Vihar előtti csend: ígéretesen indul a The Last of Us 2. évada

–

Gombapokalipszis

Ha valaki nem mozog otthonosan a konzoljátékok világában, érezhette úgy 2023-ban, hogy a The Last of Us váratlanul tarolt le mindent – hirtelen mindenki erről kezdett beszélni, erről szóltak a cikkek, a videók, az óriásplakátok. Játékos körökben azonban a The Last of Us egyfajta etalon, úgyhogy innen nézve nem meglepő a sorozat indulását körbevevő hype és a rekordokat majdnem megdöntő nézettség.

Ráadásul rá is szolgált a népszerűségre: a széria nagyon jó, de nem csak azért számít mérföldkőnek, mert visszaadta a gémerek hitét abban, hogy a sok korábbi rettenetes tapasztalat ellenére igenis lehet jól filmre adaptálni egy számítógépes játékot.

Ami talán még ennél is nagyobb truváj, hogy megmutatta a konzoljátékok iránt nem érdeklődőknek, vagy azokhoz előítéletekkel viszonyulóknak, hogy ebben a műfajban sem minden arról szól, hogy eszetlenül lövöldöznek a játékosok, amerre látnak.

Van persze olyan is, de nem csak ez az iskola létezik: lehet ebben mélység, történet, érzelmek, tanulság és olyan dráma, ami befészkeli magát az ember lelkébe, és nem is megy onnan sehová jó darabig.

A széria első évada azért is arathatott ekkora sikert, mert ügyesen nyúltak a készítők az alapanyaghoz: kockázatos, de jó döntést hoztak azzal, hogy a zombi hentelés helyett a gombapokalipszis (elnézést) közepén túlélni akaró emberekre helyezték a hangsúlyt.

A fertőzöttek jelentette veszély inkább csak mellékszál, érdekes körítés a sorozatban, a hangsúly az emberi viszonyokon van és azon, hogyan lehet embernek maradni (ha lehet) egy szó szerint embertelen világban.

Osztatlan sikert azért persze nem aratott: sok rajongó fájlalta, hogy kimaradtak a játékban fontos jelenetek, karakterek, na meg hogy lejjebb csavarták a fertőzöttek gyilkolászását.

Utóbbi miatt nem volt meglepő, hogy a készítők nem győzték hangsúlyozni: a második évadban többet kapunk majd a begombásodott zombikból – és bár az első részben ugyan még nem eresztették ránk őket, ügyesen megágyaztak annak, félve gondoljunk bele, mi fog történni a későbbiekben.

Újra az utolsók között

A folytatás első részében ott vesszük fel a fonalat, ahol abbahagytuk: Joel megesküszik Ellie-nek, hogy igaz, amit állít: vannak még immúnis emberek a lányon kívül, és a tűzbogarak feladták a gyógymód keresését. Ezután megismerjül Abbyt és a tűzbogarak maradék maroknyi csapatát, akiket Joel nem mészárolt le. Ők, miután eltemetik szeretett harcostársaikat, bosszút esküsznek és megfogadják: megölik Joelt azért, amit tett.

Innen azonban rögtön ugrunk is előre öt évet az időben: Ellie és Joel a wyomingi Jacksonban szinte idilli életet él – már amennyire idilli lehet egy posztapokaliptikus önellátó városállamban az élet. Joel testvérével és annak feleségével a város működéséért, irányításáért, megszervezéséért felel, Ellie pedig beilleszkedett, barátokat talált, harcolni tanul és őrjáratozik.

Kettejük viszonya azonban meglehetősen rideg: annak a bensőséges szövetségnek, ami az első évadban összefűzte őket, mára hűlt helye. Ellie 19 éves, önállósodik, és lázad fogadott apja ellen, Joelt pedig emészti a hazugság, annak a terhe, amit tett, és hogy annak milyen, potenciálisan az egész világra hatással lévő következménye van.

Az, hogy a második évadban nem kapják meg a főszerepet a zombik, már az első részből egyértelmű: továbbra is a karakterek vannak a fókuszban, az ő életük és lelki vívódásaik adják majd ezúttal is a sorozat gerincét. Jelen állás szerint főleg Joelé, aki annyira megzuhant, hogy pszichoterapeutához jár – de még neki sem képes őszintén beszélni arról, amit tett, miközben láthatóan szinte elviselhetetlen számára, ahogy Ellie viselkedik vele.

Merthogy Ellie nagyon fúj Joelre: amikor csak lehet, messzire elkerüli, tartja a három lépés távolságot, se a tanácsára, se a segítségére nem tart igényt – és bár az első részben még nem tudjuk meg a miérteket, azért sejthető, hogy kettejük kapcsolatának az a bizonyos hazugság tehette be a kaput.

Most jön a java

Bár adná magát, hogy a második évad a második játék cselekményét dolgozza fel, azt a készítők már korábban bejelentették, hogy ez az évad csak a második játék első felének eseményeit mutatja be, és a készülő harmadik évad hozza a második felét. A cinikus kis hang a fejemben egyből arra a következtetésre jutna, hogy a HBO rászokott a gombászombi pénzre, ezért kell ketté szedni a második felvonást, de nagyon is van alapja a döntésnek: a The Last of Us Part 2 játék is sokkal hosszabb lett az első felvonásnál, komplexebb és több szálon futó cselekménnyel bír, úgyhogy nagyon is reális a felezés.

Az pedig az első rész alapján egyértelmű, hogy ezúttal sem sietik el a készítők: a látottak alapján lassan építkező, a karaktereket ismét alaposan körüljáró történetet fogunk kapni. Emelik a tétet, de nem kizárólag a fertőzöttek szintjén (de ott is). Ismét megadták a módját: a látvány már most grandiózus, az operatőri munka és a vágás hozza a megszokott minőséget, és a színészek is egytől egyik remekelnek. Külön kiemelném Catherine O'Hara Gailjét, aki instant kedvencem lett Joel terapeutájaként.

De a játék rajongói által sokat támadott Bella Ramsey is még mindig fantasztikus Ellie – értem, hogy nem hasonlít a játékban megrajzolt karakterre külsőleg, de mostanra ezt talán el lehetne engedni, Ramsey több ízben bizonyította, hogy remekel a szerepben.

A nyitóepizód nem vágja taccsra az embert, hagyja, hogy újra megérkezzünk ebbe a rettenetes világba, felvegyük a fonalat és ismerkedjünk az új szereplőkkel. Azonban ez nem jelenti, hogy unalmas lenne: az 59. perc végére egyértelművé válik, hogy a java még csak most jön.

Kíváncsian várjuk!

A The Last of Us a Max kínálatában nézhető meg.

Dián Dóri