Ha ismered a szerencse 4 típusát, az segíthet a szakmai-emberi fejlődésedben

–

Ami egyébként igazán érdekelne (a filmben sajnos nincs róla több szó, a könyvben biztosan), az Ron teljesítménye a következő összecsapáson. Mi történne vele? Előtte próbálna készíteni, esetleg lopni egy újabb adag szerencselét, mert rákattant a szerre? Ha meg tudomást szerez arról, hogy „csak” a placebo működött, és valójában önmagának, a saját képességeinek köszönhette a sikert, az be tud ilyen hamar épülni az énképébe? Vagy ismét megszállná az a bénító szorongás, amely a korábbi téthelyzetekben jellemezte? Sőt, mivel most már mindenki kviddicssztárként ünnepli, a magas elvárások még inkább nyomasztanák a varázslótanoncot? 

A talizmánoktól a szertartásos viselkedésig

Valójában a Ron által átéltek remekül példázzák az egyik módot, ahogyan emberek – és ennek megfelelően a pszichológusok is – a szerencséről gondolkodnak. Ebben a megközelítésben a szerencse egy olyan, nem ritkán természetfeletti ok-okozati kapcsolat, amelynek során szerencsét hozó tárgyakkal és viselkedésekkel igyekszünk pozitívan befolyásolni egy esemény kimenetelét. Eszünkbe juthatnak a vizsgákon, versenyeken, nyilvános szereplések alkalmával használt kabalák, plüssök, szerencsepatkók, szerencsetollak, szertartásos pályára lépések, megnövesztett szakállak, mosatlan mezek, és a legkülönfélébb rituálék hangolódásképpen. Miről szólnak ezek?

Elsősorban a szorongás enyhítéséről, és a kontrollról. Ami az evolúciójukat illeti, gyakran véletlenszerűen alakulnak. Tegyük fel, hogy valaki a versenye napján kipróbál egy új müzlit. Aznap végig jó formában teljesít, könnyedén nyeri valamennyi mérkőzését, futamát.

Amikor este visszagondol, hogy vajon minek köszönhette a teljesítményét, miben volt ez a nap más, mint a többi, talán eszébe jut ez a müzli. És hirtelen teremtődik is az elméjében egy illuzórikus együtt járás, amelyben az adott müzlimárka a kimagasló teljesítmény egyik szükséges összetevőjeként, okaként tűnik fel.

Mi ennek a gondolkodásnak a veszélye?

Az egyik nehézség a kabalákkal az, ha az ember otthon felejti őket. Ha nem készül erre az eshetőségre, könnyen pánikba eshet a helyszínen: elszáll az önbizalma, bezuhan a teljesítménye. A másik, hogy minél több talizmánnal vesszük körül magunkat, minél több rituálét alakítunk ki, annál rugalmatlanabbá válik a működésünk. A folyamat szélsőségesebb megnyilvánulása a kényszerbetegség, amelyben sztereotip cselekvésekkel (mosakodás, rendezgetés, ellenőrzés) igyekszik az illető különféle, kívülről nézve irreális mértékű fenyegetéseket távoltartani, mígnem a szokásai teljesen átveszik a hatalmat felette. 

A siker leértékelése

A szerencse fogalma a szociálpszichológiában is rendre előkerül, ahol régóta vizsgálják azt a folyamatot, amelynek során igyekszünk értelmezni, megmagyarázni a saját magunk és a többiek viselkedését. Ezt az oktulajdonítást nevezzük attribúciónak, és nagyon nem mindegy, hogy mások sikerét minek tulajdonítjuk: a képességeiknek, az erőfeszítéseiknek, vagy csak legyintünk, és annyit mondunk rá, „biztos szerencséjük volt”. Hiszen a szerencse külső, a személy által nem kontrollálható, instabil tényező, egy ritka alkalom, amely specifikusan működik, és nem igazán ültethető át más helyzetekre. 

Ha egy alkalmazottad jó teljesítményét pusztán a szerencsének tulajdonítod, várhatóan nem fogod előléptetni őt: mivel kevés az esély arra, hogy ismét szerencsés lesz, úgy véled, nem érdemes belé fektetni. Tanulmányokból ráadásul az látszik, hogy az attribúciós torzításaink szisztematikusak. Az 1970 és 2020 között készült angol nyelvű kutatások áttekintésekor Odessa Hamilton és Grace Lorden azt találták, hogy

a fekete munkavállalók sikereit hajlamosak voltak az emberek inkább a szerencsének, és nem a kompetenciának tulajdonítani, így ezek a dolgozók kevesebb lehetőséget és jutalmat kaptak.

