A családanyaságot hirdető tradwife-mozgalom tagjai valójában dolgozó nők, foglalkozásuk: tartalomgyártó

–

Gyűlöletcunami a tradwife ellen

Azt gondoltam, fiatalnak, szépnek, bájosnak lenni minden, mi e világon célja és eszköze lehet egy nőnek a boldogulás érdekében, és mégis Nara Smith a legújabb internetes közellenség. Ezt már a Rolling Stone magazin is megírta, tehát hivatalos: mindenki Narát utálja. Pedig még a neve is elragadó, nemde?

Nara első számú és egyben hivatalos bűne, hogy a tradwife-mozgalom egyik legújabb, legnépszerűbb képviselője. A mozgalom visszanyúlik az 1950-es évek eszmeiségéhez (és esztétikájához), miszerint „a nőnek a konyhában a helye”. Onnan tessék szerényen jobb kézzel integetni a kocsibejárót elhagyó snájdig férjnek reggelente, miközben bal kézben a pirospozsgás kisbaba kacarászik. 

@naraazizasmith hi guys! It feels like I haven’t been on here in a while and I’ve missed you. Thank you for all the messages it means so much🫶🏽 #newborn #morningroutine #fypシ #postpartum #marriage ♬ Just Give Me One More Day - Alej

Viccet félretéve, a tradwife a „tradicionális feleség” rövidítése angolul, vagyis maga a hagyományos nemi szerepek szerint létező, egykeresős családmodellben élő, a háziasszony szerepét megtestesítő női eszménykép.

Nara kevéssé szerepelteti két totyogós gyerekét, úgyhogy az előbb említett vágókép máris kuka, a harmadikkal várandósan azonban estélyi ruhába bújva, természetes hatású sminkben, és rendezett kontyban készíti férje és gyerekei számára az amerikai kultúrában hagyományosan boltban vásárolható ételeket: Oreót, fagylaltot, és egyéb finomságokat.

Természetesen mindezt úgy, hogy sosem lisztes a ruhája, és tésztamaradványok sem csüngenek az ujjáról. 

Az sem segít Narán, hogy férjura nem más, mint a Tom Ford-modell Lucky B. Smith, akiről nők milliói remélték, hogy még jó darabig „szabad préda” lesz. Nem az, mára már négygyerekes apa, és nem mellesleg a mormon egyház lelkes tagja.

Ez az apró részlet csupán azért számít, mert noha eredetileg az igéző tekintetű Lucky volt mormon, mégis a csupán az egyházba beházasodó feleségét bélyegezték meg azzal, hogy indirekt módon, de mormon propagandát terjeszt online jelenlétével, és fiatal lányok millióit (közel hatmillió követője van a TikTokon!) akarja egy szigorúan vallásos, patriarchális rendszerbe visszakényszeríteni. Azt soha senki nem vetette fel, hogy vajon ebben az egész történetben milyen szerepe lehet a férjnek.

A „bűnlajstrom” még nem ért véget, nem elég, hogy Nara bújtatott mormon propagandát terjeszt, ráadásul egy olyan mesterségesen kreált életmód „demózásával” teszi azt, amely a legtöbb nő számára teljességgel elérhetetlen, és elképzelhető, hogy még számára is.

A totyogósokra ki vigyáz, amíg Lucky körbeutazza a világot divatshow-ról divatshow-ra, Nara pedig órákig keleszti a tésztát, és tisztogatja kötényét? Miért nem mutatják a bébiszitterek hadát? Ki engedheti meg manapság magának az egykeresős családmodellt? Különben is, Nara valójában dolgozik, hiszen tartalomgyártó, nem csupán egy elégedett háztartásbeli feleség kamerával.

Le a patyolatköténykével, és elő a terhességtől felvizesedett bokákkal, elő a magukat az áruházban földre vető totyogósokkal, az igazságot akarjuk! – harsogja egyszerre a „woke” népe.

