–

Apám beteg volt, egy infarktust már túlélt, és régóta meg kellett volna műteni. Mondhatnám, hogy nem ért teljesen váratlanul a halála, de ez nem így volt, mert egyszerűen nem hittem el, hogy megtörténhet. Hiszen az apám volt, a szememben még akkor is nagy és erős férfi, mindössze 51 éves. Az ember mindig azt hiszi, hogy ilyesmi csak mással eshet meg, egészen addig, amíg nem történik vele valami végzetes.

Akkor viszont összeomlik a világ, kettéhasad az idő, lesz Előtte és Utána. 

Emlékszem, Előtte nem gondoltam volna, hogy önszántamból megnéznék egy halottat, de tőle muszáj volt elbúcsúznom. Egy héttel korábban még győzködtem, hogy menjen el a szívműtétre, amitől annyira félt. Együtt kávéztunk a teraszon ketten – a ritka alkalmak egyike volt –, és végre megígérte, hogy bejelentkezik az operációra. Már nem jutott el rá. Csak majdnem, és ha lehet, ez így még rosszabb.

Munka közben érte a hátsó fali infarktus. Látnom kellett őt, el akartam búcsúzni. Sosem felejtem el a képet, ahogy fekszik a halottasházban, a szürke télikabátja és a kék munkásruhája felül végighasítva orvosi szikével az újraélesztés miatt, ami nem sikerült. Ott a keze, a hatalmas tenyere, amit kiskoromban mindig összemértünk az enyémmel, és nevettünk rajta, mennyivel nagyobb.

A kéz, ami olyan sokszor biztonságot nyújtott és megtartott. Apám keze. Meg akarom simogatni, de nem merek hozzáérni.

Félek, hogy milyen érzés lesz, mi van, ha túlságosan idegen, halott a tapintása. Eszembe jut, amit olyan sokan mondanak, amikor hullát látnak: „milyen nyugodt az arca”, „milyen szép kisimult”. Apám arca groteszk, az ajkai szétcsúsztak, beestek, és a felső metszőfogai kilátszanak, mintha valami karikatúra lenne, mintha a halál a pofánkba akarná vágni a maga kendőzetlenül nyers mivoltában, hogy üdv a valóságban, a harmóniát ne a hullaházban keressétek.

Néhány nap folyamatos sírás után beköszönt a tökéletes érzéketlenség és kábaság állapota. Tudom, ezt kevesen értik, tőlem is kérdezte valaki akkor, hogyhogy ilyen nyugodtan viselem a történteket. Nyugodtan? Ennek az érzésnek vagy inkább „nemérzésnek” semmi köze nem volt a nyugalomhoz. Csak éppen azt mondta a lelkem, nem bírja tovább. Már nem tud elviselni több fájdalmat, kész, ennyi volt – és akkor védekezésképpen blokkolt mindent. Azóta sem éltem át hasonlót.

Huszonnégy éves múltam akkor, a munkámat néhány hónapja veszítettem el, apámtól nem örököltem mást, csak egy rakás adósságot. Anyámmal napról napra éltünk, mert neki sem volt stabil jövedelme, tulajdonképpen egy darabig teljes mértékben a tágabb család segítségére szorultunk.

Kemény volt az Utána-időszámítás első pár hónapja. Sokat tanultam a túlélésről, miközben próbáltam megbirkózni a saját gyászommal és anyáméval is.

Érdekes, nem emlékszem, hogy éreztem-e haragot abban az időben. Csak sokkal később döbbentem rá, hogy igenis volt bennem harag: akkor jöttem rá, amikor már mindenen túl voltunk, és teljesen új életet éltem. Akkor, amikor végül megbocsátottam.

Orvos-Tóth Noéminek van egy szép gondolata, ami különösen megtetszett, mert szerintem nagyon igaz: „A gyász nem múlik el, csak körbenövi az élet”. Nálam ez abban mutatkozik meg, hogy az évek elteltével újra és újra helyre kell raknom magamban valamit az apámmal való viszonyommal kapcsolatban, csak mindig egy új – és remélhetőleg magasabb – szinten. Most, hét évvel Utána döbbentem rá arra, hogy sosem engedtem el az iránta érzett tengernyi haragomat és a mérhetetlen bűntudatomat sem.

