–

„Kétezerhatszázharminckilences számú Gárdonyi Géza úttörőcsapat, viiiiigyázz! Zászlónak tiszteeee-legj!” – hangozott fel reggel hét óra harminc perckor a ráckevei gyerektábor gyülekezőjén, és egyszerre nyolcvan gyerek emelte tisztelgésre a kezét a murván állva, a már reggel is élesen tűző júliusi napon. Túl voltunk a kötelező reggeli futáson, – ami körözést jelentett ugyanezen a murván –, és néhány reggeli tornának nevezett karlendítésen, derékhajlításon. Most a zászlófelvonás után jöhetett végre a reggeli. Az emlékek nemcsak képek, máris érzem a neomagnolos víz szagát, amiben minden étkezés előtt meg kellett mosnunk a kezünket. Aztán már ülhettünk is a piros műbőr bevonatú, csőlábú székekre, hogy a rövidnadrágos combunk jól odaragadjon a műanyag felületre. Mindez csak egy kis villanás 1984-ből, a ráckevei úttörőtáborból, de máris tolakodik a többi emlék kisdobosságom és úttörőségem éveiből.

A csúcspont, a tábor

Minden nyáron tíz napot töltöttem a legjobb barátnőmmel az úttörőtáborban, ez volt kisdobos- és úttörőéletünk beteljesedése, a közösségi lét csúcspontja. Mert az úttörőmozgalom számunkra, hetvenes években született gyerekek számára semmilyen ideológiai tartalommal nem bírt.

Egyetlen, ám annál fontosabb vonzereje a közösségben rejlett, aminek keretet adott a rendszer; őrsök és rajok, ünnepségek és versenyek, táborok és kirándulások.

A hétköznapokban a délutáni őrsi- és rajgyűlések a legjobb apropót szolgáltatták, hogy otthonról nyomós okkal visszamenjek az iskolába, és újra a barátnőimmel lehessek (az otthoni tanulás helyett). Fogalmam sincs utólag, hogyan végeztem el az iskolát, mert a legkevésbé sem emlékszem arra, hogy tanultam volna. Annál inkább a szervezkedésre és mindenféle készülődésre. Osztályfőnökünk, Elvira néni, aki egyben az úttörőcsapat vezetője is volt, engedékeny, kissé szórakozott, jó humorú nő volt, igazi közösségformáló erővel megáldva. Fogalmam sincs, mennyire vette komolyan az egészet... vagy játszotta el, hogy komolyan veszi, és helyette épített igazi közösséget a megkívánt kommunista díszletek között. Akárhogy is volt, én imádtam az egészet, és szinte egyáltalán nincsenek rossz emlékeim.

Úttörő Áruház, és ami utána következett

A budapesti gyerekek mindegyike ismerte ezt a mágikus helyet, hiszen csakis innen szerezhette be az úttörőség kellékeit. Mit kellékeit? Kincseit! Nekem legalábbis azok voltak; kisdobosként a kék nyakkendő, kék fonott zsinór a síphoz, maga a síp, és persze a fehér ing, gombolós pánttal a vállon. Aztán ott volt a jelvény, a csatos öv, a zsebkönyv műbőr tokja. Ugyanez pirosban a nagyoknak. És micsoda hatalmas dolog volt az avatás! Nagy büszkén mondtuk az eskü szövegét, előtte pedig hetekig bifláztuk a kisdobos 6, később az úttörő 12 pontját. Valaki közületek még emlékszik, mondjuk, arra, hogy: „Az úttörő igaz, hű barát” vagy, hogy „A kisdobos hű gyermeke a hazának”? Pont úgy soroltuk ezeket a pontokat, ahogyan teli torokból, hatalmas lelkesedéssel énekeltük; „(...) a Föld fog sarkából kidőlni, semmik vagyunk, s minden leszünk!” Pont úgy, mindenféle mögöttes jelentést nélkülözve, csupán a szavakat egymás után helyezve, énekelve. Mert egyébként, ahogy akkor, most sem tudom, mi „a Föld fog sarka”. Ellenben a diktatúrák sajátjaként ezek az indulók hatást gyakoroltak ránk, gyerekekre is, és sok évig nem tudtam úgy elénekelni a Himnuszt, hogy utána reflexszerűen ne kezdjek bele a sorban következő dalra; „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy...”.

KISZ-tücsök

Vajon volt valaki közöttünk, aki tényleg megfontolva a tetteit igyekezett úgy élni, hogy „hű gyermeke legyen a hazának”? Kétlem.

Nem kérdőjeleztük meg az egészet, mert még túl fiatalok voltunk, de mivel nem követeltek tőlünk semmi rendkívülit, és nem tudtuk, hogy másképp is lehetne, élveztük a gyerekkorunkat a meglévő keretek közt. Viseltük az ünnepeken a fehér inget, részt vettünk a kerületi ünnepségeken, a koszorúzáson, a felvonuláson, lengettük a papírzászlót, és egy emberként harsogtuk; „A dolgozó népért, a hazáért, előre, rendületlenül! A törekvőbbek őrsvezetők lettek, ebből kinőve akár rajvezetőségig is vitték, majd egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy véget ért az egész. A középiskolában a KISZ-tücsöknek csúfolt KISZ-titkár fiú még erőlködött egy kicsit, de már nem sikerült túl sok gyereket beszerveznie. Mire leérettségiztünk, feledésbe merült a vasalótól a másodperc töredéke alatt összezsugorodó nejlon nyakkendő.

Jut belőle a gyereknek is

Legközelebb aztán teljesen váratlan helyzetben bukkant fel ez az egész űttörősdi – igen „ű”-vel, mert ez a hiba szinte kötelező volt egyszer mindenkinek. Már nagyjából kétéves volt a kisfiam, amikor azon vettem észre magam, hogy egyszerűen kifogytam az összes altatóból és ölbéli mondókából. Egy hosszabb betegség unalmas napjait éltük, amikor egyszer csak felrémlett a kedvenc dalom, amit a tábortűznél énekeltünk. „A börtön ablakába, soha nem süt be a nap, az évek tovaszállnak, mint egy múló pillanat…” kezdtem bele a rég elfelejtett repertoárba, és hamarosan azon kaptam magam, hogy a taknyos orrú kisgyerek álmélkodva hallgatja az úttörőindulót, a szovjet mozgalmi dalokat, és én alig állom meg sírás nélkül a dalolást, mert – kommunizmus ide vagy oda – nekünk mégiscsak ezek a dalok, ezek az évek jelentették a gyerekkorunkat.

Kárpáti Judit

Fotó: Nagy Gyula, 1965 (Forrás: Fortepan)