Befelé forduló mellbimbóval, kis mellel és akkor is lehet szoptatni, ha anyukádnak nem ment

–

A „Nem vagy egyedül-kampány – esélyegyenlőség és kapcsolódás a szoptatásban” egy fotókiállítás, amelynek középpontjában a szoptatás áll, de másképpen, mint ahogyan megszoktuk.

Nem úgy születünk, hogy mindent tudunk, és nem mindenki van olyan szerencsés helyzetben, hogy rögtön képes összehangolódni a babájával

Ezt is üzeni Varga-Szabó Barbara a kampányával, és éppen ezért különösen fontosnak tartja azt, hogy milyen tudattal és háttér-információkkal érkezünk meg a szülőszobára. Úgy véli, ha már tinédzserkorban elkezdjük edukálni a gyerekeket, akkor lehet úgy haladni, úgy átadni számukra az ismereteket a születésről és a szoptatásról, hogy amikor a felnőtt nő megérkezik a szülőszobára, legyenek olyan emlékképei a természetes folyamatokról, amiket elő tud majd hívni újdonsült édesanyaként. Így nem a szorongás, a váratlan meglepetés vagy a félelem lesznek azok az érzések, amik az első akadálynál elárasztják. 

„Sokszor hallom azt a szakemberektől, hogy senkit ne terheljünk előre. De túl sok zokogó anyukával találkoztam már, akik ültek az ágy szélén, és azt kérdezték: engem erre miért nem készített fel senki? 

Nem vagyunk egyformák, és ha csak egy rózsaszín fátylat hagyunk meg a szülőszobán túli részre, akkor azzal nem segítünk, ha az édesanya a szülés után két órával döbben rá, hogy egyáltalán nem érti, mibe cseppent. Sokkal könnyebb átélni valamit, ha tudom előre, hogy milyen érzésekkel járhat, és ha adunk eszközöket az édesanyák kezébe” – részletezi Varga-Szabó Barbara.

A szakember szerint a szoptatás sikerében annak is hatalmas jelentősége van, hogy olyan szülésélményt adjunk a szülőszobán az édesanyának, ami megerősíti őt a kompetenciájában. Ahogy annak is, hogy 

egyáltalán ne szeparáljuk a csecsemőt az édesanyjától, ami sok intézményben a mai napig nem valósul meg

(ezt hívjuk zéró szeparációnak, ami nemcsak a rooming-in rendszert jelenti, hanem azt is, hogy a kisbabával akkor is ott lehet az anyukája, ha például éppen megvizsgálják, és nem „kérik” be a kisbabákat naponta egy vagy több órára azért, hogy gondozási feladatokat lássanak el az édesanya helyett – a szerk.).

„A szülés alatt és után jelentkező hormontöltet olyan extra, amit, ha okosan használunk ki, akkor az jolly-jokert jelent a kezünkben a szoptatásban és a kötődés megalapozásában” ­– magyarázza Barbara, miért van jelentősége annak, hogy biztosítsuk az édesanyák számára a fenti feltételeket. A várandósgondozás nagyon jó lehetőség arra, hogy eloszlassák a meglévő tévhiteket, és helyes, friss, szakmailag megalapozott információkat adjanak át. Fontos elmondani, hogy 

lehet befelé forduló mellbimbóval is szoptatni, az anyatej már a várandósság 16. hetétől termelődik, ezért a szülőszobán már rég nem üres az anyamell, és a mellek mérete egyáltalán nem számít a szoptatásban. 

Ráadásul az édesapák felkészítése ugyanolyan fontos, ugyanis a legnehezebb pillanatokban sokszor nekik jut az eszükbe egy-egy olyan információ, amivel segítenek megoldani az adott helyzetet.

Könnyen kialakulhat egy ördögi kör

De mi van akkor, ha nem megy a szoptatás, és csak sír a baba? – kérdezem Barbarától, mert a felesleges szeparáció káros hatása mellett ezzel a problémakörrel találkozom még gyakran, ami kihívások elé állítja az édesanyákat a kizárólagos szoptatás megvalósításában.

„Ha teljesen bizonytalanul ülsz ott egy szobában egy újszülött társaságában, aki a te gyereked, de még el sem mered hinni, fel sem tudod fogni, és azt sem tudod, hogy mi lenne a legjobb, még meg sem mered fogni: ő ezt mind érzékelni fogja. 

A gyerekeknek nagyon érzékeny csápjaik vannak, rögtön visszatükröznek mindent. 