Az apám alkoholista volt. Folyton veszekedtünk. A részeg kötekedéseit – vagy épp önmagában azt, hogy részeg – kamaszkoromtól már egyáltalán nem tudtam elviselni. Sokszor kígyót-békát kiabáltunk egymásra, a békés időszakok pedig általában rövid ideig tartottak, legtöbbször addig, amíg újra el nem látogatott a kocsmába, erre pedig sosem kellett sokat várni. Persze, próbáltunk anyámmal a lelkére beszélni, „jó útra téríteni”, de minden egyes próbálkozásunk csúfos kudarcba fulladt. Ezért egy idő után már nem is próbálkoztunk. 

Rengeteg agresszió és harag gyülemlett fel bennem, ami talán a húszas éveimben kezdett alábbhagyni kissé, de a viszonyunk akkor is ambivalens maradt, azt meg – ahogy a gyászról szóló könyvek is írják – csak kínkeservesen lehet a helyére tenni, ha haláleset történik. Az utóbbi időben kezdtem el azon gondolkodni, ami valahogyan sosem jutott eszembe eddig, talán elfelhőzte a személyes érintettség és a düh: vajon mi oka lehetett apámnak arra, hogy ivott? Honnan indult ő, milyen megküzdést tanult, milyen lelki eszköztára lehetett? Összeraktam a birtokomban lévő információmorzsákat, és édesanyámmal is beszélgettem erről.

Végül kibontakozott előttem egy szegény kisfiú képe, akit sokszor és alaposan megvernek a szülei, mert haszontalan.

Rossznak bélyegzik, nem egyszerűen csintalannak vagy elevennek, hanem egyenesen „bűnrossz” gyereknek, dicséret pedig sosem hagyja el a szájukat. Még akkor sem, amikor már idősebb, valahogy sosem jó, amit csinál.

Kérdezem anyámat: beszélt-e apu valaha arról, mit érzett gyerekkorában, vagy hogy mi zajlott benne később? Azt mondja, sosem. Persze, hiszen ő kemény volt. „A fiúk nem sírnak és nem lelkiznek”. Inkább szépen lassan elpusztítják magukat.

Legszívesebben megölelném és megsimogatnám azt a magányos kisfiút, akit folyton csak bántanak. Megmondanám neki, hogy ne aggódjon, lesz majd, aki szereti. Bár a kép így is hézagos, már nem csodálkozom annyira, hogy apámat később berántotta a kocsmai társaság meg a gyorsan jött sikerélmények és az izgalom a kártyaasztalnál. Zsigeri szinten vág belém a felismerés: nem akart minket bántani, megnyomorítani, egyszerűen csak nem tudott másképp cselekedni, mint ahogy cselekedett. Nem mentem fel teljesen, de már jobban értem őt, és a haragom lassan elpárolog. 

Most 31 vagyok. Egyelőre még nem tudom, miben hihetnék. Nagyon jó lenne azt képzelni, hogy van valahol egy másik hely a mi világunkon túl, ahol a lelkek laknak, és ahonnan az elhunyt szeretteink vigyáznak ránk, de valahogy nem tudom igazán elhinni, hogy ez tényleg így lehet, akármennyire is szeretném. 

Egyszer, amikor nagyon magam alatt voltam, körülbelül egy évvel ezelőtt, végső kétségbeesésemben apám jutott eszembe, és azért fohászkodtam gondolatban, küldjön egy jelet, valamit, amiből erőt meríthetek. Néhány nap múlva anyukám izgatottan mesélte telefonon, hogy pakolászott, és megtalálta az egyik levelet, amit apu írt nekem, amikor én még óvodás voltam, ő pedig Németországban dolgozott. Így kezdődik:

„Drága, édes Brigitta! Apa nagyon szeret.”

Hét év. Úgy tartják, hét év alatt a test összes sejtje kicserélődik. Ez azt jelenti, hogy már egyetlen sejtem sem ismerheti őt? Micsoda hülyeség, amikor itt van minden porcikámban.

Brigi

Kiemelt képünk illusztráció