Csodálhatjuk-e valami szépségét, ha közben kárt okozunk benne? – Csonka Vera képzőművész kiállítását ajánljuk
Fúrógép, gérvágó, szilikon, ételszínezék, 3D nyomtatópatron, gázolaj – ha azt mondom, ezekkel az alapanyagokkal és eszközökkel van tele a most bemutatni kívánt szakember munkaterülete, valószínűleg egy erős markú, széles vállú építőipari szakira asszociáltok majd, pedig ez nem így van. Portrénk alanya nem falakat húz fel ugyanis, hanem elképesztően részletgazdag és érzékeny képzőművészeti remekeket, amelyek amellett, hogy gyönyörűek, fontos és égető társadalmi kérdésekre irányítják a figyelmet. Csonka Vera munkásságát Takács Dalma mutatja be.
–
Nem nehéz megtalálni a Molnár Ani Galéria új terét, a fiatal alkotók bemutatására megnyitott am projects-et. Noha csak akkora az egész, mint egy nagyobb szoba, az utcafrontra nyíló óriási kirakat mellett képtelenség csak úgy elsétálni. Ha nem céltudatosan ide tartanék, valószínűleg akkor is megállítanának az üvegen áttetsző elképesztő színek és lények – jelenleg Csonka Vera kreációi töltik meg a teret, amit, noha papíron tíz perc alatt is végignézhetünk, a mögöttes tartalom ismeretében akár órákra is leköti a figyelmet.
Verával nem itt találkozom először. Régóta keresztezzük egymás útjait, gyakran megfordulunk azonos társaságokban, emellett a Barabási-Albert Lászlóval való kollaborációit is követtem – eddig mégis csak felszínes ismereteim voltak arról, pontosan mit csinál, így kapva kapok az alkalmon, hogy a szépség mögött az ideológiát is megfejthessem. Merthogy szépség az tagadhatatlanul van: finom, színpompás művek sorakoznak (mit sorakoznak: lógnak, lengedeznek, függeszkednek) a Biotic Mechanismon, ám mögöttük komplex dilemmák és kőkemény, izzadságos kétkezi munka húzódik meg. De ne rohanjunk ennyire előre.
Autonóm művészet
Noha Verát vonzza az esztétikum, valójában ezeknél még jobban érdeklik a tudományok, a technikai vívmányok és a kémiai folyamatok, amik alapismereteit autodidakta módon szedte magára. Bár a középiskolát textiltervező szakon végezte el, az iparművészetnél mégis jobban vonzotta végül az autonóm irány.
„Az egyetem alatt inkább a kísérletezés és a tanulás folyamata érdekelt, mint a végeredmény, és szerencsés vagyok, hiszen a tanáraim lehetőséget biztosítottak arra, hogy minél több eljárással, technikával megismerkedhessek”
– mondja el Vera, aki aztán Bukta Imre osztályában a festészetet mint látásmódot tanulta.
„Ezen a kiállításon azoknak a technikáknak az egyvelege látható, amikkel az elmúlt években kísérleteztem, és amikkel a leginkább komfortos vagyok. Na meg a tudomány és a technológia hatásáé, hiszen, ha meg akarom érteni a világot, általában ezek irányába indulok el” – teszi hozzá, hangsúlyozva: valaha egyáltalán nem érdekelték a reáltárgyak, de az évek folyamán ez sokat változott, és a művészetébe is átszivárgott
De mindez csak a forma – hadd meséljek a tartalomról is. Vera életében már kiskorától kezdve fő inspirációs forrást jelent a természet és az ember kapcsolata, annak minden előnyével és morális dilemmájával együtt. Művészetének fő hívószava a pengeélen táncolás, az ellentétek bemutatása, az örök kérdés:
értékelhetjük-e valami szépségét, ha az közben valakinek, valaminek szenvedést okoz? Meddig nyúlhat bele úgy az emberi kéz a természet folyamataiba, hogy annak ne kára, csak haszna legyen? Egyáltalán, működhet az egyik a másik nélkül?
Organikus és mesterséges
Az am projectsben kiállított installációk és képek mágnesként vonzzák a tekintetem, ugyanakkor előbb tudnám megmondani azt, hogy milyen érzéseket keltenek bennem, mintsem hogy pontosan miket látok. A lila különböző árnyalatai életre kelnek, pulzálnak és lüktetnek, ugyanakkor törékenyek és sebezhetők. Ha akarom, a mélytengeri élővilágot fedezem fel, de egyes részek a falevél erezetérére vagy női belső szervekre engednek asszociálni. És noha erős késztetést érzek, hogy hozzájuk nyúljak, félek, akár csak egy érintéstől szétpattannának.
