Sportpszichológus az olimpiáról: Nem a teljesítmény határozza meg az embert, hanem az ember a teljesítményt

–

Milanovich Domi/WMN: Sok sportoló álma az olimpia. Mitől különleges ez a verseny, tartogat-e sportpszichológiai szempontból extra kihívásokat az indulóknak?

Kovács Krisztina: Az olimpia kiemelt helyét az adja a sportversenyek között, hogy négyévente egyszer rendezik meg, jelentős médiavisszhang kíséri, a helyezésekért pedig magas összegű anyagi juttatások járnak (Magyarországon az aranyért például 55 millió; az ezüstért 39,27 millió; a bronzért 31,35 millió forintot kapnak a sportolók, de a 4–8. helyezésekért is milliós nagyságrendű pénzjutalomban részesülnek, a bajnokok életjáradéka pedig 2024-ben havi bruttó 418 ezer forint volt – a szerző).

M. D./WMN: Vannak olyan sportágak, amelyeken lényegesen több a néző ilyenkor? Vagy adódhat más olyan szokatlanabb körülmény, amire előre fel lehet készülni, vagy a helyszínen kell rá kitalálni valamit? Gondolok itt például arra, hogy a vívóknak a francia közönség mellett sokszor jelentős hangzavarban kellett teljesíteniük az asszókon. 

K. K.: Én azt gondolom, ezeknek a versenyzőknek a nagy része találkozott már hasonló helyzeti feltételekkel korábban. A legtöbben utánpótlás koruktól kezdve részt vesznek világversenyeken, olyan megméretéseken, amelyek körül szintén nagy a felhajtás, vagy ugyanúgy jelen van a nézőtéri zajhatás. Úgyhogy ezek kezelésében azért kialakult már egyfajta rutinjuk – igaz, ezzel együtt is hajlamosak máshogy megélni az ötkarikás játékokat. Talán azért is, mert itt eszmei és több sportág esetén anyagi értelemben is nagyobb a tét.

A mentális felkészülés része lehet ugyanakkor az is, hogy szakemberként abban segítjük a sportolót, hogy jobban meglássa, átérezze az olimpia és a korábbi versenyei közti hasonlóságokat. 

M. D./WMN: Közben pedig azt látjuk – közhely, de mégis így van –, hogy gyakran nüanszok döntenek ezen a szinten a sportolók között. Mennyire lehet mentálisan felkészülni a véghajrára, és mennyiben múlik inkább a szerencsén az eredmény alakulása?

K. K.: Én úgy látom, sokszor valóban arról van szó, hogy két egyenlő képességű ellenfél, két hatalmas sportember küzd meg egymással, és egész egyszerűen az egyiküket ki kell hozni győztesnek, nem nyerhetnek mindketten. Teljesítményben viszont elenyésző a különbség köztük, és abban, hogy végül merre billen a mérleg nyelve, több minden is szerepet játszhat: fizikai, technikai, tudásbeli, és igen, sportpszichológiai tényezők is, de néha tényleg a szerencse az, ami leginkább dönt. A mentális felkészültség jelentősége nagy, de túlbecsülni sem érdemes. 

M. D./WMN: Említetted, hogy nagy a tét az olimpián. Mit lehet tenni azért, hogy ez ne nyomassza a sportolókat, ne váljanak görcsössé? Gondolom, az ellenkezőjével, a motiváció hiányával kevésbé szokott probléma lenni. 

K. K.: Valójában az a tapasztalat, hogy

az olimpiára való felkészülés rengeteg vegyes érzést hozhat magával. Lesz olyan sportoló, aki ugyanannyira nem várja az olimpiával járó nehézségeket és kihívásokat, mint amennyire várja magát a versenyt. Mert nyár közepe van, végignyomták az egész szezont, vagy az utolsó pillanatban kvalifikáltak, vagy sokat voltak sérültek, esetleg túl magasak a saját maguk vagy mások felől jövő elvárásaik,

és persze, rettentően akarják mindezek mellett, hiszen ez egy nagy, akár vissza nem térő lehetőség a számukra, de borzasztóan fáradtak. 

