Dr. Gyarmathy Éva: Korábban a szülő volt a „mindenható”, most viszont sokszor a gyerek irányít

–

Kurucz Adrienn/WMN: A Kamaszok című netflixes minisorozatról rengeteget beszélnek ezekben a napokban az emberek minden fórumon. Az alkotók egy tizenhárom éves, gyilkossággal vádolt fiú történetét mesélik el több irányból megvilágítva az eseményeket, drónnal megközelítve a gyerek környezetének fontos pontjait – a várost, az iskolát, a családi házat, keresve az erőszak eredőit. Az a tapasztalatom, a látottak, bár vér a szemünk előtt nem folyik, sokkolták a szülőket, engem is. Ön szerint miért ütött ekkorát? Mondott olyasmit, amit nem tudtunk eddig?

Dr. Gyarmathy Éva: A film ereje szerintem abban rejlik, hogy kendőzetlenül mutatja meg a bántalmazás rétegeit, és azt, mennyire egyedül maradhat egy gyerek. A fiú egy ponton megoldást keres – de előtte és utána sem kap segítséget. Ami igazán megrendítő, az a lélektelenség, ahogy a hivatalos közeg – az iskola, a rendőrség, a pszichológus – viselkedik vele.

Mindenki korrekt, de nincs bennük emberség. Ez a hideg közöny sokkolóbb talán, mint maga a tett.

WMN/K. A.: Önt, a pszichológust is meg tudta lepni valami ebben a történetben?

Gy. É.: Sajnos nem sok minden volt újdonság. Az iskolai tehetetlenség ismerős: mindennapos. A szülők sokszor már nem tudnak kapcsolódni a gyerekeikhez, miközben a gyerekek sem tanulják meg, hogyan kérjenek segítséget.

Ami a leginkább meglepett az elején, ahogy már említettem, az az volt, ahogyan a rendőrségen kezelték az egész helyzetet – a ridegségük. Formailag minden rendben volt, teljesen szabályosan jártak el, mégis annyira lélektelenül, hogy ez volt számomra a legmegdöbbentőbb.

Önmagában a korrektség nem elég ahhoz, hogy valóban segítsenek egy gyereknek.

A másik, ami szintén ijesztő volt számomra, az a pszichológusjelenet. Tudom, hogy pont így kellett viselkednie, hogy elérje a célját, de mégis, ott is ugyanaz a lélektelenség jelent meg, ami nagyon nyomasztó volt.

WMN/K. A.: Lehet ilyenkor egy szakember másmilyen?

Gy. É.: Attól függ, mi a feladata. Ebben az esetben a pszichológusnak lényegében az volt a dolga, hogy a vallomás alapján megállapítsa: a gyerek elkövette-e a tettet. Tehát ő igazából nem is pszichológusként, hanem kvázi rendőrként viselkedett. És ezt nagyon jól csinálta – szakmailag tökéletesen. Ismét csak azt tudom mondani: minden korrekt volt. De az emberség teljesen hiányzott.

WMN/K. A.: Jól érzem, hogy valamiképp ehhez a témához kapcsolódik majd az előadása a tudatos szülőkről, tudatos gyerekekről?

Gy. É.: Igen, arról a világról kell beszélni, amibe hirtelen belekerültünk. Nem attól kellene félni, hogy „mi lesz most”, hanem inkább azon kellene elgondolkodni, hogyan fogjunk össze.

A szülők gyakran csak a saját gyerekükre figyelnek. De ez tévút – hiszen a gyerekeink közösségben élnek. Ha azt tanulják meg, hogy csak a saját szempontjuk számít, előbb-utóbb ilyen súlyos helyzetek alakulnak ki.

Elismerem, nem könnyű ma szülőnek lenni. Változtatnunk kell, tudatosabbá válnunk – másként nem megy. Akkora változás történt a gyerekek és a felnőttek kapcsolatában, hogy azt muszáj lenne észrevenni.

WMN/K. A.: Mik ennek a változásnak a legfontosabb jelei? 

Gy. É.: A legfontosabb jel, amit sok szülő nem veszi észre, hogy ők is aszimmetrikus viszonyban állnak a gyerekükkel, mint régen a szülők – csak megfordultak a szerepek.

