Csepelyi Adrienn: A gyimesi szél kifújta belőlem minden bajomat

– 

„Aki ide eljön, az tényleg itt akar lenni” – mondja filozofikusan utunk sokadik órájában, éjfél magasságában Mautner Zsófi, aki kezdetektől a fesztivál egyik műsorvezetője (Jókuti András a másik, ő mögöttem ül a kisbuszban, és helyesel). Én tényleg itt akartam lenni, úgyhogy most robogunk Csík felé – a következő másfél órára pedig nem emlékszem, mert csak

arra ébredek, amikor sofőrünk jelzi: megérkeztem. „Jó, de hová?” – kérdezem Zsófiék legnagyobb derültségére félálomban, mire a vezető már kezembe is nyomja a kulcsomat, és a hátam mögé mutat: a csíksomlyói kegytemplom magasodik mögöttem. Elnézést kérek Szűz Máriától, hogy nem vettem észre a nagy alvásban, a kisbusz halad tovább, én meg kidőlök a szobámban. 

Másnap reggel átsétálok Máriához, hogy tisztázzam a dolgokat. Fogalmam sincs, mennyi időt töltök a templomban, felteszem a nagy kérdéseimet, aztán üldögélek is a padban kicsit, meg képeslapot, imádságoskönyvet válogatok a nagymamámnak (a másiknak). Épp küldenék egy képet apának, amikor odalép hozzám egy kedves házaspár, és elmondja, mennyire szerették a regényemet, meg amikor a nagymamámról írok a Facebookon, szóval nem szeretnének tolakodni, csak kérik, hogy írjak, írjak sokat, írjak új könyvet. Megköszönöm a kedvességüket, fotózkodunk, készítenek rólam is képet a templommal. Mária gyorsan felel, úgy tűnik.

Tavaly jártam először a Taste of Transylvanián, amelynek fő célkitűzése, hogy a hagyományos erdélyi konyhát őrizze, megmutassa, újraértelmezze a szakma legjobbjai segítségével. Ennek megfelelően

itt Róza mama szilvás lepénye éppúgy közönségkedvenc, mint a csúcséttermek modern csavarral készült fogásai. Sőt: amikor második nap Wolf András, a Gundel séfje megtudja, hogy idén még nem ettem a szóban forgó lepényből, maga nyom a kezembe egy darabot belőle. Hiszen őneki első dolga volt reggel beszerezni belőle, mert „ilyen könnyű tészta nincs is”. 

Így történhet az is, hogy amikor Gábor Lali, aki a fesztiválterület felső részén rézüstöt készít, második este a séfektől begyűjtött fűszerekkel, titkos családi recept alapján kolbászt süt egy réztálban, hogy aztán körbekínálja vele a fesztiválozókat, vegetáriánus lévén saját részemet Mizsei Jánosnak és a Mák csapatának viszem – ő ugyanis reggel kérte, hogy ha látok valami autentikusat még az általa felsorolt, már kóstolt finomságokon túl, szóljak. 

Apropó, hagyományok: az ezerféle vineta mellett az idén a zakuszkáé a főszerep a fesztiválon: hatalmas üstökben fortyog a narancsvörös paprikaszósz különféle ízesítésekkel, már az is felér egy meditációval, hogy nézem. A követőim a fesztiválnak helyet adó Gyimesi Skanzen szamarait követelik, úgyhogy tartalomkészítői felelősségem tudatában felsétálok a kifutójukhoz, és rövid fotózás után megsimogatom őket. Közben egy kislány érkezik az anyukájával, aki rendszeres WMN-olvasó, a gyerek pedig afelől érdeklődik, vajon az általa megsimogatott szamarat hívják-e Eszterkének. Mondom neki, hogy anatómiai tanulmányaim alapján nagy valószínűséggel nem, jót nevetünk, gyorsan megosztjuk egymással, ki mit kóstolt már és mit érdemes még vegetáriánusként. Ez az egyik legjobb dolog itt: nem kell kutatni a húsmentes ételeket, degeszre ehetem magam így is a legkiválóbb fogásokkal.

