Szülő helyett szülőnek lenni – ki léphet egy anya helyébe?

–

Én is intézetben kötöttem ki

Anyám nem volt éppen a legjobb szülő. Minden hónapban kölcsönkért, kölcsöneit halmozta, egyre több embernek tartozott egyre több pénzzel, a rezsit is mindig késve fizette, vagy egyáltalán nem. Gyakran csöngetett be hozzánk fizetési meghagyással a postás, majd a végrehajtó.

Életem első tíz évében legalább annyi szeretője volt, mint ahány éves voltam, nem volt stabil, nem volt kiszámítható, sokszor nem volt kedves, és mégis az az emlékem róla, hogy igazi anya volt. Okos és eleven. Aki minden este olvasott nekem, ha úgy hozta kedve, akár órákon át. Talán nem volt olyan anya, amilyet mindenki kívánna magának, de jobbat el sem tudtam volna akkor képzelni.

Aztán tízéves koromban, a rendezetlen viszonyok miatt „kiemeltek” a családból.

Mindössze három hónapot töltöttem intézetben, és a legerősebb emlékem ebből az időszakból az állandó félelem. A félelem attól, hogy nem jönnek értem. Nem jön értem az anyám.

A nevelőink csupa szív hölgyek voltak. Emlékszem a kezükre, arcukra, arra, ahogy megölelnek. Az ölélésükre a leginkább. Teri ölelése maradt meg bennem a mai napig.

Nem lehetett engem másnál elhelyezni, nem kerülhettem volna más családtaghoz, ez fel sem merült. Anyám egyik testvére be sem tudott volna fogadni, a felesége négy gyerekekkel hagyta egyedül, elég nyomorultul éltek, anyám másik testvére hajléktalan volt, ahogy akkor mondtuk, csavargó. Kmk-s vagyis közveszélyes munkakerülő. Ő sem lehetett nevelőszülőm.

De végül túléltem az intézetet. Anyám összeszedte magát annyira, hogy mégis visszaadtak neki.

És most megint nehéz helyzetben vagyok. Úgy látszik, az ember életének vannak nagy témái, amelyek egész életében ott áramlanak körülötte.

Az élet tükrözi önmagát

Mostanában bennem és a legközelebbi hozzátartozómban is felmerült, hogy nehéz helyzetbe került gyerekeket fogadjunk be. Mindkét eset a szülő betegségével függ össze.

A fiunkkal egyidős, tehát már nem gyerek P. anyja olyan betegségben szenved, amiből nagyon kevesen gyógyulnak fel. A ráknak ez az alattomos verziója az esetek kilencven százalékában rosszul végződik.

P. egy időben nagyon sokat járt át hozzánk. Az anyja úgy vállalta, hogy tudta, az apa nem vesz majd részt a nevelésében. Sok szempontból kockázatos vállalkozás volt ez, az anyának nem volt családja, szülei nem éltek, ő pedig mindenképpen akart gyereket. Így esett teherbe.

Ő is ivott, egy időben elég sokat, de a gyerekéről mindig gondoskodott.

Sokszor veszekedett, de tulajdonképpen én éppen azért bírom, mert olyan szókimondó, balhés nő. Ami a szívén, az a száján típus. Nem volt már fiatal, amikor szült. Nem sokszor jártunk össze, de a gyerekeink jól kijöttek egymással.

Amikor kiderült, hogy beteg, ő maga vetette fel, hogy esetleg foglalkozzunk majd P.-vel, mert nem akarja, hogy intézetbe kerüljön. Tudta, hogy én is voltam intézetben, hozzá is tette, én aztán biztosan tudom, hogy annál semmi sem rosszabb.

Mondtam neki: ez nem biztos, hogy mindig így van, de természetesen mindenképpen megtesszük, amit lehet.

Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy nem tudunk olyanok lenni, nem is lehetünk olyanok, mint egy anya, mint ő.

Azt a fajta feltétel nélküli és odaadó szeretetet, amit egy anya érez, nem fogom érezni én sem, a feleségem sem – aki persze az első pillanattól bevonódott ebbe a történetbe. Mégis volt egy indokom, ami miatt azt gondoltam, lehet, hogy P.-nek jobb lenne intézetben: mi van, ha nem bírja a nyomást, ha összeroppan, megőrül, úgy viselkedik, mint én, amikor az anyám magamra hagyott (rövid időre); harap, mindenkit megmar, kezelhetetlen lesz. És nekem nincsenek, nem lesznek eszközeim arra, hogy ezt az állapotot, az állapotát kezeljem.