Amikor a baba egyre hangosabban sír, az anyuka pedig egyre feszültebb, az könnyen indít el egy olyan ördögi kört, ami a szoptatás rovására megy. Ilyenkor a korábban hallott téves információk, rossz minták is könnyen megjelennek a fejünkben, és folyamatosan ismétlődnek: »én se tudtam szoptatni, te se fogsz tudni«, »kicsi a melled, biztos nem lesz benne tej«... A kisbaba pedig valójában azért sír, mert nem érti, hogy mi zajlik körülötte, és ebben a helyzetben nem tudnak egymásnak segíteni az anyukájával.” 

Barbara azt reméli, a jövő arról is fog szólni, hogy jobban megértsük a nőtársainkat, anyatársainkat, és sokkal nagyobb türelemmel viseltetünk irányukba. Hiszen a megannyi nyugtalanságot néha két jól irányzott mondattal teljesen más irányba el lehet fordítani.

„Gyakori, hogy úgy fogad engem egy anyuka az ágyon ülve, hogy »én rossz anya vagyok, nincsen tejem, megmondták nekem a várandósság alatt, hogy nem lesz tejem«. És akkor azt mondom neki, hogy lapozzunk, most egy új fejezet nyílik, próbáljuk meg együtt megoldani és felépíteni ezeket a dolgokat. Valószínűleg nem fogunk a tápszerig eljutni, és kiderül az is, hogy rengeteg más lehetőségünk van. Fontos, hogy szakemberként nézzük meg a baba anatómiáját, keressük meg az okot, hogy a kisbaba miért nem tud mellre tapadni, és közben beszélgessünk az anyukával. Egyrészt azért, hogy oldjuk a feszültséget, másrészt 

sok olyan dolog szakad ki ebben a lelkiállapotban egy édesanyából, amit talán még saját magának sem mert elmondani, de ott valakivel, akit nem ismer, mégis jó érzés lesz megosztania. 

És addig, amíg ő beszél hozzám, felhívom a figyelmét: nézd, a kisbabád éppen szopik, hallod, hogy milyen nagyokat kortyol? Itt jön legtöbbször a zokogás és a megkönnyebbülés, pedig csak beszélgettünk, de közben az anya el tudott lazulni.”

Van, amikor tényleg nincs idő személyre szabott tanácsot adni – hiába kellene

Varga-Szabó Barbara a realitások talaján állva azokról a szituációkról is beszámol, amikor valóban nincs idő tanácsot adni csecsemős nővérként az osztályon, mert valamelyik kisbabával többet kell foglalkozni egy hirtelen fellépő komplikáció miatt. Ezért tartja elengedhetetlennek azt is, hogy sokkal többen állhassanak az ágyak mellett, vagy nővérhiány esetén több támogató szakembert, szoptatási tanácsadót vonjanak be. Hiszen vannak olyan kórházak Magyarországon, ahol ez a fajta együttműködés nagyon jól és eredményesen működik. Ráadásul a szoptatás hosszabb távú megvalósulása szempontjából kritikus első három hónapban jó, ha van kihez fordulni, és ismerjük a lehetőségeket, beleértve az önkéntes szoptatási tanácsadókat is. 

 

Beszélgetünk arról is, amikor nem sikerül megoldani egy kezdeti nehéz helyzetet, és nem marad más, mint a tápszeres pótlás. Barbara azt ajánlja, ilyenkor a lehető legminimálisabb adaggal próbálkozzunk először, és azt is valamilyen szoptatásbarát módon, tehát ne cumisüvegből adjuk oda: ez lehet kolosztrum-kanál, fecskendő, pohár, svéd itatópohár, de még egy cumisüveg kupakja is jobb, mint maga a cumi, hogy aztán újra megkísérelhessük a szoptatást is, és ne alakuljon ki cumizavar.

Előfordul, hogy valaki egyáltalán nem akar szoptatni

Barbara egy történetet mesél nekem arról, amikor a szülőszobára érkező vajúdó kismama jelezte a nővérpultnál, hogy egyáltalán nem szeretné majd szoptatni a kisbabáját. Megfagyott a levegő az osztályon, a nővérek és orvosok egymás között megjegyzéseket tettek, többen érzékeltették rosszallásukat az édesanyával is. „Ez az édesanya sírva ment szülni, és amikor felvettem az adatait a szülőszobán, megkérdezte tőlem, hogy én is hülyének nézem-e. Azt válaszoltam neki, hogy nem ismerjük egymást, nem ismerem a történetét, és ha azt mondja, hogy nem szeretné mellre tenni a kisbabáját, akkor ezt tiszteletben fogom tartani. Aztán megkérdezte, hogy becsuknám-e az ajtót és meghallgatnám-e” – idézi fel, hogyan avatta a bizalmába 

az édesanya, akiről kiderült, hogy kamaszkorában szexuális abúzus áldozatává vált, ráadásul családon belül, és a mellei mindig erre emlékeztetik.

