– Ez meg mi a szar? Ezt a hányadék mocskot nevezed te vacsorának? Ezt az ízetlen, odaégetett okádékot? Mondd csak, Orsika, normális vagy?! – üvöltött a konyhában Isti, mielőtt dühödten belekotorta volna a pulykatokányt a kukába és kiszisszentett volna magának egy sört.

Orsika a nappali foteljében üldögélt összekuporodva, és boldogan elmosolyodott e szavak hallatán. „Nemsoká! Most már egészen biztos, hogy mindjárt megtörténik!” – gondolta magában. Elégedetten sóhajtott, majd az ablakon kibámulva tovább szövögette az álmát arról a bizonyos napról.

Úgy érezte, nincs is nála szerencsésebb nő jelen pillanatban széles e világon.

Orsikával az utóbbi időben madarat lehetett volna fogatni, valahányszor Isti begorombult – ami a temperamentumos, lobbanékony férfi esetében napi rendszerességgel megtörtént. Orsika egy-egy ilyen ingerült kirohanásnál újra eszébe idézte a barátnője, Gizi történetét, inspiráció gyanánt. A most már évek óta boldog házasságban élő Gizi ugyanis egyszer elmesélte, milyen hihetetlenül idiótán viselkedett a pasija a lánykérés előtti hetekben. Mindennel baja volt, állandóan veszekedett, még az élő fába is belekötött, egyszóval: rém idegesítő volt. Gizi nem tudta mire vélni a párja szokatlan hangulatingadozásait, már minden rémséget összeképzelt, biztos nője van, már nem őt szereti, el akarja hagyni, ilyesmik… amikor is egy szép napon a pasija térdre hullott előtte annak rendje s módja szerint, majd egy gyönyörűséges ékszerdobozzal a kezében könnyes szemmel megkérte Gizi kezét, aki természetesen rögtön igent mondott.

Később Gizi férje bevallotta, hogy nagyon stresszelt az egész dolog miatt, aggódott, hogy Gizi mit válaszol, no meg nyomasztotta ennek a hatalmas döntésnek a terhe is, talán ezért viselkedett időnként ingerültebben. Orsika nagyon szerette ezt a történetet. Nemcsak azt bizonyította, hogy Gizi férje micsoda egy mély érzésű, érzékeny férfi, de egyúttal megoldást és reményt kínált Isti minden egyes fellobbanására. Valahányszor a férfi dühösködni kezdett, netán feszülten viselkedett, Orsika azonnal tudta, mit kell kiolvasni a sorok közül!

A férfi legmérgesebb kiabálása sem tudta elnyomni képzeletében a templomi harangok vidám kondulását, sőt minél hevesebb volt Isti kirohanása, azok annál hangosabban zúgtak.

Egy ízben épp ott voltak nála a barátnői, amikor Isti észrevette, hogy Orsika rosszul vasalta ki az ingét, az egyik ujjról mintha teljesen elfeledkezett volna. E slendriánságon felpaprikázódva olyan hévvel rántotta le a ruhadarabot a vállfáról, hogy még egy gomb is leszakadt róla, majd a bűnjelet nemes egyszerűséggel Orsika arcába vágta, tessék, nézze csak meg, mit művelt már megint! Orsika barátnői elhűlve ültek, miközben hol félve pillantgattak Istire, hol lopva Orsikára. Miért hagyja, hogy így beszéljenek vele? Orsika azonban üdvözült mosollyal hallgatta Istit, majd diadalittasan hordozta körbe a tekintetét a barátnők gyűrűjén. „Na, látjátok, milyen ideges szegénykém?! Bizony, ez csak egyet jelenthet! Hogy nemsokára…” Még fel is kuncogott magában elégedetten.

Természetesen nem kerülte el Orsika figyelmét a barátnők arcára kiülő megrökönyödés. Hát persze! Irigykednek csak. Amiért az ő párjuk nem tervez lánykérést. De hát ilyenek a nők, sajnálják mástól a boldogságot. Orsika nem is nagyon bánta, hogy egy idő után elmaradtak tőle a csajok. Nem szabad, hogy az ember negatív személyekkel vegye körbe magát, mert azok csak lehúzzák magukkal. Arról nem is beszélve, hogy így legalább több ideje jut az ábrándozásra. Koszorúslányai például egyáltalán nem lesznek! Ne homályosítsa el senki és semmi az ő menyasszonyi tündöklését.

Egy másik alkalommal Isti azon borult ki, hogy Orsika túl hosszan búcsúzkodott az édesanyjától. Isti szeretett volna már végre hazaérni, semmiképpen nem akarta lekésni az előválogató meccs kezdőrúgását. Türelmetlenségében gorombán rádörrent Orsika anyukájára, aki csak nem bírta őket végre útjukra engedni. „Fogja már be, mama, a lepénylesőjét, ugyan, kit érdekel ez a sok marhaság, amit itt összehord?! Gyerünk, Orsika, tipli kifelé, a lábad járjon, ne a pofád!” Orsi anyukája köpni-nyelni nem tudott e pimasz kirohanás hallatán.

Ennél nagyobb sokk már csak akkor érte, amikor ránézett a lányára, akinek az arcán földöntúli mosoly áradt szét Isti felháborító szavai után.

Még aznap este felhívta a lányát, hogy megkérdezze, minden rendben van-e vele, és hogy figyelmeztesse, okosabban tenné, ha megszabadulna Istitől egyszer s mindenkorra, mert ennek bizony rossz vége lesz! Orsika azonban lehurrogta, kijelentette, hogy a kedves mama nem ért semmit, és megkérte, a jövőben inkább tartózkodjon attól, hogy beleszóljon az életébe. Utána pedig hetekig nem hívta, pedig korábban szinte mindennap beszéltek telefonon.

– Húzzál már arrébb, hallod?! Nézném a tévét, ha megengeded – förmedt rá most a kanapén üldögélő Orsikára Isti, kicsit még meg is taszította, ahogy lehuppant a készülék elé sörrel a kezében. – Jézusom… Még egy ilyen lomha tehenet.

Orsika arca ismét felragyogott. Óvatosan kinyújtotta a kezét, jobbra-balra forgatva a csuklóját kecsesen – persze csak úgy, hogy Istit ne zavarja a meccsnézés közben –, és szinte már látta maga előtt, milyen gyönyörűen fog csillogni az ujján a jegygyűrű. Úgy bizony! Nemsokára…

 

Fiala Borcsa