Hazudós barátnő, kilincsre kent fogkrém és nicsak, egy bicsak: kedvenc úttörőtáboros emlékeink

–

Mintamókus

Az általam megismert Balaton-parti táborok mindegyikének kötelező eleme volt a reggeli torna, a délutáni fagyizás, a Festetics-kastély meglátogatása, a hajnalban felébredő és trécselő szobatársak, és persze az a kisfiú (esetleg kislány), aki módszeresen összekeverte a tejbegrízt a kakaóporral, miközben élvezettel figyelte az arcomra kiülő undort…

A dalokat viszont szerettem, és úgy tűnt, mindenki szereti. Voltak egyfelől a „klasszikus” dalok, amelyeket a második táborban töltött estén, a (valódi vagy virtuális) tábortűznél énekeltünk – együtt, közösen, „mint a nagy csapat”. 

Újra itt van, újra itt van, újra itt van a nagy csapat,
Csapjad össze, csapjad össze, csapjad össze a mancsodat!
Újra hallom, újra hallom, újra hallom a hangokat.
Légy a vendégünk, légy az emlékünk,
Ünnepeljük meg az új találkozást,
És hogy elférjünk, arra megkérünk,
Ne csinálj felfordulást.

Szép leányok, szép leányok, szép leányok, ne sírjatok,
Hullanak már, hullanak már, hullanak már a csillagok.
És mi mégis, és mi mégis, és mi mégis itt vagyunk.
Légy a vendégünk, légy az emlékünk,
Ünnepeljük meg a nagy találkozást,
És hogy elférjünk, arra megkérünk,
Ne csinálj felfordulást.

A tapsolós nóta megvan? A Ha jó a kedved, tapsolj nagyokat, amelynek a végén már a tapsolásra, dobolásra, csettintésre, hahózásra és ezek minden verziójára sor került, lehetőleg minél hangosabban.

És persze a Mintamókust is nyomtuk ezerrel, de ez a vége felé már valahogy kikopott a repertoárból – hamarabb, mint ahogy igazán értelmezni tudtam volna a „Bol-dog-da-lama-igyönti-dalbama” sort… Ez (mára már érthetetlen okból) sokáig hatalmas kihívást jelentett a számomra.

Mint a mókus fenn a fán,
Az úttörő oly vidám,
Ajkáról ki sem fogy a nóta.
Ha tábort üt valahol,
Sok kis pajtás így dalol,
Fújja estig kora reggel óta.

Évek szállanak a nyári fák alatt,
Oly vidám az ének.
Boldog dallama így önti dalba ma:
Csuda jó, gyönyörű az élet.

De természetesen a Bella Ciao sem maradhatott el azon az estén.

Valahogy sokkal izgalmasabbak és érdekesebbek voltak azok a dalocskák, amelyeket egymásnak énekeltünk, amelyeket egymástól tanultunk és egymásnak tanítottunk…

Voltak közöttük tragédiába torkolló történetek, mint a lányrablásról, beteljesületlen szerelemről szóló Volt egyszer egy lovas csapat, a jókedélyű, bár rablásról-betörésről zengő Kockás ingem és revolverem, a mélabús A füredi Anna-bálon, és a vígan óbégatható Ó, te drága Klementíííííííína, akiről ugyebár sosem tudtuk meg, merre is jár…

Nem is bicsak, véső…

Az énekelgetésnél még érdekesebbek voltak a játékok – ezek azok, amelyek valószínűleg máig előkerülnek egy-egy zsúron, lájtosabb házibulin. Legyen szó az Amerikából jöttemről vagy az akár kettesben is játszható Fekete, fehér, igen, nem-ről, ezek bármikor fel tudták dobni a hangulatot. Izgalmas volt a már akkor is népszerű, de meg nem tudnám mondani, milyen néven ismert Activity, az egymás nevének megtanulását szolgáló labdadobálós játék, amelyben a labda „forró”, ezért mielőbb meg kell tőle szabadulni. 

