A bakancs talpától a trambulinhálóig: az ezermester suszter története

–

Héda Veronika/WMN: Egy korábbi riportban mesélte, hogy a frissen megépült telepen az 1920-as évek végén a dédapja választotta ki a család számára azt a lakást, amelyben három generációval később ön is felnőtt. Ez a lakás pedig éppen ebben a házban található, ahol valaha cipészek dolgoztak és ahol aztán ön is megnyitotta a műhelyét. Nem érezte úgy, hogy ezzel beteljesítette a helyiség és a saját sorsát?

Tarjányi András: Bevallom, eszembe se jutott akkor, csak később esett le, hogy ez nagyon érdekes. A Wekerletelep megépülésekor a házakhoz még nem tartoztak üzlethelyiségek. A helyükön kapuátjárók voltak, ezen keresztül lehetett bejutni a lépcsőházba – ezért van a műhelyem mögött most is lépcső. Később ezeket beépítették, és üzleteket nyitottak bennük. Egy idős néni mesélte, aki hozta javítani a cipőket, hogy az ő édesapja volt az első, aki üzletként kezdte használni épp ezt a helyiséget. Ő szatócsboltot működtetett, utána jöttek a suszterek. Ketten dolgoztak, az egyikük hátul a kis lukban, ami nálam most anyagraktár, Szmilkó úr pedig elöl fogadta az ügyfeleket. Ők új cipőket is készítettek, Szmilkó vette fel a méretet, egyeztetett a megrendelőkkel.

Az államosítás idején elvették tőlük az üzletet, ami ezután hosszú ideig a sarki közért raktáraként működött. A rendszerváltás után a közérttel együtt a raktár is magántulajdonba került, amit sokféleképpen próbáltak hasznosítani: volt itt százforintos bolt, virágos, zöldséges… Én pedig tudomást szereztem róla, hogy a zöldséges megszűnése után nem igazán tudott a tulaj mit kezdeni a hellyel. Megkérdeztem az árát, összeszedtem a pénzt, és lecsaptam rá. De a suszterpályafutásomat nem itt kezdtem, hanem néhány méterre innen, az udvarban, a sufniban. Amikor 21 éves koromban leszereltem, fogalmam sem volt, mihez kezdjek, mert megszűnt a vállalat, ahol a katonaság előtt, az érettségi után dolgoztam. Kitaláltam, hogy én majd cipőket fogok javítani a sufniban, és ez be is vált.

H. V./WMN: Honnan támadt ez az ötlete?

T. A.: Én mindig szerettem a szakmámat, de a történetem mégsem indult ilyen egyszerűen. Az általános iskola nyolcadik osztályában pályaválasztás elé állítottak minket, ki kellett találnunk, mivel akarunk foglalkozni.

Én mindenképp vezeték nélküli távközlésszerelő akartam lenni, csakhogy a pályaalkalmassági vizsgálaton kiderítették, hogy színtévesztő vagyok, és azt mondták, ha rossz vezetékeket kötözök össze, abból halálos baleset is lehet. Muszáj volt más szakmát választanom, így beírtam a susztert; megnyugtattak, a cipőknél nem olyan nagy baj, ha összekeverem a színeket [nevet].

Édesanyám cipőfelsőrész-készítőként dolgozott, sokszor bejártam a munkahelyére gyerekkoromban, néztem, hogy készülnek a cipők, néha besegítettem, tetszett a dolog. Jelentkeztem az újpesti Simon Ferenc Bőr- és Cipőipari Szakközép és Szakmunkásképző Intézetbe, ott a négy év alatt megtanultuk, hogyan kell kézzel összerakni egy cipőt. Hétfőtől csütörtökig elméleti oktatásban részesültünk, közismereti és szakmai tárgyakat tanultunk, péntekenként pedig az iskola műhelyében volt gyakorlatunk. Ezen kívül minden tanév végén egy hónapos szakmai gyakorlaton vettünk részt, én a Kispesten működő Balaton Cipőkészítő KTSZ-hez (kisipari termelőszövetkezethez) jelentkeztem, ahol édesanyám ki tudta járni nekem a műszakvezetőnél, hogy az alja modellériára osszanak be. Abban az volt a jó, hogy ott régi cipőkészítők dolgoztak kézzel, és rengeteget tanulhattam tőlük.