M. D./WMN: Mi az, ami ilyenkor segít, hogy a sportoló kitartson?

K. K.: Csak a pihenés. Azt is szokták mondani, hogy a fáradtság összefüggésbe hozható a ruminációval, a rágódással, ami ellen a leghatékonyabb módszer az, ha a sportoló érzelmileg távolítja magát a helyzettől. Ami az olimpia esetén kisebb művészet, pláne a verseny előtti hetekben. De már az nagyon sokat szokott számítani, ha a sportoló csak egy napig, vagy csak egy délutánra ki tud kapcsolódni, elmegy wellnessezni, csinálja a semmit, nézi a kövek növekedését. Vagy találkozik a barátaival, a lényeg, hogy legalább pár óra legyen, amikor mentálisan nem a sporttal foglalkozik. 

M. D./WMN: Az edzőkben mekkora ellenállást okoz, hogy fáradásos vagy kiégéses tünetek esetén pihentessék a sportolókat? Mennyire tartja magát az a poroszos nézet, hogy minél többet edz a versenyző, annál jobb?

K. K.: Én inkább azt mondanám, hogy ha az edző elkezd aggódni, hogy mi van, ha a sportolója egy napot vagy egy délutánt nem edz, az azt jelzi, hogy ő is belecsúszott a fáradtság okozta ruminációba, túlpörgésbe, és neki is szüksége lenne pihenésre. Fontos lenne, hogy a nyilvánosságban és a sportpszichológiában is többet beszéljünk az edzők mentális egészségéről: ha ugyanis ők nincsenek jól, akkor megnő a kockázata, hogy rossz döntéseket hoznak, ami a sportolókra is hat, ami tovább mélyítheti az edzők nehézségeit. Tehát az ő pszichés állapotukkal, felkészültségükkel is foglalkozni kellene, de ez még kiváltképp gyerekcipőben jár Magyarországon. 

M. D./WMN: És mi van a címvédőkkel, akiket az esélyesség terhe nyom?

K. K.: Sokáig úgy voltunk vele, hogy szorongáscsökkentés céljából a sportolók mentáltréningezzenek, képzeljék el a legjobb forgatókönyveket, fókuszáljanak az erősségeikre. Ehhez képest van egy újabb irányzat, ami egy kicsit emberközpontúbb. Azt mondja, hogy

egy olimpián jó eséllyel így is, úgy is izgulni fogsz. Ez stresszt jelent majd, és fontos, hogy ezt a stresszt ne tagadd vagy bagatellizáld, hanem fogadd el. Ha ugyanis megpróbálod elnyomni az aggodalmaidat, csak rosszabb lesz a helyzet. A szorongással tehát csak akkor dolgozunk a sportpszichológiai munkában, ha az negatívan érinti a teljesítményt.

De látni kell, hogy nem mindenkinek jó, ha relaxál, mentáltréningezik, vagy belső beszédet folytat. Általában verseny előtt jelentkeznek a stressztünetek, a legtöbb sportolónál viszont verseny közben megszűnnek: ott már nem szorong. Ha mégis, akkor általában a figyelem fókusza lesz az ülések témája. Hogy mely helyzetekben tud valaki belső fókusszal jól teljesíteni, amikor az érzéseire, a testi érzeteire figyel, és mikor külsővel, amikor a társakra, az ellenfélre, a labdára, vagy valamilyen hangjelzésre koncentrál. 

M. D./WMN: Beszéljünk kicsit az olimpiával járó nyilvános szereplésről is. Szerinted mennyire etikus elvárni a sportolóktól, hogy a mérkőzéseiket követően viszonylag hamar a kamerák elé álljanak? 

K. K.: Én ezt egy kicsit megfordítanám, és azt hangsúlyoznám, hogy senkinek nem kéne messzemenő következtetéseket levonnia abból, hogy mit mond valaki egy ilyen intenzív érzelmi állapotban. Az is fontos lenne, hogy a sportolók, mint például az Egyesült Királyságban, nálunk is felkészítést kapjanak a nyilvános kommunikációról. A briteknél összeállítottak az újságírók egy kis kézikönyvet, hogy különféle interjúhelyzetekben mire érdemes figyelni: mit tegyél, ha elkáromkodod magad, kell-e csinálnod valamit, ha sírva fakadsz. Ez a fajta médiatudatosság, amely kiterjedhetne a közösségi médiára és a megosztásokra is, szerintem sokat segíthetne a sportolóknak, és ez nem feltétlenül sportpszichológusi kompetencia, bár ezeken az üléseken is fel szokott merülni a kérdés. 