Mint kiderül, egyik elméletemmel sem lőttem nagyon mellé – a felsoroltak közül bármelyik lehet az, amit látunk, itt nem a konkrét lény kilétén van a hangsúly. Vera munkáinak két főszereplője van: az organikus, ami az élőlényt és az életteret szimbolizálja, valamint a környezet – esetünkben a fémkeretek, valamint az installáció tartópillérei –, amik a racionálist, az ember vagy gép által megtervezettet mutatják be. A kettő feszültségét adja, hogy az élővilág szimbólumait természetes környezetükből kiszakítva, szinte megerőszakolva, kifeszítve látjuk itt.
„A kettő találkozása kontextusidegen, de elgondolkodtat arról, hogy egy élőlény mégis hogy kerül ilyen mesterséges környezetbe. Ha megnézed például egy tengerbiológus laborját, ott is láthatod, hogy egy-egy élőlény speciális, művi környezetbe kerül. És hogy miért?
Általában azért, mert a kutatók szeretnék kideríteni, hogy konzerváljanak egy kiveszőfélben lévő fajt, vagy hogy állítsák azt vissza az ökoszisztémába, ha eltűnne. A cél őket szolgálja, de áldozatokat követel, ezek a lények szorult helyzetbe kerülnek hozzá.”
Ez a feszültség az, amit a néző is egyértelműen érez, még ha szavakat nem is találna hozzá elsőre: napjaink innovációi azért hivatottak előjönni, hogy reprodukáljanak egy régi, természetes állapotot, azonban ehhez az kell, hogy belekontárkodjanak a természet működésébe. Akkor is, ha az egy élőlénynek kiszolgáltatottságot, fájdalmat, bezártságot okoz.
Végső soron pedig minden az embertől ered: mind annak fantasztikussága, hogy a tudomány fejlődésének köszönhetően hosszú távon talán megőrizhetjük a biodiverzitást, mind annak fájdalma, hogy az emberi terjeszkedés és a klímakatasztrófa miatt egyre több élőlény szorul ki természetes élőkörnyezetéből. Erre mondja azt Vera: voltaképp a morális pengeélen táncolás az, ami leginkább foglalkoztatja őt.
Több hétnyi meditáció
De van itt még valami, amire mindenképp szeretném felhívni a figyelmet – ez pedig az alkotói technika: nézd csak meg alaposan ezeket a képeket!
Míg a bekeretezett, fotórealisztikus ábrák színes ceruzával és digitális ceruzával készültek, a kiállított installációkat nem 3D-nyomtató hozta létre, hanem Vera rajzolta meg vonalkáról vonalkára – ha igazán elmélyülsz bennük, egy-egy kidudorodó, vastagabb vonal árulkodik erről.
„Ez egy elképesztően hosszú és elmélyült, mechanikus munka, ami nagyon passzol most a személyiségemhez. Jólesik a fókuszáltság, hogy közben kizárhatok mindent, és csak arra figyelek, hogy azt az adott vonalat kövessem.
Nagyon fontos ez az aktus számomra, és a tény, hogy amit emberi kéz csinál, nem lehet szabályos, nem lehet olyan, mintha egy gép hozná létre. Ez látszik a vonalakon is, ettől emberi számomra az egész.”
Ezt az alkotói attitűdöt pedig a jövőre nézve is szeretné megtartani. Elmondja: számára most az a legfontosabb, hogy nyugodtan, elmélyülten alkothasson, és még plasztikusabban kibonthassa a témában rejlő lehetőségeket.
„Szeretem a szépet, lenyűgöz az, ha valaminek esztétikai értéke van, a természet pedig tele van ilyen dolgokkal. És szerintem ezzel nincs semmi baj, az ember szereti, ha lenyűgözik vizuálisan. Ugyanakkor fontos látnunk, hogy ezek mulékony dolgok, amikre nekünk is van ráhatásunk. Nem célom, hogy morális értékítélet alkossak, csak szeretném átadni egy dilemma érzetét. És ezt szívesen vinném tovább a jövőben is.”
A Biotic Mechanism kiállítás május 17-ig látogatható a Molnár Ani Galériához tartozó am projectsben.
Fotók: Chripkó Lili/ WMN