Az egyik idősebb kollégát is ott ismertem meg, aki aztán a mesteremmé vált: megengedte, hogy kijárjak hozzá a saját műhelyébe, a „sufnis” időkben fordulhattam hozzá tanácsért. A kötelező szakmai gyakorlat után még egy hónapot dolgoztam a cipőgyárban a szalag mellett, mert már akkor is volt diákmunka, így tulajdonképpen a suli mellett már a nyarakat is cipőkészítéssel töltöttem. Az érettségi után rögtön elhelyezkedtem a Balaton KTSZ-nél, és nagyon büszke voltam rá, hogy egy év után beosztottak alja-beugrónak. Ez szakmai elismerést jelentett, mert a beugrónak mindenhol meg kellett állnia a helyét: ő volt az, aki nem ugyanazt a reszortot végezte mindennap, hanem a hiányzókat helyettesítette, így mindenhez kellett értenie. Ez a munkahely szűnt meg a katonaság alatt, így adta magát, hogy a saját szakállamra suszterkedni kezdjek.

H. V./WMN: Mesélne erről a sufnis időszakról, amibe magabiztos és céltudatos fiatalként beleugrott?

T. A.: Amikor először behoztak egy cipőt sarokcserére, megijedtem, hogy fogom én ezt megcsinálni. De az a szerencsém, hogy kreativitással vagyok megáldva, ez pedig elengedhetetlen a munkámhoz. A másik titkom pedig az, hogy egyszerűen nem vagyok képes feladni. Nem szeretem a vesztes helyzeteket, én nyerni szeretek.

Addig agyalok a megoldáson, amíg ki nem találom, hogyan lehetne azt a cipőt helyrehozni. Ha kitaláltam, de azt látom, hogy nem egészen tökéletes, addig dolgozom rajta, amíg rá nem jövök, miképp lehetne még jobb.

Például itt vannak a bakancsok: sokat nyúztak vele, hogy talpcserét kérnek. Ez olyan, mintha egy orgonaművet át kellene komponálni gitárra! A bakancs összeállítása úgy történik, hogy a felsőrészt ráhúzzák a fára, és ráfröccsöntik a talpat. Én ilyet nem tudok csinálni, nekem klasszikus módon kell megoldanom a problémát: egy új talphoz kell passzítanom a régi felsőrészt. Ráadásul mindegyik bakancs más és más! Az évek hosszú során kidolgoztam egy saját megoldást, és most már elértem azt a szintet, hogy mindig jól sikerül, én is elégedett vagyok vele. Sok kuncsaft cipőjébe került, mire ezeket kikísérleteztem… Ilyeneket ugyanis az iskolában nem tanítanak. Úgy általában a cipőjavítást sem tanítják sehol, az nem szakma. Vannak a suszterek, akik kézzel össze tudnak rakni egy cipőt. És vannak a cipőgyártók, akik a gyárakban gépekkel rakják össze a cipőket. De mindegyiküknek tudnia kell, hogyan áll össze egy cipő. És ha ezt tudják, akkor javítani is képesek, ki tudják találni, hogy kell kicserélni a hibás alkatrészt úgy, hogy az a lábbeli újra használható legyen. Egy sarkalást, talpalást nem nagy kunszt megcsinálni, de az összes többihez szaktudás kell.

H. V./WMN: A műhelyben a régi cipészek nyomdokaiba lépve hogy alakult a munkája? Mekkora az igény a javításra manapság, amikor könnyen és viszonylag olcsón hozzájuthatunk az újhoz?

T. A.: Ez hullámzó. A 2008-as gazdasági válság idején 25 százalékkal megnőtt a forgalmam. Addig is volt mit csinálni, de 2009–2011 között őrületes hajtás ment. Akkor egy lazítós hónap úgy telt, mint korábban egy hajtós. A hajtós pedig úgy nézett ki, hogy kora reggeltől késő estig dolgoztam, és így sem győztem a munkát. Kilenctől ötig tartott nyitva az üzlet, de már fél kilenckor beállt a sor, és fél hatkor ment el az utolsó ember, én csak ekkor tudtam elkezdeni a javítási munkákat. Éjfélig nyomtam, aludtam néhány órát, de hajnali fél négykor már keltem, hogy nyitásra befejezzem az aznapra ígért munkákat. A nyitvatartási időben nem tudtam haladni velük, mert minden emberre oda kell figyelni, meg kell hallgatni őket.