M. D./WMN: Persze a közvetítésekkel erősen bejönnek az üzleti szempontok, de kérdés számomra, hogy mi az a pont, ameddig a sportolóktól várjuk el, hogy tudatosabbak legyenek, és mennyiben kéne a médiának hozzájuk alkalmazkodnia. Most eszembe jutott a Nemzeti Sport augusztus 1-jei száma, amelyen az a cím szerepelt, hogy „még mindig hiába várjuk az aranyat”. 

K. K.: Igen, nekik volt mostanában pár érdekes húzásuk (az NS olimpiai kalauzának nőábrázolásáról mi is írtunk – a szerző). Nem tudom, hogy ezek mennyiben ballépések, vagy van-e némi tudatos provokáció az erős megfogalmazásban.

M. D./WMN: Te hogy látod, mekkora az aranyérem-centrikusság a hazai sportban, illetve a szurkolók körében? Történt ebben elmozdulás az elmúlt években, évtizedekben?

K. K.: Szerintem egyre többen kezdik megérteni, hogy az összes helyezés, sőt az olimpiai kvótaszerzés is elképesztően nagy dolog, hiszen azt jelenti, tényleg a világ legjobbjai közé jutott az illető. A versenysport egyik ereje éppen abban rejlik, hogy segíthet megtanulni az embereknek másképp látni a teljesítményt.

Nem létezik ugyanis olyan, hogy valaki minden egyes felnőtt versenyén ugyanazt az eredményt hozza. Ha valaki képes lenne erre, azt neveznénk bundának – az emberi teljesítmény nem így működik. Óhatatlanul vannak benne visszaesések, hullámzások, de ez mit sem változtat az illető képességein. 

M. D./WMN: Milák Kristóf olimpiai szereplése, és a hozzá vezető útja rengeteg kérdést vet fel az edzők, szakvezetők kommunikációjától kezdve a közönség elvárásain át a média felelősségéig. Milák korábbi nyilatkozatai alapján szerintem fontos arra is felhívni a figyelmet, hogy a sportolói kiégés a legsikeresebb versenyzőket is érintheti. 

K. K.: Láttad Az arany súlya című dokumentumfilmet? Michael Phelps és más amerikai sportolók arról beszélnek benne, hogy bár kívülről gyakran csak a csillogás látszik a történeteikből, belül mennyi minden más is van: nem ritkán súlyos fizikai és mentális nehézségek. Szerintem itthon még kifejezetten tabu arról beszélni, hogy a sportolóknak is lehetnek problémáik, és abban, hogy komolyan vegyük a kiégést, a sportpszichológiának kifejezetten nagy a szerepe. A megelőzés kapcsán mindig el szoktuk mondani, mennyire fontos már középiskolás korban is figyelni a kettős karrierre: hogy a sport mellett legyen B opció.

Régebben úgy vélték, hogy az adott sportág melletti korai elköteleződés együtt jár a kiégés veszélyével. Szerencsére ezt ma már egyre inkább megcáfolják a kutatások: úgy tűnik, nem a korai specializáció a probléma, hanem az edzés légköre: a magas teljesítményelvárás, a perfekcionizmus, a rendszer hibázás iránti intoleranciája súlyos rizikótényezők. Tehát ha már utánpótlás korban azt hangsúlyozzák a fiataloknak, hogy az ő mostani (és leendő) teljesítményük alapján kap támogatást a klub, ez a sportolóknak és az edzőjének egyaránt teher, és növeli a kiégés kockázatát. 

M. D./WMN: Ha már a sportnál mint rendszernél tartunk. A Gyömbér Noémivel írt első könyvetek címe Fejben dől el, a frissen megjelent új könyvetek címe pedig Sportpszichológia. Jól érzem, hogy ez egyfajta szemléletváltásra is utal? Hogy már nem tulajdonítotok központi jelentőséget az egyéni mentális tényezőknek, hanem holisztikusabb megközelítést alkalmaztok?

