Bemutatjuk az AQ-t

A fogalmat egy bizonyos Paul Stoltz alkotta meg, aki 1997-ben kiadott könyvében azt állította, az IQ és az EQ mellett létezik egy harmadik tényező is a sikerhez: az adversity quotient, amelyet magyarra alkalmazkodási hányadosként szoktunk fordítani (az adversity kifejezés egyébként csapást, viszontagságot jelent). Az AQ mint mérőszám azt hivatott megragadni, hogy mennyire tudunk megbirkózni a minket érő nehézségekkel, problémákkal, válságokkal,

képesek vagyunk-e az elénk tornyosuló akadályokat lehetőségekké formálni. 

A szerző elképzelése szerint az AQ-nak négy dimenziója van. Az első a kontroll (Control), az arra való képességünk, hogy irányítsunk egyes helyzeteket és a saját válaszainkat, hassunk a környezetünkre, valamint különbséget tudjunk tenni aközött, hogy mi múlik rajtunk, és mi nem. A második a tulajdonlás (Ownership), hogy felelősséget vállaljunk, és ne másokat hibáztassunk a gondjainkért. A harmadik a kinyúlás (Reach), hogy szükség esetén merjünk segítséget, támogatást kérni, legyen körülöttünk egy megtartó közeg, szakmai-emberi értelemben egyaránt. A negyedik pedig a kitartás (Endurance), hogy a nehézségek dacára is megőrizzük a reményteljes hozzáállásunkat, fenntartsuk az erőfeszítéseinket. Nem meglepő módon kutatások azt találták, hogy ezek a tényezők pozitívan járnak együtt a motivációval, a teljesítménnyel, a diákok vállalkozó kedvével, stresszkezelésével, érzelmi érettségével. 

Régi fogalmak új köntösben?

Ugyanakkor sokan kevésbé lelkesek attól az ötlettől, hogy az AQ önálló konstruktum lenne. Már az EQ esetén is felmerült a kritika, hogy valójában az intelligencia egy altípusáról van szó, és az EQ egyes összetevői egymással sem korrelálnak elég erősen ahhoz, hogy egyetlen fogalomról lehessen beszélni. Nem megyek most bele kutatásmódszertani részletekbe, csak két dolgot emelek ki az AQ kapcsán. Az egyik, hogy 

intelligenciának nevezni valamit kommunikációs szempontból szexi – könnyebb brandelni, eladni, különösen az üzleti életben, akár képzések formájában. 

Paul Stoltz pedig olyan szakember, aki nem a pszichológia vagy a kognitív tudományok, hanem a közgazdaságtan, a szervezetfejlesztés felől érkezik. 

A másik, hogy vegyük észre, az AQ valójában olyan fogalmakra épít, amelyeket a lélektanban már régről ismerünk a pozitív pszichológia vagy a megküzdés szakirodalmából: ilyen például a külső/belső kontrollosság, a szívósság, az énhatékonyság, vagy újabban a grit, ami egyfajta állhatatosságot jelent (ITT írtam róla korábban). És akkor még nem is beszéltünk a rezilienciával, rugalmassággal kapcsolatos kiterjedt kutatásokról. Valid és fontos vita tehát, hogy az AQ tudományos értelemben mennyire állja meg a helyét, ugyanakkor a koncepció népszerűsége azt jelzi, hogy sokan érzik: az alkalmazkodásra való kapacitásunk fokozása kulcstényező lesz abban, hogy a minket érő rapid és nagymértékű változások közepette is jól boldoguljunk. 

Az önmeghaladás művészete

A téma másik neves szakértője, Natalie Fratto, a Goldman Sachs befektetési bank egykori New York-i alelnöke a fentiekhez hasonlóan azt vallja:

„Az IQ a minimum, hogy megkapj egy állást, de hosszú távon az AQ-tól leszel sikeres.”

Fratto egyébként az intelligencia egy altípusának tartja az alkalmazkodási hányadost, ami szerinte magában foglalja a kíváncsiságot, a bátorságot, és a problémamegoldó képességet is. 2019-es TED-előadásában többek között arról beszélt, mi az a három, alkalmazkodással összefüggő szempont, amelynek alapján el szokta dönteni, mely techstartupokba fektessen pénzt. 

Az egyik, hogy az adott személy vagy csapat hogyan teljesít a „mi lenne, ha” típusú szimulációkon. A másik, hogy valakire mennyire jellemző a felfedezés – akár hobbik szintjén, de az is előny lehet, ha a jelentkezőnek korábban sokféle munkahelye volt, és ezek mindegyikében kimagasló színvonalon tudott teljesíteni. A harmadik pedig, hogy az új információk befogadása mellett mennyire képes meghaladni az elavult ismereteit. Ez utóbbi mozzanatra szeretnék bővebben is kitérni. 

Ha belegondolsz, a rugalmasság lényege valójában az, mennyire vagyunk képesek gátolni dolgokat – különböző viselkedéseket, gondolatokat, elmeállapotokat, nézőpontokat –, és helyettük valami mással előállni, valami másba belehelyezkedni. 