2013-ra kezdett lassulni a tempó, de addigra teljesen kimerültem, nem bántam. Lefeleztem a nyitvatartási időt, azóta délelőttre vagy délutánra nyitok ki felváltva, így szereztem magamnak rendes munkaidőt, amikor el tudom végezni a javításokat. 2016–2018-ban nagyon kevés munka jött be, 2019-től lett megint több, épp megfelelő mennyiségben; kényelmesen kész lettem mindennel idejében. Na, ekkor jött a Covid, minden bezárt, nekem nem lett volna muszáj, mert egyszemélyes üzlet vagyok, de hiába, mert senki nem hozta be a cipőket. Feléltem a tartalék pénzemet, alkalmi munkákat végeztem.

2021-től viszont ömleni kezdtek az emberek, és zsákszámra hordták a cipőket. Minden, amit nem mertek elhozni a járvány miatt, az utólag beérkezett. Aztán jött a gazdasági válság, és ez az állapot azóta tart, folyamatosan dől a munka, és megint nem győzöm, el vagyok maradva mindennel.

Én azt tapasztalom, hogy válság idején az emberek szívesen javíttatják a holmijaikat, és keresik a jó szakembert. Sajnos egyre kevesebb a cipész, a régi osztályomból egyedül én dolgozom a szakmában, az iskolánk megszűnt már. Akik megtehették, kimentek külföldre, mert nincsenek itthon igazán megbecsülve a szakmunkások, aki meg maradt, azok közül nem mindenki ért jól a szakmához. Így aki maradt és érti is a dolgát, az majd megszakad, és ez nem csak az én szakmámban van így.

Amikor beáramlottak az országba az olcsó kínai cipők, a kollégák nagy része kihullott, mert az emberek inkább újat vásároltak a javíttatás helyett. De most már mindenki rájött: nem biztos, hogy olyan jó az olcsó cipő, ha három-négy hónap, maximum fél év után szétesik. Sajnos ma már a márkás cipőknél is tapasztalható a minőségbeli romlás: régen sokkal tovább lehetett hordani egy márkás lábbelit, ma meg leválik a talpa, morzsolódik a kérge. Viszont az a benyomásom, hogy az emberek ma hajlandók rászánni a pénzt a drágábbra, hátha tartósabbnak bizonyul, és ha annak valami baja lesz, azt inkább megjavíttatják, mint kidobják. 

H. V./WMN: Ahogy körülnézek a műhelyében, azt látom, hogy már egyáltalán nem csak cipőkkel foglalkozik… Legutóbb egy hatalmas trambulinháló borította be a helyiséget. Mikor és hogyan bővült ki ennyire a javításra vállalt tárgyak köre?

T. A.: Ó, azóta már a harmadik trambulinhálónál tartok! Ez a folyamat már a sufniban elkezdődött. Jött egy nő, hozott egy cipőt meg egy táskát. Megmondtam neki: „Nem vállalok táskát, ne haragudjon.” Mire ő: „Ha idehozom a cipőimet, akkor a táskámat is igazán megcsinálhatná!” Onnantól kezdve táskákat is javítok. 

Egy időben nem volt varrónő a környéken, akkor kihez kell vinni a varrnivalót? A suszterhez! Hordták ide a kabátokat, hogy cseréljek benne cipzárt: „Andriskám, maga olyan ügyes, maga biztos meg tudja csinálni!”

Egye fene, gondoltam, megpróbálom. Elkezdtem csinálni, azóta már vannak errefelé varrónők is, de sokszor nem vállalják a cipzárcserét a kabátban, úgyhogy ezek továbbra is hozzám kerülnek.

Az övekkel a Covid alatt volt időm kísérletezni. Szereztem hozzá gépet, csináltattam nyomókliséket, mert a saját gyártású övekről nem hiányozhat a márkajelzés sem, ez lett a Bandix.

Általában az a szokás a környéken, hogy ha valamit nem tudnak máshol megcsinálni, az itt köt ki nálam, ahogy a trambulinháló is.

H. V./WMN: Ha most tanácsot kérne öntől egy pályaválasztás előtt álló fiatal, mit mondana neki? Ajánlaná a cipészmesterséget?

T. A.: Persze, de ez emberfüggő, nem mindenkinek való ez a szakma. A suszterek sokat dolgoznak magányosan, ezt tűrni kell. Persze a kuncsaftokkal lehet egy kicsit beszélgetni, de aki nagyon szociális és csapatban érzi jól magát, annak nem lesz öröm ez a munkaforma, mert itt alapvetően egyedül kell megoldást találni a felmerülő kihívásokra. Aki viszont szeret önállóan alkotni és új megoldásokon ötletelni, annak kifejezetten ajánlom.

Fotók: Petrács Zsuzsanna 

Héda Veronika