–

„Tudod, mi történik most veled?” – kérdezte a hang, ami azt hiszem, a férjemé volt. „Tudom. Az, hogy az utolsó dolog, amiben bizonyos lehettem – hogy itt, a világ végi otthonunkban biztonságban, békében lehetek – összeomlik, és még csak nem is hibáztathatok érte senkit, csak magamat, amiért elhittem, hogy képes leszek felépíteni egy stabil életet. Mi a faszt képzeltem magamról?! Ez is csak egy újabb fejezet volt, amiben megpróbáltam újraírni az elbaszott történetemet. És mindenkivel elhitettem, hogy én vagyok a harmónia és egyensúly mintaképe. Egy hamis ember vagyok, érted?! Egy fake! Hol a kocsikulcs? El kell mennem… neked is jobb, ha nem vagyok melletted most, sőt, nem csak most, lehet, hogy jobb lenne, ha örökre…” „Hé…”  – szakított félbe. Gyengéden a számra tapasztotta a kezét. 

„Nem, nem ez történik. Hanem az, hogy egy kis epizódod van. Arra kérlek, hogy ne ülj most kocsiba. Próbáljunk meg mindent megtenni, hogy átvészeljük ezt, együtt. Tudod, hogy képes vagy rá, én pedig tudom, hogy tudok segíteni.” Felültetett a konyhapultra, és az ölembe helyezkedett – ahelyett, hogy ő vett volna az ölébe, a karjaim alá fúrta magát. Mintha összeolvadtunk volna, ő meg én.

„Szeretve vagy, biztonságban vagy, jó vagy” – visszhangzott a közös hangunk a fejemben, és éreztem: a minden belső szervemet és minden idegszálamat tépkedő roham csitulni kezd.

„Hey Google, play Madonna” – szólt oda a házirobotnak, és töltött nekem egy pohár vizet. „Elmenjünk sétálni?” – kérdezte, hozzátéve: „De a telefonod nélkül.”  Felvettem a dzsekimet, felhúztam a cipőmet, és nagyon mély levegőt vettem. 

Mintha a szokásos, hétköznapi légzés most nem volna elég, és indulás előtt a tükörbe pillantottam. Ő nézett vissza rám. „Na, megyünk?” – kérdezte(m). És mentünk. Én meg én. Mármint ketten, a sokunk közül, majd az összes többiek követtek minket: Viva-Kristóf esztelenül viháncolt, időnként fel-fel ugorva egy fára, majd odafentről teátrális mozdulatokkal énekelni kezdte a Don’t Cry For Me Argentinát. TEDx-előadó, WMN-szerző, Insta-Kristóf, aki sosem szégyellte a mélyrepüléseit, legyen szó étkezési zavarokról vagy depresszióról – megrázta magát, és már le is vonta a konklúziót a krízis kapcsán, hisz minden út ugyanoda vezet: az egyéni felelősségvállalás felé. Anyám fia, aki csak a nyakába akart bújni és elrejtőzni a füle mögött a kispolcon. Apám fia, aki tudja: „Minden mulandó, ez is.” 

Meg ott volt ez az új fiú is. Most ismerkedem vele. Mikor először találkoztunk úgy fél évvel ezelőtt, nem értettem, mit keres itt. Azt sem pontosan, hogy ki ő. Azt pedig végképp nem, hogy nekem mi a dolgom vele. Érzékeny és törékeny volt, mint a Steiner Kristóf, aki húszévesen éjszakákat töltött azzal, hogy vagdosta az arcát a tükör előtt, három helyről rendelt kaját, majd mindezt kihányta, végül magzatpózban zokogott a fürdőkádban, ugyanakkor eltökélt volt, mint a Steiner Kristóf, aki huszonöt évesen, édesanyja halálos ágyán ülve megértette:

ez a felfoghatatlan fájdalom sosem tapasztalt szabadságot is jelenthet, ha kitartó gondoskodással és szeretetteljes szigorral törődik magával mostantól, anyja helyett anyjaként. 

Kicsit kattant is volt, mint a Kristóf, aki tányértörős-kiabálós-elrohanós drámák során érezte csak igazán, hogy él, kicsit spirituális, mint az, amelyik minden pénteken és szombaton a Kabbala Központ zsinagógájában mormolta az imákat arámi nyelven, kicsit művész is volt, aki azt hajtogatta, hogy a küszködés edzi a kreativitást, és kicsit hedonista, aki Kristóf Konyhája-módra készen állt rá, hogy a tengerparti tavernában kössön ki, ahol egy nagy tányér cukkini chips és fava mellett egy kancsó házi borba öli a bánatát, bízva benne: az éhség és szomj túloldalán minden megoldásra lel. De mindezen dimenziók mellett egy olyan Kristóf is volt ő, aki egyszerűen túl volt: mindezen és mindenen. 