A rugalmasság valahol a váltás képessége, és szerintem elképesztően izgalmas, hogy egy sor olyan sajátossághoz is köze van, amelyekről elsőre talán nem is feltételeznéd. Ez az alapja például a jelentudatosságnak, hogy mentálisan, ha kis időre is, de elszakadunk a múlttal és a jövővel kapcsolatos gondolatoktól; vagy elengedjük lélekben a munkánkat, amikor épp a szeretteinkkel vagyunk, és fordítva. A kreativitásunknak, hogy a szokásos választ meghaladjuk, és valami újjal rukkolunk elő. A humorunknak, hogy képesek vagyunk valami oda nem illőt, akár nyelvileg izgalmasat mondani. Az empátiánknak, hogy ki tudunk lépni a saját perspektívánkból, és a másik fejével tudunk gondolkodni, látni, érezni. 

A tanulás felejtés is

Életünk során sokszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor a fejlődést a korábban elsajátított ismeretek, működésmódok „visszatanulása” jelenti. Ahogy növekszik az ön- és rendszerismeretünk, felülírunk magunkban különböző sztereotípiákat, előfeltevéseket. Meghaladjuk a zsigeri, de káros reakcióinkat, és konstruktív válaszokkal, gondolatokkal helyettesítjük őket. Elhagyjuk a régi rutinjainkat, vagy ha szükséges, kínkeservesen ugyan, de átalakítjuk a mozdulatainkat. 

Pár évvel ezelőtt vált híressé egy amerikai mérnök srác, Destin Sandlin, akinek volt egy furcsa kerékpárja: amikor balra tekerte a kormányt, jobbra fordult a kerék, amikor jobbra, akkor balra. Bár sokan azt gondolják, hamar hozzá lehet szokni ehhez a változáshoz, ez egyáltalán nincs így. Videókon látható, hogy bátor jelentkezők még öt-tíz métert sem tudtak megtenni a bringával, hiába ajánlott nekik Destin kétszáz dollárt. 

Nem véletlenül tartja a mondás, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni – nos, újrahuzalozni sem éppen könnyű. 

Destinnek mégis sikerült: igaz, nyolc hónap után, úgy, hogy mindennap legalább öt percet gyakorolt. A férfi kísérlete pszichológiai szempontból egyébként igazi csemege, mostani témánk szempontjából is legalább két további izgalmas momentummal szolgál. 

Elakadás, rigiditás, merevség

Az egyik, hogy Destin megfigyelte, hogy amikor már egész jól ment neki a fordított biciklizés, de valami kizökkentette, mondjuk, megcsörrent a zsebében a mobilja, szinte azonnal bukott. Ebből is látszik, hogy amikor a koncentrációnk zavart szenved – mert például nagy rajtunk a nyomás, és/vagy fáradtak, kialvatlanok vagyunk –, szinte automatikusan visszatérünk a bevett működésmódunkhoz. Eszünkbe juthatnak sportközvetítések, amikor szurkolóként fogjuk a fejünket, hogy a játékos miért erőlteti hetvenhetedszerre is ugyanazt a figurát, technikát, amire az ellenfél már számít – a válasz egyszerű: általában azért, mert szorong, és mentálisan „letapadt”, nem képes váltani, újat húzni. 

A rugalmasságunk átmeneti vagy tartós elvesztése a mentális egészségünk szempontjából is kedvezőtlen. Depresszió esetén például az illető nehezen szakad el a negatív gondolatoktól, folyamatosan ruminál (rágódik), vagy rögzül nála az a magyarázó stílus, amely szerint a sikerei puszta véletleneknek köszönhetők, a kudarcaiért viszont a belső tulajdonságai felelősek (az, hogy ő milyen ember: „buta”, „értéktelen”). Kényszeres zavarok során nincs uralma a rögeszméi, a sztereotip vagy ritualizált viselkedése felett, legyen szó tisztálkodásról, ellenőrzésről vagy számolásról. De egyfajta merevség, túlságos beszabályozottság jellemezheti az anorexia nervosával érintett embereket is, sőt a családtagjaikat vizsgáló kutatásokból az derült ki, hogy különböző feladatokban esetükben is csökken a váltás képessége. 

Más pszichés nehézségeink hátterében is gyakran az áll, hogy elakadtunk: a korábbi viszonyulásaink, válaszaink már nem vezetnek eredményre, de nem tudtunk még újakat kidolgozni. 

A legtöbb gyerek rugalmas, ezt kellene megőrizni! 

Destin projektjének másik nagy tanulsága a kisfiához kapcsolódott. A gyerek akkoriban hat-hét éves volt, és körülbelül három éve tudott már biciklizni (elég korán megtanult). Destin rávette, hogy sajátítsa el a fordított kerékpározást is, azt ígérte a fiának, cserébe találkozhat majd egy igazi asztronautával (ez aztán meg is történt). Míg a felnőtt férfinak nyolc hónapba telt a furcsa bringa megszelídítése, addig a fiának elég volt ehhez mindössze két-három hét, ami jól jelzi, mennyivel képlékenyebb kis korunkban az idegrendszerünk. Ezért is előnyös, ha korán kezdünk el nyelveket tanulni, különböző mozgásformákat kipróbálni, hangszeren játszani.