Korábban a szülő volt a „mindenható”, most viszont sokszor a gyerek irányít, ő mondja meg, mi legyen. A kapcsolat dinamikája ugyanaz maradt, csak a hatalmi pozíció cserélődött ki. Ez pedig a gyerekeket is nagyon elbizonytalanítja.

Az információs környezet is drámaian megváltozott: a szülők már nem urai annak, mit lát, mit tanul a gyerek. Korábban, főként a televízió előtti világban a szülő volt az információ elsődleges forrása. Most a gyerekek a világból jövő, sokszor kontrollálhatatlan ingerekkel élnek együtt. 

A gyerekek ma sokszor olyan technikai problémákat is meg tudnak oldani, amikkel a szüleik nem boldogulnak. Nemcsak a saját nehézségeikre találnak megoldást, hanem a szülők gondjait is kezelik. Ez már akár 8–10 éves korban is megjelenik, néha még korábban is, és utána ez a dinamika csak erősödik.

A szülők régi kontrollja fokozatosan eltűnik. Magyarországon is megfigyelhető, hogy a frusztrációmentes nevelés irányába mozdultunk – hogy „ne frusztráljuk a gyereket”, inkább hagyjuk, hadd csinálja, amit akar. Csakhogy ezzel sok szülő teljesen elvesztette a biztos alapokat, és inkább nem is próbálnak határokat szabni.

A partneri kapcsolat vezethetne megoldáshoz: a szülő ne legyen sem mindenható, sem a gyerekeknek kiszolgáltatott, hanem jelenlévő, figyelő társuk legyen. 

WMN/K. A.: Jól érzem, hogy a szülők önbizalma veszett el?

Gy. É.: Inkább a biztonságérzetük, ami persze szorosan összefügg az önbizalommal. Régen természetes volt, hogy ahogy engem neveltek, úgy én is nevelhetem a gyerekemet. Ez egyfajta alapbiztonságot adott. Most viszont a világ olyan gyorsan és alapjaiban változik – exponenciálisan, nem lineárisan –, hogy egyszerűen nem lehet lépést tartani vele.

Ez a folyamat nem most kezdődött: Amerikában például már a hippi mozgalmak idején elindult, amikor a fiatalok nem politikai forradalmakban, hanem életmódban lázadtak. Ők lettek később szülők – de már egy olyan nevelési szemlélettel, amely minden szabadságot a gyerek kezébe adott.

Csakhogy a gyereknek szüksége van keretekre és szabályokra – nem merev rendre, hanem egy olyan partneri kapcsolatra, amelyben a szülő adja a biztonságot. A szülő felel a gyerekért, neki van élettapasztalata, világlátása, és ezt a biztonságot a kereteken keresztül kell átadnia. Enélkül a gyerek könnyen széteshet – és sajnos ennek ma egyre több példáját látjuk.

WMN/K. A.: Hogyan néz ki ez a partneri kapcsolat a gyakorlatban?

Gy. É.: Ez nem haverkodást jelent, hanem egyensúlyt. A gyerek érdekeit figyelembe vesszük, és megtanítjuk őt is arra, hogy a szülőre, a másik emberre legyen tekintettel, képes legyen az ő szemszögéből is látni dolgokat. Nem mindent engedünk meg neki, de a döntésekbe bevonjuk. Egy hároméves is dönthet például két óvoda között, ha mi előszűrtük a lehetőségeket. A közös döntések, a kis hétköznapi helyzetek adják meg az önállóság alapjait.

WMN/K. A.: Az említett sorozat tizenhárom éves főszereplője egyszerre tűnik nagyon okosnak, magabiztosnak és roppant éretlennek. A vérvételtől, a tűtől retteg, a késtől nem…

Gy. É.: Ez a film egyik legpontosabb ábrázolása.

A gyerekek, sokszor úgy tűnik, értenek dolgokhoz – online világ, emojik, technika –, de valójában fogalmuk sincs, hogyan dolgozzák fel a helyzeteket. Nem tanultak meg dönteni. A szülők sokszor mindent megoldanak helyettük – aztán csodálkoznak, hogy 23 évesen nem önállók.

WMN/K. A.: A filmbeli angol iskola nyomasztó, fel-felrobbanó indulatokkal teli ketrec – és sajnos sok ponton tükrözi a mi, hazai viszonyainkat is.  