Az eső elmossa a gombaszedő túránkat, pedig a vasüzletes Huszár Mátyás nagyon fel volt készülve, hogy az idén is egy kosár rókagombával és gyógynövénnyel térünk haza, újfent bebizonyosodik azonban, hogy aki ide eljön, az nagyon itt akar lenni, mert a hideg és az eső sem akadályoz senkit, a látogatók sorakoznak a standok előtt, a színpadnál meg nagy tüzeket raknak különleges fémtartókban, hogy ne fázzanak annyira a szórakozni vágyók. 

Kezemben a debreceni Jardin cukrászda macaronjaival lavírozom a skanzen épületei között, hogy vajon kit kérjek meg, hogy készítsen egy szép képet rólam. Mire felocsúdom, megjelenik Bányász András, aki egyrészt büszkén kóstoltatja velem a családi gazdaság, a Tejbánya másfél éves érlelt sajtját, másrészt pedig prezentálja testvérét, Szász-Bányász Annát, a kiváló fotográfust, akitől persze én magam nem mertem volna megkérdezni, lefényképezne-e. Lesz kép, a sajt is, a macaron is isteni. Jó minden itt. Ezért akartam ennyire visszatérni. 

Van abban valami gyönyörű, hogy a már említett Makai Edina és Oberitter Áron a koji rizsről és a SALT puliszkájáról tart bemutatót, körbe is ad egy darabot, két méterrel arrébb pedig juhtúrós bócot lehet kóstolni, amelyről, mondjuk, tavalyig szintén nem tudtam, mi, de az idén már én ajánlgattam boldog-boldogtalannak. Így ér körbe a tudás – és a kukoricadara.

Harmadnapra kiderül az ég, én meg biciklit bérelek, és nekivágok a hegynek. Ismerős már a terep, tavaly halált megvető bátorsággal robogtam a hol sáros, hol köves terepen, ami azóta se lett könnyebb.

Néhol meg-megállok, szép képeket készítek, meg néha videókat is, így esik, hogy meg van örökítve, amint a hátam mögött leesik egy fenyőtoboz, én pedig kissé megilletődöm, mi van, ha medve. Nem az.

Folytatom utam, hogy aztán elüldögéljek egy órácskát a hegytetőn, kifújassam a gyimesi széllel magamból az utóbbi hónapok minden idegességét és fáradtságát.

A sofőröm, aki előző éjjel hazavitt Csíkba, azt mondta: semmi pénzért nem hagyná itt a hegyet, itt nőtt fel Borospatakán, el sem bírja képzelni, hogy máshová menjen. Ülök a hegyen, és értem, miért nem.

Nehéz a hazaindulás, pedig azon nevetünk napok óta, hogy olyan sík helyen nőttem fel, hogy nálunk még a 154 méteres Tarpai-Nagyhegyet is hegynek hívják, szóval sok ismerős nem lehet nekem errefelé…

Aztán mégis, ahogy tavaly is mondtam: olyan ez, mintha otthon lennék, csak hegyekkel. Az emberek, az illatok, a hangok… A kis falumban érzem magam.

Hazafelé már semmi furcsát nem találunk abban, hogy Jókuti András két hatalmas pityókás kenyeret lóbál a kezében a reptéren, én meg két kolompot hurcolok magammal.

Mert emlék az kell minden évben. Budapestre érve őskáosz van a reptéren, alig bírunk taxit hívni, annyian jönnek-mennek, hogy attól tartunk, észre se vesz majd minket a sorőrünk a tömegben. „Nem baj, majd kolompolok neki” – mondom Zsófinak, és megrázom a szatyromat. Hazafelé megállapítjuk: akárhány óra is ez az út, megéri megtenni. „Hát akkor jövőre ugyanitt” – búcsúzunk Mautner Zsófival, amikor hajnali fél kettő magasságában kiszállok a taxiból. Búcsúként még kolompolok egyet – aki hallja is az utcában, úgyis azt hiszi majd, csak álmodta. 

Csepelyi Adrienn