos harc volt, amiben nem tudtam nyerni. Ha ettem, azért éreztem magam borzasztóan – úgy éreztem, elvesztettem egy meccset, képtelen voltam megtenni az egyetlen dolgot, amit elvártak tőlem – ha nem ettem, akkor azért.

Gyűlöltem a saját testem. Megtanultam, hogy a fogyás egy mindent felülíró cél kell hogy legyen, mintha az élet csak azután kezdődne, hogy lefogytam. Azt hittem, amint lefogyok, minden problémám megoldódik. A testem egy folyamatos „előtte” állapot volt, valami, amit rejtegetni és szégyellni kell. Nagyon szégyelltem magam, ha a barátaim hozzám értek vagy megöleltek, azt hittem, a testem érintése is undorító, és elviselhetetlen lesz a számukra. Ehhez a gyűlölethez hozzájárult persze nagyon sok tényező, a fáradhatatlan iskolai piszkálódás, a diszkrimináció, a reprezentáció teljes hiánya.

Mániás lettem az étellel.

Amikor megengedtem magamnak az evést, nem tudtam leállni, aztán kezdődött újra a kör. Minden éttermi étkezés szorongató esemény lett, ahol a velem étkezőkhöz mértem az adagjaimat. Sosem mertem olyat rendelni, ami kalóriában vagy mennyiségben több, mint valaki másé.

A változást három éve a #fatliberation-mozgalom, a kövér emberek felszabadítása hozta meg

Az intuitív étkezéssel lassan fedezem fel a testem jelzéseit.

A mai napig nagyon nehezen ismerem fel, hogy mikor vagyok éhes. Az étkezési zavarral küzdőknek újra meg kell tanulniuk hallgatni arra, amit a testük mond nekik.

Nekem életemben először kell ezt megtennem. Kisgyerekként megtanuljuk, mikor vagyunk éhesek és mikor van tele a hasunk. Nálam kicsit más a helyzet. Meg kell tanulnom, hogy az éhség nem büntetés, ami újra és újra emlékeztet a kövérségemre. Azt is meg kell tanulnom, hogy nem kell mindent megennem, mert később is ott lesz, hogy adott ételek nem jutalmak, és nem előrejelzések egy újabb diéta kezdetére. Megtanultam megbocsátani magamnak. Megtanultam: attól, hogy egyszer túleszem magam, nem kell napokig koplalni utána, és azt is, hogy a testem nem az ellenségem.

A testem és a kövérségem az enyém, én vagyok.

A hangsúly a fejemben szépen lassan áthelyeződik a fogyásról az egészségre, az erőre. A szépségből lassan kivonódik a soványság.

Megbocsátottam a családomnak, mert nem ismerek jobbat, és mert nincs kézikönyv kövér gyerekek felnevelésére. A bennem élő kövér kisgyereket én nevelem tovább, és már nem hagyom neki, hogy bántsa magát. Nem hagyom neki, hogy savas, égető gyűlölettel nézze magát a tükörben, és megállítom a fejében a kalóriaszámlálót. Mert az ő teste mára az enyém, és nem hagyhatom, hogy bántsák.

Magamnak sem hagyhatom.

Polner Laura

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/RyanKing999, a többi fotó a szerző tulajdona