Az agyunk második szuperrugalmas fázisa serdülőkorban van, amikor a szinapszisok gyomlálása zajlik: a gyakrabban használt neurális kapcsolatok megerősödnek, a ritkábban használtak megszűnnek, így tökéletesítgeti az idegrendszerünk az áramköreit (az életünk során bekövetkező agyi változásokról ITT írtam részletesen). Ez tehát egy lehetőségekkel és veszélyekkel teli időszak, amikor biológiai szinteken is elő vagyunk huzalozva a tanulásra. Ilyenkor különösen fontos, de a későbbiekben is, hogy eddzük a rugalmasságunkat. 

Például azzal, hogy a fiatalokat (és saját magunkat is) előítéletektől mentes látásmódra ösztönözzük. Arra kérjük őket, meséljenek el egy történetet különböző nézőpontokból, hasonlítsák össze egyes források eltérő interpretációit. Nézzenek egy-egy viselkedés mögé, keressék annak kevésbé látható vagy nyilvánvaló, rendszerszintű és szituációs okait. Hagyjuk, hogy a diákok maguk vonhassanak le következtetéseket ahelyett, hogy készre csomagolva adnánk át nekik, szerintünk minek mi a lényege. Segítsük őket abban, hogy a tudásukat különféle kontextusokban, gyakorlati módon alkalmazhassák. 

És talán ami a magunk számára is a legfontosabb: tekintsünk értékként a kíváncsiságra, fedezzünk fel új dolgokat, szoktassuk magunkat az ellentmondásokhoz, az összetettséghez, mert a világ és a benne élő ember ilyen. Ha ezt elfogadjuk, akkor

a sokféleségben egy idő után talán nem fenyegetést fogunk látni, hanem szépséget. Úgy tűnik, hosszú távon nyitottságra, a kísérletezés, a tanulás iránti vágyunk megőrzésére lesz szükség ahhoz, hogy kényelmesebben érezzük magunkat az ismeretlenben. 

Mit tudunk mi, amit a gépek nem? 

A Goldman Sachs márciusi jelentése szerint a mesterséges intelligencia okozta automatizálás miatt várhatóan háromszázmillió munkahely fog megszűnni az Egyesült Államokban és az Európai Unióban. A BBC által megszólaltatott szakemberek szerint a képzettebb dolgozókat még nagyobb veszély is fenyegeti, hiszen a chatbotok adatelemzésben, szövegalkotásban, számolásban jóformán verhetetlenek lesznek, míg például az önvezető autókra valószínűleg még jó pár évet, évtizedet várni kell, ahogy arra is, hogy egy robot ki tudjon takarítani egy szállodai szobát, vagy ápolni tudjon egy embert (a témáról dr. Ujhelyi Adrienn szociálpszichológussal beszélgettem a Lélektani határban ITT).

A szakértők prognózisai alapján három olyan terület van, amely várhatóan a legtovább ellenáll majd a változásoknak. 

Az elsőt azok a kreatív munkák jelentik, amelyek során tényleg valami újat kell létrehozni, nem „csak” átrendezni már meglévő mintázatokat. A gép nagyon hamar el fogja sajátítani az esztétikát, a nekünk tetsző zenei, képzőművészeti, akár irodalmi-nyelvi fordulatokat. Egy új jogi, üzleti vagy orvostudományi stratégiát viszont jó eséllyel a jövőben is emberek fognak kidolgozni.

A másik kategóriába azok a munkakörök sorolhatók, amelyek elvégzéséhez kifinomult személyközi kapcsolatokra van szükség (bár mások szerint az MI a nonverbális jelzéseinket is hamar meg fogja tanulni olvasni). Tehát ahol mélyen kell érteni a másik ember indítékait, jelzéseit, történetét – például tanácsadás, pszichológiai támogatás vagy oknyomozó újságírás esetén. A harmadik relatíve biztonságos zóna a mobilitást, problémamegoldó készséget, kézügyességet igénylő tevékenységek köre, mint például a villany-, gáz- és vízvezeték-szerelők munkája. 

Mindezzel együtt is az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a mesterséges intelligencia egyetlen területet sem hagy érintetlenül, és érdemes már most újragondolni, hogy a saját területünkön miben lesz ránk a jövőben leginkább szükség. Most úgy tűnik, ezek tipikusan azok a feladatok lesznek, amelyek dinamikusak, változó környezetben, kiszámíthatatlan módon, emberek között zajlanak. Ha a saját szakmánkban maradunk, ebbe az irányba lenne érdemes elmozdulni, és rugalmasan alakítani a tudásunkat, készségeinket, szerepeinket.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Vizerskaya

Milanovich Domi