Gy. É.: Valóban. Sok gyerek nem érzi magát biztonságban az iskolában – nem csak a rossz tanulók, a jók sem. A pedagógusok feszültek, ki vannak merülve. Az oktatás gyakran nem a gyerekek fejlődéséhez, hanem a múlt szokásrendszeréhez igazodik. A bántalmazások nagy része észrevétlen marad, és nem is kezelik őket megfelelően.

WMN/K. A.: Mit lehet tenni az iskolai agresszióval? Megelőzhető valamiképp, vagy bele kell törődnünk, hogy volt és lesz is?

Gy. É.: Az agresszió a közegre adott reakció. A gyerek frusztrált otthon, frusztrált az iskolában, és valahol ki kell adnia a feszültséget. Ha egy iskola nem tud biztonságot nyújtani, akkor nem jó hely. És igen, vannak jó példák, de rendszerszinten van baj. A pedagógusképzés is elavult: nem tanárokat, hanem mediátorokat kellene képezni. Akik képesek összetartani, gyógyítani a közösséget. 

WMN/K. A.: Sokan úgy érzik, hogy szülőként, tanárként elvesztették a kontrollt a gyerekek felett, képtelenek irányítani őket, nem is értik a digitális világ szabályait, legalábbis másként értelmeznek rengeteg dolgot, mint a gyerekek.

Gy. É.: Ez így van – de nem is kontrollálni kell őket, hanem kísérni. Nem kell minden posztot látni, de legyen meg a bizalom, hogy elmondhasson bármit. És ne akkor kezdjük a „kapcsolatépítést”, amikor már kamasz, hanem egészen pici korban. A sokat emlegetett „minőségi idő” valóban fontos, de azért a „mennyiség” is számít: sokat kell együtt lenni amíg még kicsik, és velünk akarnak lenni. Később pedig késznek kell lenni arra, hogy meghallgassuk őket akkor, amikor megnyílnak – és nagyon fontos: ítélkezés nélkül. 

WMN/K. A.: A Kamaszok című filmet érdemes lenne megnézetni a gyerekekkel is? Lehetne apropója egy nagy beszélgetésnek?

Gy. É.: Szerintem ez egy felnőtteknek szóló film. Egy kamasz nem feltétlenül veszi le a lényeget. Sőt, veszélyes is lehet: úgy érezheti, az erőszak is egy megoldás. Inkább beszélgessünk vele – előbb, minthogy megnézze egyedül. Igaz, a legtöbb gyerek valószínűleg már úgyis látta. A mi feladatunk tehát innentől az, hogy ott legyünk, amikor kérdezne.

WMN/K. A.: A filmbeli apa nem nagyon volt jelen a fia életében, ez kiderül. Látjuk a férfi szerepek válságát is a történetben. Látjuk az apát, aki példa csak abban tud lenni, hogy képtelen fékezni az indulatait – és ezt elnézi neki a környezete. 

Gy. É.: Sok férfi dühöng, mert nem tanult meg beszélni az érzéseiről. A partneri kapcsolat segítene ebben is: a gyerek látja, hogy egy konfliktust meg is lehet beszélni.

A szülő nem tökéletes – és nem is kell annak lennie. De jelen kell lennie. Mert „vert lélekkel” hazajönni gyakran fájóbb, mint bevert fejjel.

WMN/K. A.: Sokat halljuk mostanában a gyermekvédelem szót – leginkább politikai jelszóként. Mit jelentene ön szerint a valódi gyermekvédelem, ami nem csak pajzs vagy lobogó valakiknek?

Gy. É.: Az alapvető jól-lét biztosítását jelentené. Tiszta vizet, méltó lakhatást, biztonságos környezetet, valakit, akiben a gyerek bízhat. Lehetőséget arra, hogy önmaga lehessen. Ezeknek a nagy része nem valósul meg. Sok gyerek senkihez sem tud bizalommal fordulni. A gyermekotthonok a prostitúció kiindulópontjai. Mindenki tudja ezt, mégsem lehet erről nyíltan beszélni. 

WMN/K. A.: Mit tehetünk mi szülők a gyerekeinkért?

Gy. É.: A rendszer lomha, az iskola nehezen változik. A szülők viszont nyitottabbak, ezt tapasztalom. És ha elindulnak egy tudatosabb úton, ha értékeket képviselnek, ha meghallgatják a gyerekeket – az már elég lehet ahhoz, hogy a gyerekek tudják: nincsenek egyedül.

Kurucz Adrienn