-

Mama mesélte, hogy amikor meghalt Sztálin, leállt a munka a cipőgyárban. Az emberek sírtak az utcán, és féltek, mert nem tudták, mi jön ezután.

A diktátoroknak van egy furcsa sajátosságuk, hogy szeretik őket az emberek.

Ez gondolom olyan, mint a Stockholm-szindróma, amikor az emberrablót a fogvatartott elkezdi szeretni. Tulajdonképpen ez érvényes a rossz házasságokra is – egy ideig. Az ember inkább szereti a bántalmazóját, minthogy utálja, mert máshogy nem lehet kibírni. 

Meg a család is azt hajtogatja, hogy „tűrni kell a gyerekek miatt". Pedig pont a gyerekek miatt tilos tűrni.

Engem valamiért – már nem emlékszem az okára  – anno a Népstadionban avattak fel kisdobosnak. A szellemi preparáció hetekig tartott, olyan volt ez, mintha mi is templomba járnánk hittanra. Kaptunk egy könyvecskét, amiben benne volt a 6 pont (azt hiszem, ennyi volt a hivatalos) és azt kellett memorizálnunk. Ezen kívül egy botrányosan ronda csatos övet meg egy kék, fonott selyemzsinóron lógó sípot egy kék nyakkendővel. Az avatás részleteibe nem megyek most bele, pusztán azért, mert már nem emlékszem rá. Arra viszont igen, hogy borzasztó büszke voltam magamra – nem mintha lett volna miért, tulajdonképpen semmi jót nem tettünk ezért, szimplán kötelező volt. Mondjuk, akit nem avattak fel, az tutira rossz gyerek volt, mert „ki kellett érdemelni” a nyakkendőt, méltónak kellett lenni rá. Utána menetrendszerűen amikor felsős lett az ember lánya, úttörővé avatták fel. (Na, az nekem már nem sikerült.)

Szóval a büszkeség érzése nemcsak engem öntött el, hanem családi ünnepi ebéd is következett az avatás után. Szerintem apámék örültek, hogy „fú, ezt is megúsztuk, a gyerek nem renitens”. Ki tudja?! Másodikos osztályfőnököm, az alkoholista Kati néni (lehet, hogy mindenkinek volt egy ilyen?) egy átlagos tanítási napon azzal büntetett, amikor az iskolapad egyik végéből átcsúsztam a másikba, hogy szimplán elvette az addig büszkén viselt kisdobos nyakkendőmet. Ő ilyen agresszív volt. Gondolom, boldoggá tette a tudat, hogy egy nyolc-tíz éves kislányt megríkathat. A dolog súlyát azért kellően mutatja, hogy a mai napig emlékszem erre, és arra is, hogy mennyire kiborultam ezen, hangosan sírtam: „mi lesz most?" Mivel én szerettem kisdobosnak lenni.

Zenei általánosba jártam, ahol jó kisdobosnak/úttörőnek lenni egyenlő volt azzal, hogy énekkaros lehetsz. Iszonyúan sok munkásmozgalmi dalt tanultunk, ha meghallom őket, még mindegyiket  tökéletesen el tudom énekelni.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Május elsején a Felvonulási téren kiálltak a Fontos Emberek a tribünre, és onnan üzentek a népnek. Ehhez szükségük volt mérhetetlen mennyiségű kisdobos/úttörő énekkarosra, akik biztosították a zenei aláfestést, meg állati jól mutattak. Persze ezt az üzenetet a tévé is közvetítette, úgyhogy fel sem merülhetett az az opció, hogy valaki kilógjon a sorból. Sötét szoknya, fehér ing, térdzokni, és a szükséges randa öv/síp/nyakkendő kombó.

Amikor a mi iskolánkra esett a választás, hogy énekeljünk, abban az évben épp piszok hideg volt május elsején. Anyám őrjöngött, hogy nem lehetett normálisan a hideghez felöltözni, mert az hogy mutat a tévében. Persze a tribünön beszélő szónokok hosszú kabátokban és kalapokkal a fejükön álltak szintén órákig.

De én ezt is szerettem, mert megtiszteltetés volt. Igaz, utána nagyon beteg lettem, elég korrekt megfázással. 

Az exférjem – anno – mindig viccet űzött ebből a sztoriból, hogy én gyerekként mennyire büszke voltam a fellépésemre a tribün előtt. Persze őt is szerettem, mert máshogy őt sem lehetett kibírni.

Tegnap, amikor a metrón utaztunk, átszálláskor szemben velünk ült egy orosz páros. Huszonöt évesek lehettek. Tipikus szláv fejforma, széles, kerek arc, szőke haj, kék szemek. A lányon több smink, mint kellett volna, kicsit ABBÁ-sra sikerült. Az oroszokat, mindig ki lehet szúrni a metrón, a lányok a mai napig úgy festik magukat, mint a nyolcvanas években. Az orosz kislányokat a tévében mindig két copffal mutatták, és valami pomponszerű masni volt a hajukban, pár éve még ezt is láttam a metrón, igaz, az már egy huszonéves lányon volt. Persze azonnal tudtam, hogy orosz. Viszont borzasztó csinosak.

Szóval leültünk, és nem bírtam ki.

Szemben a fiún egy Putyinos póló volt, aki épp vadászpilótaként pózolt ezzel a felirattal:

„Cамый вежливый из людей"

– „Excuse me, what does your shirt say?”

– Elnézést, mi van pólódra írva? – kérdeztem tőle.

– „A legudvariasabb férfi” – hangzott a válasz. Aztán visszakérdezett: „Where are you from?" Honnan jöttél?

– Я венгерскайа. Magyar vagyok – válaszoltam.

Elmosolyodik, és kifeszíti a pólóját, hogy jobban lássam.

– Lefotózhatom?

– „Da.”

– Ez, ugye, Putyin? – kérdezem, csak hogy tutira ne csináljak magamból hülyét.

– „Da.”

A New York-i metrón az üléseket L alakban helyezték el. Tőlük jobbra két idősebb kubai néni ül. Döbbenten néznek.

Belekérdez az egyik: – A pólódon Putyin van, és az a felirat, hogy ő a legudvariasabb férfi??

– „Yes.”

Egymásra néznek a barátnőjével, a tekintetükön látszik, hogy nem igazán értenek egyet ezzel a véleménnyel. Mondjuk, ha Kubára gondolok, tökéletesen megértem.

Mindenesetre lefényképezem a srácot.

Lili csendben odafordul, és halkan megkérdezi tőlem:

– „Anya, te honnan tudsz oroszul?”

– Majd egyszer elmesélem – válaszolom neki.

– „До свидания" – fordulok feléjük.

– „До свидания" – mosolyognak ránk.

V. A.

Olvasd el V. A. korábbi írását is, egy másik, hasonlóan érdekes brooklyni találkozóról: KATT IDE!

Kép: fortepan/Berkó Pál