Hasonló tendenciákat figyeltek meg a nemek összefüggésében is (a nők szerencsések, a férfiak kompetensek), viszont itt már változott annyit a helyzet, elsősorban a nyugati kultúrákban, hogy az eredmények nem voltak konzisztensek. 

No és amikor a saját viselkedésünkről gondolkodunk? Vegyük először a kudarcot!

Ha a kudarcot balszerencsének tulajdonítjuk, ezzel védhetjük ugyan az önértékelésünket, de előfordulhat, hogy a hibáink feltáratlanok maradnak, nem vállalunk felelősséget, és értékes fejlődési lehetőségekről maradunk le.

Amikor pedig a sikerünket tulajdonítjuk a szerencsének, akkor jobb esetben szerények, rosszabb esetben kishitűek vagyunk, és megvan annak a veszélye, hogy a jó teljesítményünket képtelenek vagyunk az önbizalmunk növelésére fordítani. Ez történik gyakran depresszió esetén: az illető a sikereit a szerencsére fogja, leválasztja magáról, a kudarcait viszont hajlamos belső, stabil, globális okokra visszavezetni – arra, hogy ő egy tehetségtelen alak, semmire sem jó, és ezen nem lehet segíteni. 

A szerencse logikája

Nem olyan régen botlottam bele James H. Austin 1970-es évekből származó elméletébe, amely teljesen átalakította azt, ahogyan a szerencséről gondolkodom. Austinról azt érdemes tudni, hogy neurológus, gyakorló zen mester, a meditáció idegi mechanizmusait kutatta, számos könyve, és több mint 140 tanulmánya jelent meg. Austin jövőre lesz 100 éves.

Úgy véli, a szerencse legtöbb fajtáját valójában a nyitottságunkkal, a proaktivitásunkkal, a világhoz való aktív kapcsolódásunkkal készítjük elő.

A szerencse tehát részben beállítódás kérdése, legalábbis elsajátíthatunk olyan működésmódokat, amelyekkel jelentősen megnöveljük az esélyét annak, hogy szerencsés találkozásokban, nagy lehetőségekben legyen részünk. 

Kicsit olyan ez, mint a kreativitás. Kutatások – amelyekről korábban írtam – rendre feltárják, hogy bár a külső szemlélő számára gyakran úgy tűnik, a kreatív embereknek a semmiből, villámcsapásszerűen lesznek nagy ötleteik, igazából minden nagy ötletre jut több tucat másik, ami zsákutcának bizonyult. Ráadásul a kreativitás előfeltétele, hogy ismerj, átláss egy adott területet, és a már meglévő tudáshoz képest hozz valami újat. Összességében tehát rengeteg munka van a folyamatban, hiába nem ezt sugallják a zsenialitásról és az ihletett állapotról szóló mítoszok. 

De nézzük, mik a szerencse Austin által leírt típusai, és mit tehetünk azért, hogy szerencsésebbek legyünk! 

#1. Vakszerencse

Ez a szerencsének az a fajtája, ami a leginkább véletlenszerű, a legkevesebb hatásunk van rá, és minimális erőfeszítéssel történik. Ide szokták sorolni például, ha valaki nyer a lottón, bár tulajdonképpen ahhoz is meg kell venni és őrizni a szelvényt, még ha a nyerő számok alakulására nincs is hatásunk. Viszont teljesen a vakszerencsén múlik az, hogy melyik korszakba, országba, és milyen családba, anyagi körülmények közé, genetikai adottságokkal születünk.

Bár a meritokrácia mítosza azt mondja, hogy a siker kizárólag a tehetségen és a szorgalmon múlik, ezzel elfedi azt a tényt, hogy emberek más-más esélyekkel indulnak az életnek, és különböző mértékben érik őket hátrányok az útjuk során.

Fontos lenne tehát, hogy gyakrabban emlékeztessük magunkat a vakszerencsére, a kiváltságainkra (privilégiumainkra), legyünk alázatosabbak, és együttérzőbbek, segítőkészebbek azokkal, akik nehezebben boldogulnak. 