Aki értette, érezte, hogy mindez megvolt, és bár mindenhez vissza lehet(ne) térni, egyik út sem érdekelte. Nem mintha megvetette volna őket – sőt, szeretet, nosztalgiát, empátiát érzett irántuk, csak egyikkel sem tudott, akart maximálisan azonosulni. Az összessel együtt viszont annál inkább, ez pedig nem könnyítette meg, hogy megértsem őt. Ahogy sétáltunk a sötétben, egyre közelebb hívott mindannyiunkat. „Együtt erősebbek vagyunk, mint egyenként, és igazibbak is.” „Lehet, de olyan mások vagyunk – hogy fogunk megférni együtt, egy testben?” – kérdeztem, ő meg azt mondta: „Eddig is mind itt voltunk, csak te mindig valamelyikünkre fókuszáltál… de most ne ezzel foglalkozz. Inkább érintsd meg ezt a fügefát. A levelek erezeteit. Kicsit gyűrd meg. Megszagolod?”

Én pedig éreztem, ahogy a falevél nyersen-zölden a kezembe lapul, és morzsolgatni kezdtem, mintha imafüzér volna, végül az orromhoz emeltem a kezem, és akaratlanul elmosolyodtam.

Eszembe jutott, hányszor rántottam már ki magam tűzből, vízből, szakadékból.

Visszapillantottam a házunkra. A konyhaablak ragyogásából kibontakozott Nimi sziluettje, amint tompa csörgéssel-zörgéssel pakolja a macskavacsorát hat cicánk tányérjába. Eszembe jutott a hang, ahogyan a száraz eledel darabkái ropognak a kis fogacskáik között, és ahogyan a kis fémtálkák karistolják a kövezetet. Haza akartam menni. „Köszönöm, hogy megnyugtattál, új Kristóf” – mondtam neki, ő pedig elröhögte magát. „Szívesen, bármikor, ha emlékszel rám. Amúgy… nem vagyok új. Csak neked új, hogy felismerted magad.” 

„Milyen volt a séta?” – fürkészte a tekintetemet Nimi, ahogy beléptem az ajtón. „Jó” – válaszoltam, és magamhoz húztam, majd a fülébe súgtam: „Bocsánat.” Ő meg azt mondta: „Ne bántsd a szerelmemet, kérlek. Ő a legfontosabb nekem az egész világon.” Leheveredtem a járólapra, a ropogtató macskák mellé, és könnyes szemmel, mosolyogva bámultam a mennyezetet. „Igyekszem… de legalább őt bántom, nem téged, nem igaz?” Összehúzta a szemöldökét. „Ha őt bántod, engem bántasz. És mindenki mást, aki szeret téged. Hagyd őt békén. Nem attól jó az ember, hogy jól van. Szeresd, ahogyan mi szeretjük. Akkor is, ha egyik pillanatban naiv, mint a kis herceg, a másikban bölcs, mint Dumbledore professzor, majd a következőben spirálisan csúszik lefelé, mint Rebecca Bunch.” 

Az elmúlt fél év során a korábban megszokott heti egy írásom helyett csak havi egy cikkem jelent meg a WMN-en. Magyarországon ebben az évben még nem is jártam, a könyvkiadóm több mint egy éve vár az új kötetem kéziratára, és ezen a héten ötödik alkalommal fogom megírni a (még) sosem volt podcastom producerének, hogy egyszerűen képtelen vagyok erre, mert nem tudok, és nem is akarok kipréselni magamból semmit, aminek egyelőre bent van a helye. Nem fetrengek a depresszió legmélyebb bugyraiban, és nem is vagyok alkalmatlan az életre. Időt töltök, beszélgetek a barátaimmal, az elvonulásainkra látogató vendégeinkkel, úszom, kertészkedem, építkezem, főzök, kirándulok, sőt, írok is – csak nem mindig jut el az olvasóig, amivel én békében vagyok. Nem kell annyit dumálni. 

Ötödik éve, hogy az egyértelmű felismerést követően – nem tudok tovább futni a mókuskerékben – egy aprócska tengerparti faluba költöztünk Görögországban. Mindez az után, hogy másfél évtizeddel ezelőtt már kiszálltam egyszer, amikor Londonba, majd Tel-Aviv/Jaffába költöztem Budapestről, de akkor, azt hiszem, a korábban fenntarthatatlan pörgést, stresszt, szorongást előidéző mókuskereket, valójában egy magam-tervezte, kényelmesebb, szebb, hívogatóbb mókuskerékre cseréltem.

Négy év kellett ahhoz itt, Methanán, görögországi otthonunkban, hogy magát a pörgést állítsam meg, és észrevegyem: azért teremtettem lehetőséget magamnak arra, hogy igazán önmagam lehessek, mert másképp bele fogok bolondulni az életbe, szó szerint. 

