Nem tudom, mások hogy vannak vele, de engem mindig is nagyon érdekelt, hogyan válik valaki íróvá. Vagyis: mi a recept? Honnan, milyen irányból és az élet mely szakában érkezik a hívás, hogy az ember fogja magát, és arra tegye fel a ideje és energiája java részét, hogy egymagában üldögéljen egy asztal fölött, és papírra rendezze a gondolatait, a tapasztalásait… és igen, gyakran a környezete szereplőit is. 

No és a tehetsége? Vajon már kisiskolás korában kiviláglott a tálentuma, vagy az csak később bontakozott ki? Azonnal értékelte a megszülető műveket a kor, vagy hosszan kellett várnia az elismerésre, magányosan és olykor kétségektől gyötrődve dédelgetnie az önmagába vetett hitet? Mi motiválja és honnan szerzi az ihletet? 

Nos, ha valakit ezek a kérdések foglalkoztatnak a széles körben ismert és igen népszerű Grecsó Krisztián esetében, akkor megnyugodhat: az Egy életem előadásában sok mindenre választ kaphat (mindenre persze nem, de hát erre vannak a könyvei, szúrja közbe az est vége felé jó marketingérzékkel az író). 

Ám ha a nézőközönségből bárki is kacérkodik az írással, de netán fél a kudarctól, a kortársak értetlenkedésétől, akkor az is megnyugodhat:

még úgy is lehet az ember a szülőfaluja ünnepelt díszpolgára, hogy másfél évtizeddel korábban ugyanezen falu családjai fogtak össze ellene, hogy becsületsértésért több milliós kártérítést követeljenek tőle.

Egy szó, mint száz: ez nem az az este, amikor a megközelíthetetlen írófejedelem úgy mesél a munkájáról és a mesterműveiről, hogy az azonnal elvadít bármilyen íróaspiránst attól, hogy helyet követeljen magának a Parnasszuson, sőt. Nagyon értékelem, hogy Grecsó nemcsak gavalléros mennyiségű öniróniával rendelkezik, de szépen felvázolja az útját tarkító bukdácsolásokat is, méghozzá roppant szórakoztató módon. Kedvencem az volt, ahol hosszan élcelődött huszonplusz évvel ezelőtti magamagán, ahogy komoly ábrázattal tagadja el a valót a tévériportban, miközben egy füst alatt komoly íróvá is avatja magát. Vagy ahol töredelmesen bevallja (és tárgyi bizonyítékkal még alá is húzza), hogy magyarórán annak idején még a saját anyjából is csak egy négyes osztályzatot tudott összegründolni. 

Teszi mindezt megnyerő kisugárzással, és uralva a teret. A MOMKult színpadán nekem is volt alkalmam több ízben is megfordulni a Hello, WMN! eseményeinken, úgyhogy tapasztalati úton tudom: rajta állva az a pár kivilágított négyzetméter jóval nagyobbnak tűnik, mint a közönség soraiból, a szemkápráztató reflektorfény is rémisztő lehet, így azt laza eleganciával, humorral belakni egyszál magadban… bizony nem könnyű. Ezúttal ráadásul a minimalista díszlet sem segíti ki az előadót, egy bárszéken és egy kottatartón kívül nincs más, csak a háttérben egy vászon, amin bejátszások és illusztrációk láthatók Grecsó életéből. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Grecsó Krisztián (@grecsokrisztian) által megosztott bejegyzés

Rögtön egy ilyen válogatással indítunk, mely megadja az este alaphangulatát. Grecsó még háromdimenziós valójában nincs is fent a színpadon, de

a nézőközönség már vígan kacarászik a televíziós bejátszáson, ahol egy rendhagyó irodalomóráját követően az egyik résztvevő diák megjegyzi: „azt hittem, öregebb lesz”.

Hiszen az ő fejében – feltételezem – az íróság egyet jelent a régi, poros, és gyakran érthetetlen kötelezők fekete-fehér portrékon látható szerzőivel. Ebből a szempontból is nagyon üdvözlöm a MOMKult stand up-sorozatának ezt a részét: ahogy Nyáry Krisztián közelebb hozta sokahoz a költőket, írókat, megmutatva, hogy ők is hús-vér emberek (voltak), akik ugyanúgy szerettek, gyűlöltek, ettek, ittak, és időnként hibáztak, mint bárki más. Úgy mutatja meg Grecsó is a maga esendőségeit, sebezhetőségét és a vágyát: akárhogy is, de vegyék már észre, hallják végre meg a hangját. 

 

Humorral és számos illusztrációval rajzolja fel íróvá alakulásának ívét, melyet – legalábbis számomra úgy tűnik –, leginkább ez a figyelemre szomjúzás tüzelt, miközben a felszín alatt ott munkáltak az örök kérdőjelek. Elmeséli, hogyan lett sikeres az első színdarabja a rendezőnek és a színészeknek hála, annak ellenére, hogy maga a mű csapnivalóan rossz volt. Vagy hogyan lett belőle bot-, pontosabban „két húr-csinálta” zenész egy véletlenül hátrahagyott dobozgitárnak köszönhetően. A munkanélküliségtől űzve végül kínjában hogyan szegődött el a Győzike Show sztoriját írni a kereskedelmi tévébe, és milyen kockázatai voltak annak, hogy az első ötletét nagy lelkesedéssel fogadták a műsorkészítők. Hogy mit tudott kezdeni a „népi író” skatulyával, no meg a sok haragossal, akik felismerték magukat a regényeiben – és még jól be is perelték. 

Ezzel együtt az este nem kizárólag heherészésből, a múlt (utólag legalábbis) komikus pillanataiból áll.

Ahhoz például, hogy elmesélje a betegségének történetét, le is kell ülnie, mi meg már szerencsére alapból ülünk, mert a történet, ami arról szól, hogyan bukkant fel teljesen hirtelen, valóban derült égből villámcsapásként a nyakán egy daganat, igazán megrendítő.

Az est végére pedig az is összeállni látszik, hogy végül is Grecsó Krisztiánból mi végre is lett író, és a „stand upos családja” – ahogy ő fogalmaz – történetei hogyan segítették hozzá az íróvá avatódásnak ahhoz a misztikus pillanatához, amire oly régóta vágyott.

Én szívből üdvözlöm az Egy életem sorozatot, engem abszolút megvettek kilóra, úgyhogy izgatottan várom a folytatást: Szinetár Dóra estje október 29-én debütál, Mucsi Zoltán pedig december 6-án fog először mesélni az életéről.

Kiemelt kép forrása: MOMKULT/Kleb Attila

Fiala Borcsa