Leginkább azt szerette volna, ha nem is lennének. Miután megszületett a kislánya, azt mondta, hogy őt nem tudja nem szoptatni. Végül két éven át tartott ez a baba-mama egység a táplálásban, segítve az édesanya gyógyulását is az elszenvedett traumából.

A kampány célja felhívni a figyelmet a támogató jelenlét fontosságára – a szakemberek és mindenki más részéről is

Barbara arra törekszik, hogy megmutassa: az újszülöttek táplálásában sokféle út létezik, egyik-másik rögösebb vagy éppen könnyebb, és gyakran teljesen máshogy sikerül, mint ahogyan elképzeltük. 

„Nagyon sokszor elhangzanak az anyák tetteit becsmérlő szavak, pálcát törünk emberek feje fölött ahelyett, hogy próbálnánk megérteni azt, mi miért történik. 

Erberlingné Somorácz Eszter fotós segítségével azt jelenítettük meg, amit a kampányban szereplő családoknak fel kellett dolgoznia, ami nehezítette az útjukat, vagy éppen, ami segített nekik. Egyetlenegy képünk van, ami konkrétan a szoptatásról szól, mert meg szeretném mutatni, hogy egy szoptató anyuka képe a falon megfér az összes többi anyuka képével. Azokéval, akiknek nem volt olyan könnyű, mert nem volt annyi lehetősége, azokéval, akik mégis eljutottak ugyanoda, csak egy teljesen más úton, és azokéval is, akik hosszú távon másképpen tudták táplálni a gyermeküket. Szeretném, ha a történetek inspirálnának mindenkit, és a sorstársak tudnák általuk, hogy vannak egymásnak. Azokat a szakembereket is megjelenítjük, akikről sokan nem is tudják, hogy léteznek: hordozási tanácsadó, konduktor, cranioszakrális terapeuta, perinatális szaktanácsadó, laktációs szaktanácsadó, vagy bárki, akihez lehet fordulni” – foglalja össze Varga-Szabó Barbara, miről szól a kampány, amelybe belevágott.

A kiállítás különleges sorsokat és utakat mutat meg képpel és szöveggel: van olyan család, ahol a házaspár tagjai sokszoros veszteséget átélve, lombikprogramnak köszönhetően lettek szülők, és olyan, akinek a perinatális gyásszal már a várandósság alatt meg kellett birkóznia. Van közöttük édesanya, akinek szülési sérülés következtében egyik karja megbénult és megsiketült, és olyan kisgyermek is, akiről pár hetesen derült ki, hogy súlyos betegséggel küzd. Van védőnő édesanya, aki a társadalmi elvárásokkal szembement, és nem szégyellte kimondani, hogy ő a négyéves gyerekét is szoptatja. Barbara hangsúlyozza, hogy a közös pont az összes történetben ugyan maga a szoptatás, de mégis sokkal több annál.

A gyermekápoló célja többek között az is, hogy országszerte minél több helyre elvigye a kiállítást. Minden egyes helyszínen felveszi a kapcsolatot a környékbeli szakemberekkel is, hiszen ellátó és ellátott érzékenyítése egyformán fontos.

 „A FINETA (Fiatal Neonatológusok Találkozója) kongresszuson a kampányfilmünk első perce után hallottam a hátam mögött a szipogást. A teremben ülő orvosok megértették, hogy mit szeretnék, de ennél még fontosabb volt, hogy beszélgetéseket indított el a kiállítás a helyszínen arról, hogyan lehetne javítani az ellátást a szülőszobán, és hogyan lehetne eredményesebben támogatni a szoptatást” – magyarázza a gyermekápoló.

A támogató jelenlét, értő kommunikáció, egy-egy jó szó, egy kézfogás, az, hogy senkivel nem bánunk durván, egy bátorító pillantás felbecsülhetetlen jelentőséggel bírnak. Az, ha érzékeltetjük azzal, aki ott van, és amiről a kampány is szól: Nem vagy egyedül.

A kiállítás Budapesten az Eötvös 10-ben a Lipták Villában, Pócsmegyeren, Kecskeméten már járt, és hamarosan látható lesz Győrben, Veszprémben és Tatabányán.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Cavan Images

Kőrizs Kata