Még mindig mozog a lábam kicsit, mintha köröttem volna a kerék. De már tudom, hogy ez „csak” egy reflex. Azt is tudom, hogy bár nem bolondultam meg teljesen, a mentális egészségem minden esetben prioritás kell hogy legyen, mert megtörténhet, hogy elvesztem magam megint. Abban pedig bizonyos vagyok: pont most van itt az ideje, hogy az eltökéltségem a testpozitív mozgalom, és az LMBTQ+ aktivizmus meg a vegánság mellett még inkább kiegészüljön: azzal, hogy még többet, és még őszintébben kezdjek kommunikálni arról, amit talán valahol mélyen mindannyian tudunk. Nevezetesen: a legtöbben életünk valamely szakaszában szembesülünk mentális „rendellenességekkel”, amik nevükkel ellentétben teljesen rendben vannak, ha felismerjük, megismerjük, kezeljük őket. 

A „személyiségzavar” szó ijesztően hangozhat – de ennek elsődleges oka a társadalmi stigma, amely elhiteti velünk: csak annak van joga felszólalni, példát mutatni, inspirálni másokat, akik már megfejtették az élet, a szív, az elme, és a lélek nagy rejtélyeit. Pedig a „személyiség” egy zavaros fogalom, ráadásul ideális esetben folyamatosan változik, attól függően, hogy honnan jövünk, hol tartunk merre megyünk, kivel-mivel találkozunk az utunk során, és mindez hogyan hat ránk, majd mit kezdünk a hatással. Sokáig úgy gondoltam, van a világon elég negativitás, jobb, ha leginkább a lét pozitív aspektusát recitálom. Ma meg úgy vélem,

az igazi pozitivitás az, ha pokoljárások és mennybemenetelek mellett mesélek a kettő közötti hullámvasutazásról is, sőt, igyekszem megtalálni benne a lehetőséget. 

Egyrészt, mert mi mást tehetnék. Másrészt, mert segít mélyebben megismerni önmagam, és a körülöttem lévő világot. Azért is, mert így nem kell áldozatként vagy betegként gondolnom magamra, még akkor sem, ha a borderline olykor baromi fájdalmas. A tudomány mai állása szerint, fizikai fájdalomra „lefordítva” pont olyan, mint egy harmadfokú égési sérülés. Most mégis úgy gondolok a diagnózisomra, mint szupererőre. Nem mindenki képes egy másodperc töredéke alatt egy másik világban landolni, elszakadva az aktuálisan zajló valóságtól, és odaát körülnézni, meg „belülnézni”. Nem mindenki képes – önmaga számára legalábbis – tanulságos esti mesékké szelídíteni a traumáit. És nem mindenki képes újra és újra izgalmat, érdekességet, szeretetet, jókedvet, reményt találni azután, hogy többször eltemette magát. 

Élek, boldogulok, dolgozom: munkákon, amelyeket el tudok látni, és magamon. Köszönöm azoknak, akik az elmúlt fél év során is mellettem maradtak. A türelmet, a törődést, a támogatást. Köszönöm azoknak is, akik elszaladtak. Mindannyiunknak jobb lesz egymás nélkül. Köszönöm magamnak, hogy mindezt – végre – szavakba tudtam önteni, egy repülőn Athén és London között, úton Rachel Bloom, AKA Crazy Ex-Girlfriend élő stand-up show-jára. Köszönöm neki, hogy sosem látott, abszurd és zseniális módon normalizálta a BPD-t Emmy-díjas pszicho-dráma-musical-komédia sorozatában. És köszönöm annak az embernek, aki hét év csend után szóba állt velem, hogy elmondja, ma már érti: nem gonoszságból, önzésből, mókából voltam olyan, amilyen, hanem mert akkor ott tartottam. 

Ahogyan ő is ott tartott, ahol tarthatott, így aztán nem tudhatta, mi történik velünk. Ma, majd' tizennyolc évvel első találkozásunkat követően máshol tart emberileg, és szakmailag is, hiszen hivatalosan is pszichoterapeuta lett. „Amikor először tanultunk a borderline-ról, azonnal eszembe jutottál, amikor pedig elmélyültem benne, nem volt kétségem” – mondta, miközben az ismerős szempár egyszerre árasztott együttérzést és felelősségvállalást. Én is éreztem. „Sajnálom, hogy nem tudtuk, hogyan lehetnénk jobbak egymáshoz”– böktem ki. Nimi pedig – mert ő is ott volt, megemelte a poharát, és azt mondta: „A nagy áttörésekre!”. Neki köszönöm leginkább. A jóban-rosszbant, bőségben-szegénységbent, egészségben-betegségbent. Mindig hálásan. A határvonalon innen és túl.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Steiner Kristóf