Harc a woke (feleségek) ellen 

Szomorú vagyok, mert a szó eredetileg csupán annyit tesz, „felébredt”, mégis a köznyelv egyes rétegeiben gyakorlatilag szitokszóvá vált, olyannyira, hogy Florida jelenleg is regnáló kormányzója, Ron DeSantis, az idei amerikai elnökválasztáson szó szerint így kampányolt: „visszautasítjuk a woke-ideológiát”.

Majdnem pontosan száz évvel ezelőtt afroamerikai polgárok kezdték el használni a kifejezést azzal a felhanggal, hogy „woke” az, aki tisztában van a társadalmi igazságtalanságok természetével, értve ezen az 1920-as évek etnikai alapú megkülönböztetéstől átitatott Amerikáját. Ez az a korszak az Egyesült Államokban, amikor épp felfutóban van az afroamerikai kulturális élet, innen is kapja a Harlem Renaissance nevet, hiszen a fekete zenei, irodalmi, sport- és egyetemi élet csak úgy pezseg. Ezzel párhuzamosan a fehér felsőbbrendűséget hirdető (erőszak)szervezet, a Klu-Klux-Klan 1925-ben például 30 ezer, arcát vállaló taggal vonul fel Washington D. C.-ben, és még mindig rendszeresek a feketék ellen elkövetett lincselések a déli államokban, a többiben pedig az intézményesült rasszizmus. Röviden, kettészakadt a társadalom.

Noha jelentőségteljes kulturális gyökerei vannak tehát a szó használatának, manapság – a nemzetközi és hazai közbeszédet vizslatva – az az érzésünk támad, mintha eredeti jelentésétől eltávolodva a „woke” már abszolút pejoratív kategóriába esne, és egy rakás gluténérzékeny millenialt takarna,

akik országok között dúló valós konfliktusok idején a mosdóhasználatról, névmásokról, meg más effélékről vitáznak.

Egy amerikai felmérés szerint azonban az emberek többsége (56 százaléka) még mindig azt érti a „woke”-on, hogy valaki tisztában van a társadalmi egyenlőtlenségekkel (és igen, ebbe a névmások, a vécéhasználat és a transz emberek jogai is beletartoznak), nem pedig a túltolt és értelmezhetetlen politikai korrektséget, vagy az erre alapozó eltörléskultúrát, ahogy azt sok republikánus/konzervatív politikus hangoztatja.

A tradwife kifejezésre ráülve, ha lenne olyan, hogy „woke wife”, akkor olyan nőket takarna, akik – és itt most bocsánat, de kulturális tolmácsként kell fellépnem – reggelente gyeses kontyba igazítják a hajukat, majd tervezői pulcsiban és negyvenezres Birkenstock papucsban elslattyognak a kedvenc újlipótvárosi specialty kávézójukba. Ott kikérik a mindenmentes croissant-t, meg a kókusztejes flat white-ot, és miközben visszafelé sétálnak a lakásukba, és görgetik az Insta-feedjüket, jelen cikk írója eltűnődik: vajon a woke wife-nak van egyáltalán férje?

Vagy a republikánus/konzervatív elképzelés szerint valami züllött kommunában él, miközben a rokonai reggeltől estig sírnak utána? Esetleg megbeszélték a szituációs, pán-nyitott kapcsolatával, hogy egyikük sem akar gyereket, mert az ember a legszennyezőbb lény a bolygón? 

Rendben, a woke wife tehát egyedül él, és inkább woke woman, de van egy szituációs kapcsolata, aki gyakran ott hesszel nála, főleg, mert mindketten szellemi szabadfoglalkozásúak, és otthonról dolgoznak.

A reggeli jelenetből kifelejtettem Bogit, a bozontos, négylábú keveréket, aki végig ott battyogott a woke woman mellett, és aki három éve került hozzá, egy segélykérő Facebook-poszt után.