 

Népszerű volt a Kacsintós gyilkos is – ebben a „tettes” valóban kacsintással szedte áldozatait. Látszólag meglehetősen nehéz dolga van a címszereplőnek, hiszen egy kacsintást elvileg könnyedén észre lehet venni – kivéve akkor, ha minden (ártatlan) résztvevő, potenciális áldozatként, kerüli, hogy bárkire is hosszasan ránézzen, nehogy rákacsinthassanak, vagy akár azért, nehogy a hosszas bámulás miatt őrá terelődjön a gyanú… Jópofa, szórakoztató játék volt ez is, amely néha meglepően sokáig tartott.

És végül, szinte mindegyik táborban volt egy olyan este, amikor csapatokra osztották a résztvevőket, és a gyerekeknek rövid, jópofa színdarabot kellett rögtönözniük.

Ezek egyike volt a Hazudós barátnő. Ebben a főszereplő hölgyhöz vendégségbe érkeznek az ismerősei, szeretne felvágni előttük – így hát bármit mesélnek, igyekszik nagyotmondásával azt bizonyítani, hogy neki nagyobb/jobb/drágább holmija van – igaz, sajnos valahogy épp „nincs kéznél”.

A nem túl okos szobalány azonban minden alkalommal akaratlanul is leleplezi a tódítást. Amikor például a vendég eldicsekszik a nercmuffjával, a hazudós barátnő rávágja, neki nercbundát hozott a férje – amikor azonban a szobalánnyal be akarja hozatni, kiderül a hazugság, ezért ráparancsol, hogy legközelebb mondja azt, a bunda épp tisztítóban van. A következő vendég a gyémánt fülbevalóját mutatja, a szobalány azonban a barátnő nem létező, csupán abban a pillanatban kitalált gyémánt nyakláncára mondja – a korábbi utasításnak megfelelően –, hogy épp beadták a tisztítóba. Ezt követően új instrukciót kap, mit kell mondania, ami természetesen nem felel meg a következő vendég által előadott, és a barátnő által überelni kívánt ajándék természetének.

Az előzőhöz hasonlóan a Nicsak, egy bicsak című jelenet is szinte bármeddig folytatható volt, ezért azzal az előnnyel járt, hogy pontosan annyi részt lehetett eljátszani, amennyit a csapat létszáma lehetővé tett. Ebben a kissé horrorisztikus, ám valójában nagyon is humoros történetben egy rendező instruálta a színészeket, ám sosem volt igazán megelégedve az eredménnyel. A sztori szerint az egyik szereplő megkéselte a másikat…

A betoppanó orvos feledhetetlen, lírai szövege így hangzott: „Nicsak, egy bicsak! Nem is bicsak, véső! Kihúzni már késő!”

Ebben az emelkedett pillanatban a rendezőt játszó gyerek minden alkalommal közbevágott, és jelezte, hogy „Jó, jó, de egy kicsit drámaibban/gyorsabban/humorosabban/csöndesebben”, hogy aztán a „színészek” eltúlzott, nagyhangú pátosszal, vagy szinte érthetetlenül hadarva, esetleg végigröhögve vagy épp groteszkül hatalmasra nyitott szemekkel, pantomimmozdulatokkal, lábujjhegyen és suttogva adják elő újra és újra ugyanazt a jelenetet… A leírva talán esetlennek vagy erőltetettnek tűnő poén a valóságban szuper hangulatot tudott teremteni, amelyben a nézők, de sokszor maguk az előadók is dőltek a nevetéstől.

Öntögetés

És persze nem volt igazi tábor utolsó estés huncutkodás nélkül. A legegyszerűbb, tipikus csínytevések közé tartozott a kilincsre kent fogkrém, a cipőbe szórt kavics, de volt, aki szentül esküdött rá, hogy a „legjobb” poén az éjszaka közepén egyik pohárból a másikba öntögetni a vizet, mert attól aztán tutira bepisil valamelyik szobatárs…

Nem tudom, volt-e valaki, aki kipróbálta ezt a csodás ötletet, de az biztos, hogy attól kezdve, hogy ezt meghallottam, az utolsó éjszakát minden táborban megpróbáltam ébren tölteni.

Kíváncsi vagyok, vajon milyen dalokkal, játékokkal, csínyekkel tették érdekesebbé a korosztályomhoz tartozó, vagy épp idősebb és fiatalabb táborozók a napjaikat (és éjszakáikat)!

 

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Fortepan/Kovács Márton Ernő