–

Peti mindig is arról álmodozott, hogy egy napon építész lesz. Gyerekkorától kezdve lekötötték a műszaki rajzok, szabadidejében pedig folyton az apja Bauhaus-albumát bújta. Az iskolai teljesítménye azonban nem tükrözte az ambícióit – legalábbis a családja szerint. Mikor hármast vitt haza nyelvtanból, a szülei nekiszegezték a kérdést: „mégis hogy akarsz te egyetemre menni? Ezzel a teljesítménnyel örülj, ha leérettségizel!” Peti hiába bizonygatta, hogy másoknak sem sikerült jobban a dolgozat, jött az örök aduász válasz: „őket nem érdeklik mások, a saját fiukra szeretnének büszkék lenni. Kár, hogy így nem lehet”.

Peti általános iskolás korában rengetegszer hallgatta meg szülei aggodalmát a jövőjét illetően, és az eredendően motivált, optimista kisfiú egyre reményvesztettebb lett. Meggyőződésévé vált, hogy bármibe fog bele, kudarcot vall majd. Hogy minden erőfeszítése hiábavaló, ő bukásra ítéltetett – és nemcsak a karrierje, de a magánélete, társas kapcsolatai terén is. Beadandóit halogatni kezdte – mondván: úgysem tudja elég jól megírni őket –, az állásinterjúkra késve érkezett a szorongás miatt. És mikor ennek következményeképp rossz jegyet kapott, és a munkára sem őt választották, úgy érezte, beigazolódott a félelme: tényleg alkalmatlan mindenre.

Ha Peti története bármely ponton is ismerősen cseng számodra, könnyen megeshet, hogy te is a kudarcra ítéltség (azaz failure-to-achieve) sémájával küzdesz.

A sémával, ami gyerek- vagy serdülőkorban elszenvedett sebek miatt elhitette veled: minden erőfeszítésed hiábavaló, nem járhatsz sikerrel.

De honnan fakad ez az egész?

Kigáncsolni magad, újra és újra

Korábban többször olvashattatok már nálunk Jeffrey E. Young amerikai pszichológus elméletrendszeréről, a sématerápiáról, ami az elmúlt években hazánkban is igencsak keresett terápiás módszerré vált. Mivel rengeteg kapcsolódó anyagot találtok a WMN felületein (különösen ajánlom Milánovich Domi Lélektani határ podcastjét!), most csak dióhéjban foglalom össze Vágyi Petra szavai nyomán, miről is van szó. 

A séma mély, visszatérő, forgatókönyvszerűen ismétlődő hiedelem-, érzelem-, testérzet- és tudásegyveleg magunkról, másokról és a kapcsolatainkról, ami jellemzően gyerek- vagy kamaszkori sérülés hatására keletkezett, és a gondolkodásunk és észlelésünk alapegységévé vált. Az elakadásokat az okozza, hogy a kívülről érkező ingerek hatására újra és újra aktiválódik, akárcsak egy félig begyógyult seb, ami felszakad: ha veszélyt érzékelünk, hirtelen mintha visszarepülnénk az időben, és nem a bennünk élő, egészséges felnőtt perspektívájából reagálunk rá, hanem a kisgyerekéből, aki újra ott találja magát a sebesülése pillanatában.

Jeffrey E. Young összesen 18 sémát különböztetett meg elméletén belül, és ezek között találni gyakoribbakat és ritkábbakat is. Ebben természetesen szerepet játszanak kulturális és társadalmi különbségek is – nálunk, Magyarországon az élvonalban jár az elhagyástól való félelem, a csökkentértékűség-érzése és a kudarcra ítéltség sémája is. Az elsőről már írtam hosszabban, most fejtsük meg a harmadikat. Mit is jelent ez pontosan?

„Akinél erős a kudarcra ítéltség séma, az feltehetőleg tehetségtelenebbnek, csökkent képességűnek, kevésbé sikeresnek, tudatlannak, butábbnak, alkalmatlanabbnak érzi magát másoknál.

A fő probléma pedig az, hogy a séma önfenntartó jellegű: megeshet, hogy az érintett személy annyira fél a kudarctól, hogy kerüli az új lehetőségeket, például nem megy el egy randira, mert biztos benne, hogy nem lesz szimpatikus a másik számára, vagy halogatja egy beadandó megírását, mert meggyőződése lesz, hogy úgyis rossz jegyet kap. Ezáltal pedig létrejön az ördögi kör: valóban kudarcot él majd át”

– mondja el Csonka Zsófia pszichológus és sémakonzultáns-jelölt, hozzátéve: az agyunk eleve negatív irányba torzít, de a kudarcra ítéltség sémával küzdő egyén különösen hajlamos sikereit bagatellizálni és kudarcait felnagyítani. Mintha azt mondaná: amit elért, az természetes, viszont amiben hibázott, az felér egy katasztrófával.

Az irreális elvárások és a dicséret hiánya beárnyékolja az énképet

A sémák kialakulásának okát a szakemberek alapvetően az öt alapszükségletünk sérüléséhez kötik. Ilyen az, ha gyerekként vagy serdülőként nem élhettük meg a kötődést és a biztonságot, ha sérült az autonómia, kompetencia, énazonosság megélésének szükséglete, ha nem volt lehetőségünk kifejezni a jogos igényeinket és érzéseinket, ha nem kaphatott teret a spontaneitás és a játék, vagy nem kaptunk iránymutatást reális keretek és önkontroll terén.

Ha csak az olyan mondatokra gondolunk, mint a…