Én is szeretem a flat white-ot

Bár nehéz magam elképzelnem négygyerekes mormon családanyaként, értem a woke-kal kapcsolatos kritikát, vagy legalábbis érteni vélem. Az újhullámos női mozgalmak, a BLM, a #metoo, és az ezek nyomán kialakult, vagy ezek összességét alkotó woke szellemiség egy konzervatív ember számára a) ijesztő; és b) gyakorta álszent.

Azt hiszem, az a) pont miértjeit könnyen ki tudom bontani. A viselkedéskutatók ugyanis már pár hónapos csecsemőknél azonosították a kategorizálás képességét. A három-négy hónapos babák ugyanis észlelik a különböző tárgy- és állattípusok közötti különbséget, sőt a különböző etnikumú embereket is másként érzékelik, méghozzá a sajátjukéhoz hasonló etnikumú és nyelvet beszélő személyeket preferálva. Alapvetően az ismerősség érzését vágyják, semmi rossz nincs ebben. Ez a jelenség természetesen nem vonja maga után szükségszerűen azt a következményt, hogy mindenkiből rasszista felnőtt válik, sőt minél sokszínűbb közegben él és mozog egy gyerek, annál inkább formálódnak ezek a korai preferenciák.

De mégis! A kategóriákban való gondolkodás kapaszkodókat ad, és nem csupán a korai, de a későbbi szocializáció is támogatja, hiszen a keresztény kultúrkör sajátja, hogy ha van jó, akkor rossz is, ha van szép, akkor csúf is, és ez a bináris gondolkodás hatja át gyakorlatilag az egész mainstream kultúrát, gondoljunk csak az összes Disney-film hős/antihős párjára, vagy az iskolarendszer büntetés/jutalmazás-tengelyére.

A kategorizálás egyébként is szorongáscsökkentő, segít egy-egy új információt a már meglévő tudásrendszerbe helyezni, így nem rendül meg (némi túlzással) percenként az egész világképünk. 

Nos, a woke-mozgalom, ha lehet ernyőfogalomként használni, pontosan az egyértelmű kategóriákban való gondolkodást kérdőjelezi meg (egyesek szerint akarja elvenni) az élet olyan fundamentális területein, mint a nemek, a nemi szerepek vagy a szexuális orientáció.

A b) ponttal – az álszentséggel – kapcsolatban elmondhatom, hogy noha feminista nőnek tartom magam, vannak bizonyos ellentmondások, amik engem is kritikára késztetnek.

Hálás vagyok, mert ha nem lennének vagy lettek volna emberi jogi, és kiemelten nőjogi mozgalmak, én most nem ülnék itt a laptomon előtt egyetemi végzettséggel, anyagilag függetlenül, hamarosan élve a szavazati jogommal, jogosítvánnyal a zsebemben, és még sorolhatnám. Mégis, pont azért, mert a mainstream feminista narratívát nagyon is hasonló szociökonómiai helyzetből jövők írják, ezért gyakran a többi történet kiszorul, és ezáltal pont az eredeti ideológia sérül.

Így eshet meg például, hogy

az osztályhelyzetüket tekintve alacsonyabb státuszú, etnikai vagy képességbeli kisebbséghez tartozók nem érzik magukénak a feminizmust vagy a woke-ot,

hazai viszonylatban legalábbis biztos nem, hiszen ők gyakran nem krónikásai ezeknek a mozgalmaknak, és a hangjuk, érdekeik, problémáik csupán elvétve jelennek meg a fősodorban. Azt hiszem, ebben már nekünk, szerencsésebb helyzetben lévő „felébredetteknek” is van felelősségünk: nem csupán a megkövesedett patriarchátusnak.  

De tekintsünk ismét, és ezúttal utoljára Nara Smith almás pitétől illatozó konyhája felé, és tegyük fel a kellemetlen kérdést: ha a woke a szabad választás jogát hirdeti, miért olyan bicskanyitogató egy fiatal nő, aki történetesen a családanyaszerepet és annak örömeit választotta? Már ha feltételezzük/elfogadjuk, hogy őszinte, szabad akaratából tette…

Kiemelt képünk forrása: TikTok/ naraazizasmith

Wilson Luca