A cím nem elírás, hanem egy kisgyerekkori félrehallásból született. Békéscsabán, a belvárosban nőttem fel, a házunkkal szemben és egysaroknyira is volt egy iskola, így már ovisként is gyakran találkoztam kék nyakkendős kisdobosokkal és piros nyakkendős úttörőkkel, és ismertem a dalt is, amely a mókusról szólt, aki vidáman él fenn a fán. A mókus nekem súlyos traumát okozott ebben az időszakban, mert az oviban tanultunk egy másik dalt, amely így szólt: „Mókuska, mókuska/ felmászott a fára / leesett, leesett, eltörött a lába / Doktor bácsi, ne gyógyítsa meg / huncut a mókus / úgyis fára megy.” Számomra ez a dal maga volt a horror, a gyerekbántalmazás és a személyiségi jogok sárba tiprásának kvintesszenciája. Persze ötévesen ezt nem így fogalmaztam meg, de annyira együtt éreztem a mókuskával, hogy üvöltve bőgtem, amikor csak meghallottam a dalt. Mert micsoda dolog azért büntetni a mókuskát, hogy fára mászik? Hiszen az a lételeme! És milyen szenvedés lehet, ha nem gyógyítják meg az eltörött lábát! Vagy, ami talán még rosszabb, csak akkor gyógyítják meg, ha szentül megfogadja, hogy többé nem megy fára?

Így aztán óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor az úttörőénekből kiderült, hogy a mókuskából „mintamókus” lett, a kisdobosok/úttörők is felnéznek rá, és olyan boldogok akarnak lenni, mint ő.

Számomra ez azt jelentette, hogy mókuskát már nem bántja senki, csak azért, mert mókus, sőt, kiteljesedett életet élhet fenn a fán, és az úttörők példaképévé vált. 

Gyerekek politikai agymosása?

Nem csoda, hogy alig vártam az iskolát, hogy én is „mintamókus” lehessek, és megkaphassam előbb a kék, majd a piros nyakkendőt. A kommunista gyerekszervezetekbe való belépés elvileg önkéntes volt, de én nem ismertem olyan gyereket a suliban, de a tágabb baráti körömben sem, aki ne lett volna kisdobos, majd úttörő. Igaz, én egy belvárosi, elit iskolában végeztem el a nyolc általánost, ahová leginkább az akkori „fejesek”, párt- és szakmai vezetők gyerekei jártak. A férjem azonban egy kis, falusi iskola tanulója volt, és amikor rákérdeztem, hogy náluk mi volt a helyzet, azt mondta, hogy csak az evangélikus lelkész gyerekei nem voltak úttörők, és jól ki is közösítették őket ezért. De hozzátette: nem jobban, mint őt, aki a „diri fia” volt. 

Véleményem szerint a kényszerítő erő a hetvenes években már nem a pedagógusok felől jött, hanem a gyerekcsoport belső csoportnyomásából eredt. Egyszerűen el sem tudtuk képzelni, hogy valaki ne legyen kisdobos vagy úttörő, és valószínűleg nem egyedi eset az, amit a férjem megtapasztalt, hogy aki kimaradt az „úttörőzésből” az a gyerekközösségen is kívül rekedt. Nem politikai megfontolások miatt, hanem egyszerűen azért, mert a jó dolgok, vagy a korabeli szakszóval, a szabadidő hasznos eltöltésének elsődleges szervezője az úttörőcsapat volt. Magyarán: buli volt kisdobosnak és úttörőnek lenni, mert baromi jó dolgokat csináltunk.

Mozgalmi nevelés

A kisdobosok és úttörők mozgalmi nevelése a hetvenes években sokkal kevésbé kapott hangsúlyt, mint az előző évtizedekben. Ahogy így visszagondolok, sokkal keményebb ideológiai nyomasztás áradt ránk az orosznyelv-tankönyveinkből, mint az úttörőfoglalkozásokon. Orosz tagozatos iskolámban heti nyolc oroszóránk volt (hatnapos iskolahét, és volt dupla oroszóránk is), így nemcsak a hivatalos tankönyvet vettük végig, hanem volt egy kiegészítő olvasókönyvünk is minden évben. Abból aztán Lenin életének számtalan mozzanatát megismerhettük, olvashattunk megható történeteket a pionírokról, vagy éppen a szegény, éhező afrikai gyerekekről, akiket a gonosz nyugati kapitalisták kizsákmányolnak, no meg persze a nagy honvédő háború (második világháború) és a nagy októberi szocialista forradalom (kommunista fordulat) hőseiről is tanultunk.