P. anyja rosszul lett pár héttel ezelőtt, kórházba került, és P. rövid időre oda került hozzánk.

És akkor ráébredtem, hogy csak azért soroltam az ellenérveket, mert megijedtem a feladat súlyától.

Szülő helyett szülőnek lenni rettenetesen nehéz

A betölthetetlen és pótolhatatlan betöltésére és pótlására tett minden kísérlet rendkívüli erőfeszítést kíván, és úgy éreztem, ezen erőfeszítés miatt a saját gyerekeim kapnak majd kevesebbet belőlem, belőlünk.

De nincs korlátja a szeretetnek. Az nem egy kör, ami szeletekre felosztható.

És éppen az a megnyilvánulási formája, hogy megszünteti ezeket a sötét és a jó irányból eltoló gondolatokat: ugyanis ahogy P. megjelent nálunk, azonnal azt éreztem, hogy szüksége van ránk, segítenünk kell neki. Azonnal azt éreztem, hogy én szeretem ezt a kamasz embert, ezt az egyre felnőttebbé váló, érzékeny és okos gyereket, hogy ez a gyerek elvezet afelé, hogy ne csak őt, hanem magamat, a kétségeimet is jobban fogadjam, hogy mindenkit jobban tudjak szeretni. A gyerekeimet is.

És megöleltem. És nem engedett el.

Nagyon rövid idő alatt eldőlt, hogy ha P. anyjával megtörténik a legrosszabb, ott leszünk P. mellett. (Ha bármi baj lesz, majd segítséget kérünk egy pszichológustól.)

Az ölelés mindent eldönt

Nemrég hasonló eset történt a családban, csak ott nem testi, hanem mentális betegség miatt vált a gyerekei nevelésére képtelenné a magyar anya, aki egyébként külföldön él. És ennek a történetnek sajnos még nem látjuk a végét.

Két kislányát hagyta ott egy lakásban, amikor – köznapi kifejezéssel élve, hiszen ez írja le a legjobban, ami vele történt – megőrült. Kirohant az utcára, ruháit letépte, őrjöngött.

Mivel a gyerekek nem magyar állampolgárok, nem is nagyon tudnak magyarul, a helyzet még rosszabb volt. Az apa alkoholista, nem is vállalta volna a lányokat, egy erdei kunyhóban él. Ebben az esetben nem is volt kérdés, hogy a rokonunk vállalja a lányok nevelését, de attól lehetett (és lehet) tartani, hogy a nyugat-európai rendszer beteszi a botot a küllők közé. Ebben az esetben is az a kulcsszó, ami a mi esetükben: a szeretet.

A rokonaink, akiknek nincs saját gyerekük, nagyon szeretik a lányokat. De ezt egy rendszer – legyen annak alkalmazottja bármilyen kedves és megértő – nem érti meg, a rendszer követeli a lányokat. Mert nem fér hozzá az érzelmekhez.

Pedig semmi más nem bizonyítja jobban azt, hogy rokonaink alkalmasak, mit alkalmasak: a legalkalmasabbak a lányok nevelésére, mint az ölelésük. Ahogy megölelik ezeket a lányokat. Ahogy magukhoz szorítják őket. Ha hisztiznek, ha sírnak. Ha keresik az anyjukat.

Emlékszem, a nevelőnő, Teri ölelésére. Emlékszem vastag ujjaira, kedves szemére. Emlékszem, hogy kikísért a vasúthoz, amikor anyám jött végül értem. Emlékszem az utolsó ölelésére is. Bíztam benne, mert éreztem, hogy szeret.

 

Nehéz volt elválni tőle, elengedni őt. Talán el sem engedtem. Most, hogy róla írok, megint érzem az érintését.

A lányok is mindig érezni fogják a rokonaink érintését.

Ha nem adják is nekik a lányokat, ők akkor is tudják majd, hogy valaki kiállt mellettük, a legnehezebb helyzetben velük volt, és ezt nem felejtik el, nem felejthetik el – soha. És ez remélhetőleg akkor is erőt ad majd nekik, ha a rendszer győz az érzelmek felett.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / OR Images

WMN szerkesztőség