K. K.: A 12 évvel ezelőtti könyvünk címe, Fejben dől el, trükkös cím volt. Mi úgy gondoltuk, a szöveg alapján átjön az irónia, de nem jött át. Emellett valóban végbement egy paradigmaváltás a területen, és ma már úgy gondoljuk, fontos ugyan, hogy a sportoló kontrollban legyen, de ez csak egy kis része az ő útjának. Nemrég volt egy kutatásunk, ami például kimutatta, hogy

az EYOF-tól (European Youth Olympic Festival, az ötkarikás játékok ifjúsági változata – a szerző) a felnőtt korosztályig tartó nagyjából 5 évben az egyéni sportolók 50-60, a csapatsportok játékosainak pedig mindössze a 10 százaléka morzsolódik le – ez jelentős különbség.

Miről szól? Arról, hogy valamit nagyon jól tudnak a csapatsportok, mert meg tudják tartani a fiatalokat? Vagy pont hogy problémás lehet a fluktuáció hiánya? Nyilván a lemorzsolódás kapcsán bejöhet a közösség megtartó ereje, vagy az, hogy a csapatsportokban általában több a pénz, biztosabb megélhetést kínálnak. De a lényeg, hogy a sportoló karrierjében rengeteg fizikai (például sérülések) és társas-társadalmi tényező is szerepet játszik, kezdve azzal, hogy mennyire támogató a család, egészen odáig, hogy mit tapasztal az illető az oktatási intézményekben, illetve milyen lehetőségeket tud biztosítani számára az egyesülete.

M. D./WMN: Arról is szeretnélek kérdezni még, hogy a sportpszichológiának mennyire feladata a téthelyzetre való felkészítésen túl az olimpiai élmények utólagos feldolgozásában is segíteni a sportolót, legyen szó akár kudarcról, akár sikerről. 

K. K.: Az olimpiai részvétel egy nagyon felfokozott állapot. Ott vannak az olimpiai faluban, hatalmas a buli, a mérkőzéseken pedig rajtuk a világ szeme. Hazajönni a szürke hétköznapokba általában nehéz.

Rengeteget készülnek erre a versenyre, és utána sokan egyfajta zuhanást élnek meg, legalábbis létrejön egy kiüresedett állapot (angolul post-Olympic blues vagy transition): nincs kedvük edzésre menni, gondolni se akarnak a sportágukra. Ez az állapot egy-két hónapig is eltarthat, ami egyrészt jó, mert pihennek, másrészt rémisztő, mert bejönnek azok a kérdések, hogy kik ők a sport nélkül.

Gyakran kőkemény, depresszióra emlékeztető tünetek is megjelennek. De szerencsére a sportolók egyre nyitottabbak, általában a verseny után is folytatják a sportpszichológusokkal végzett munkát. És ha tettek energiát a már említett kettős karrierbe, akkor ez a sporttól való átmeneti vagy tartós eltávolodás is könnyebb, mert van más az életükben az edzésen, versenyzésen kívül is.

K. K.: Azt érdemes látni, hogy nem a teljesítmény határozza meg az embert, hanem az ember a teljesítményt. Sok minden lehet siker. Az is, ha valaki feláll egy bukásból, és képes befejezni a gyakorlatát, ölben viszi le a sérült ellenfelét a kézilabdapályáról, vagy 58 éves korában jut ki asztaliteniszben az olimpiára. Örülök, hogy ezek a történetek is egyre láthatóbbak.

Az olimpikonokban pedig igazából a hozzáállásuk szexi: hogy fel tudnak állni kudarcokból, vannak céljaik, amikért tesznek, és minden hibából igyekeznek tanulni. Persze vannak olyan hibák, amik a mostani szereplésük szempontjából végzetesek, de lesz még következő alkalom, és – talán ezzel nem leszek népszerű – az olimpián túl is van élet. A hozzáállásuk pedig velük marad, és egész életükben fontos erőforrásul szolgálhat számukra. 

Képek: Chripkó Lili / WMN

Milanovich Domi