Ám az úttörőmozgalomban nem emlékszem ilyen kemény ideológiai agymosásra. Amiben leginkább megjelent, az a kisdobosok hat és az úttörők tizenkét pontja, ami valójában a cserkészek tíz pontjának kommunista „fordítása”. Amennyire ideologikus a cserkészmozgalom, annyira volt az az úttörő is, már csak azért is, mert nemcsak az alapelveket és fogadalmakat „fordították át” kommunistára, hanem az egész szervezeti felépítésnek is a cserkészet volt a mintája.

A csapatok, a rajok, az őrsök, a militáris nevelés, az egyenruha, de még a nyakkendő viselése, a próbarendszer is a cserkészetből jött, csak kapott egy csavart a szovjet pionírmozgalom által. A honvédelmi napok vagy az őrsvezetőképző táborok már nagyobb megpróbáltatásokat jelentettek, de a hétköznapi életben a kommunista ünnepeken kívül (március 21., április 4., május 1., november 7.) számunkra annyit jelentett a kommunista ideológia, hogy az úttörőszoba falán ott lógott Marx, Engels meg Lenin képe, és néha eljött hozzánk beszélgetni egy régi munkásmozgalmi harcos, aki, mondjuk, partizánként vagy antifasisztaként működött, és beszámolt az emlékeiről.

Vagy pedig a városunkban „ideiglenesen” állomásozó szovjet kiskatonáknak adtunk elő valami rövidke színdarabot, konyecsno po ruszki. 

Hogy ami itt van, mennyire nem oké, arra csak később, nagyjából gimnazista korunkban jöttünk rá. Mert a gyerek elfogadja azt, amiben felnő, nem kérdőjelezi meg a felnőttek igazát. Így gyerekként kifejezetten büszkék voltunk arra, hogy kisdobosok, majd úttörők lehetünk, hogy teljesíthetjük a próbákat, részt vehettünk a táborokban, és boldogan éltünk azokkal a lehetőségekkel, amiket lényegében ingyen kínált az úttörőmozgalom (értsd: a pártállam) a gyerekeknek.

Hétköznapi „úttörőzés”

A kisdobosok „mozgalmi életét” még elsősorban a tanító néni határozta meg, ám az úttörők már önszerveződő módon alakíthatták a szabadidős tevékenységeiket. Az őrsöknek havonta egyszer kellett összegyűlniük őrsi foglalkozásra, e fedőnév alatt bármilyen „értelmes” tevékenységet végezhettek közösen. A lustább őrsök jobbára kimentek a játszóra focizni, vagy beültek egy moziba, és ha beszabadultak az úttörőszobába, akkor veszett csocsómeccsbe kezdtek.

Azok az őrsök, amiknek én voltam a tagja, kicsit komolyabb programokat szerveztek, bár ezt a szülőknek is köszönhettük. Mindenesetre volt közös színházbérletünk, és mivel havonkénti gyerekmatinékra szólt, ezzel ki is pipálhattuk volna az „úttörőzést”. De mi önszorgalomból pluszfeladatokat is vállaltunk: egy szülő vezetésével bejártuk a környék turistaútjait. Aztán több szülő munkahelyét is meglátogattuk: így például jártunk tulipánkertészetben virágzáskor (hatalmas élmény volt), láttuk, hogy kelnek ki a naposcsibék, hogyan készítik a konzervgyárban a száraztésztát meg a konzerveket, bejutottunk a tűzoltólaktanyába, a színházi jelmeztárba, a mozigépészetbe, és persze csabai iskolásként a nagyüzemi kolbászkészítés titkaival is megismerkedhettünk. Aztán volt olyan is, hogy kibicikliztünk egyikünk nagyszüleinek a tanyájára, és élő teheneket, lovakat, birkákat is láttunk, vagy egy másik nagyszülő megmutatta, hogyan készítették régen a rongyszőnyeget, vagy miként köpülték a vajat. 

„Mindenoldalú fejlesztés”

Én még a rendszerváltás előtt kezdtem el a tanítóképzőt, és ott értettem meg azt a pedagógiai koncepciót, ami az úttörőmozgalom egyik alapját adta, és lényege a gyerekek személyiségének „mindenoldalú fejlesztése”.

Ez a koncepció egyáltalán nem volt rossz. Sőt! Vessetek a mókusok elé, de én kifejezetten hiányolom a mai állami vezetéstől azt a felelősségérzetet, amely a Kádár-korszak oktatáspolitikáját jellemezte, és egyenlő esélyeket kívánt teremteni minden gyereknek képességei és tehetsége kibontakoztatásához. Erre, a korszak ideológiájából fakadóan, a „mozgalmi munka” adott lehetőséget.