#2. A mozgásból eredő szerencse

„A II. típusú szerencse azoknak kedvez, akik kitartó kíváncsisággal fordulnak az élet számos dolga felé, ehhez az attitűdhöz pedig energikus kísérletező és felfedező kedv társul” – írta James H. Austin. Ez a szerencse a kemény munka, az igyekezet, a lendület révén jön létre. Amikor mozgásban vagy, teszed a dolgod, emberek közé mész, akkor egyúttal lehetőségeket is teremtesz. Ha például több és többféle posztot írsz, nagyobb az esélye, hogy az egyik felpörög. Ha eljársz szakmai-közösségi eseményekre, valószínűbben fogsz találkozni azokkal az emberekkel, akiktől tanulhatsz, vagy akikkel gyümölcsöző együttműködésbe kezdhetsz. 

„A tökéletlen cselekvés jobb, mint a tökéletes tétlenség” – mondta Truman elnök, Charles F. Kettering feltaláló pedig azt hangsúlyozta, sosem hallott még olyan emberről, aki ülve botlott volna bele valamibe, mondjuk, egy váratlan lehetőségbe. Lényeges tehát, hogy mentálisan is mozgékonyak maradjunk (ebben persze benne vannak az elmélyülés, a szemlélődés, a pihenés szakaszai is). 

#3. A felkészültségből eredő szerencse 

„A III. típusú szerencse azoknak kedvez, akiknek alapos a háttértudásuk, valamint különleges képességeik vannak a megfigyelésben, az emlékezésben, a felidézésben és a jelentős új asszociációk gyors kialakításában” – állítja James H. Austin. Ahhoz tehát, hogy felismerjünk különféle lehetőségeket, lényeges, hogy kellő tapasztalatunk, ismeretünk legyen az adott területen. Éppen ezért érdemes sokféle dolgot tanulni a szakmádhoz kapcsolódóan (meg egyébként is), ki tudja, mire lesz majd jó a jövőben. 

Sokan azt mondják, a szerencsés fordulatok valójában a felkészültség és a lehetőség találkozásából jönnek létre. 

Újságírásból vett példa, hogy vannak olyan témák, amelyek valamilyen közéleti történés miatt aktuálisan kiugró figyelmet kapnak a nyilvánosságban. Ha te egy olyan szerző vagy, akinek sok előismerete van az adott területen, akkor gyorsabban, mélyebben, bejáratott kapcsolatokon keresztül több kontaktot megkérdezve tudsz reagálni, mint a pályatársak, így ebben a figyelmi ablakban a szokásosnál is több olvasót érhetsz el.

#4. Az egyediségből eredő szerencse

„A IV. típusú szerencse azoknak kedvez, akiknek jellegzetes, ha nem is különc hobbijuk, életmódjuk, viselkedésük van” – állítja James H. Austin. A mai világban sokszor nem elég kimagasló színvonalon dolgozni, meg is kell tudnod mutatni a munkádat úgy, hogy mások is kapcsolódhassanak hozzá. Ha viszont jó híred lesz a közösségen belül, beazonosítható és megbízható brandet építesz fel, az várhatóan további lehetőségekhez, munkákhoz, együttműködésekhez, találkozásokhoz juttat.

Persze ezeket lényeges ügyesen megszűrni, gyakorolva a nemet mondás képességét is, ami eleinte nem könnyű. Ráadásul minél egyedibb a márkád, a szakértelmed, bizonyos szempontból annál pótolhatatlanabb leszel. Ez az élethelyzet sok előnnyel is járhat (több pénzt, rugalmasabb munkafeltételeket kérhetsz), viszont hátrányokhoz is vezethet: nehezen tudsz szabadságra menni, delegálni, vagy egy idő után több a szereplésed, mint amit elbírsz, vagy amilyen ütemben szakmailag frissíteni tudod magad, így elsekélyesedhet a mondanivalód, miközben guruvá válsz mások szemében.

Érdemes már csak ezért is jó egyensúlyokat találni, hiszen kevés olyan értékünk van, akár a munkánkban, akár a személyes életünkben, mint a hitelesség – fontos lenne megőrizni.

Milanovich Domi