A hetvenes években virágkorukat élték az úttörő- és ifjúsági házak, ahol a szervezett, fizetős programokon kívül (hangverseny, színházi és mozielőadás) széles skálája volt elérhető a különböző szakköröknek ingyen vagy jelképes díjért. Békéscsabán az Ifiházban és a Balassiban működtek ilyen szakkörök, ahol a modellezéstől kezdve a rádiózáson keresztül az eszperantóig vagy a különböző művészeti tevékenységekig sok minden elérhető volt. Hasonló volt a helyzet a sportkörökkel is. Hogy ki mire jár, azt nem a pénztárca döntötte el, hanem az, hogy mihez van tehetsége a gyereknek. A városunkban (Békéscsabán) országos hírű néptánccsoport és bábszínház működött, mindkettőben foglalkoztak gyerekekkel is. Én magam is báboztam, énekkarra jártam, vívtam, de többféle sportba is belekóstoltam, és sportszerűen túráztam is, így gimis koromra megszereztem a túravezetői engedélyt. 

A szakmai, a sport- és művészeti tevékenységekben megszerzett jártasságukat különböző erőpróbákon, versenyeken mérhették össze a gyerekek, amelyeket iskolai, városi, megyei és országos szinten is megszerveztek. A kórussal mi is minden évben részt vettünk különböző kórustalálkozókon, majd az újrainduló Éneklő Ifjúság erőpróbáin is. Imádtam ezeket az alkalmakat, az első próbáktól kezdve a fellépésekig, a dalok nagy részét ma is fejből el tudom énekelni. Ezek a dallamok egyszerűen megragadtak az emberben, ami nem csoda, hiszen a korszak neves zeneszerzőinek műveit énekeltük. Például az Úttörőinduló (Ej, haj, száll az ének…) zenéjét Kodály Zoltán szerezte és a Válogatott bicíniumok című című kottagyűjteményében is megjelent kétféle szöveggel is, de énekeltük Balázs Árpád, Botka Valéria és Csányi László dalait is. 

A szakkörök nem egy esetben előkészítői voltak az úgynevezett úttörőgárdának, ami nem volt azonos a politikai tartalmú ifjúgárdával, hanem egyfajta szakirányú tevékenységet jelentett. Voltak többek között tűzoltó, egészségügyi, vasutas, közlekedésirendőr-gárdák is a városunkban. Az úttörőgárdisták jelentős szakmai ismereteket sajátítottak el a foglalkozásokon, és (szak)tudásukról nyolcadikos korukban vizsgát tettek. A legmenőbb a közlekedési rendőrség volt a fiúk között, mert az konkrét KRESZ-oktatást jelentett, és a vizsgával megszerezték a kismotor-jogosítványt is. A többi vizsga a szakmai orientációt segítette elő, míg mi, túrázók, a vándortábori jelvényeket gyűjtöttük, majd túravezetésből vizsgázhattunk.

Azok a nyári táborok

És akkor legyen szó az úttörőtáborokról is, amiért sokan rajongtak, mások meg gyűlölték őket. Én imádtam mindent, kivéve a militáris baromságokat: a hajnali ébresztőt, a zászlófelvonást, a jelentést, az esti takarodót, az éjjeli őrséget. Ám a nyári tábor tele volt programokkal, és aki szerette ezeket a közösségi elfoglaltságokat, az biztosan jól érezte magát az úttörőtáborokban. Az akadályversenyek, a számháborúk, az esti tábortüzek, no meg a tábori ökörködések örök élményt jelentettek számukra.

Én vándortáborozóként talán csak egyszer voltam Fonyódon nyári úttörőtáborban, Zánkán, Csillebércen sohasem jártam, így nem tudom, milyen volt ott a tábori élet. (Kommentben osszátok meg az élményeiteket, ha nektek vannak!) Arra viszont emlékszem, hogy az úttörőtáborokban próbarendszer működött, és ezek a tábori próbák feltüzelték a gyerekeket. A táborozás elején megkaptuk a próbafüzetet, amit központilag nyomtattak ki, és elég általánosan fogalmazta meg a követelményeket. A tábor vezetőitől (a tanároktól) függött, hogy ezt vázat mennyi tartalommal töltik meg, a gyerekek aktivitásától pedig az, hogy mennyi élménnyel térnek haza. 

Mint ahogy az egész úttörőzés igazából hozzáállás kérdése volt. Biztosan voltak olyan iskolák, ahol keményebbre vették a figurát, ahol vonalasabbak voltak a tanárok, de nálunk nem igazán foglalkoztak ekkor már az ideológiával. Mi, gyerekek, annak örültünk, amit kaptunk: a sokféle programnak, lehetőségnek, és élménynek, amire ma jó visszatekinteni.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Fortepan / Belházy Miklós

Miklya Luzsányi Mónika