Dr. Gyurkó Szilvia: Egy 50 perces edzésben ott az egész élet
Dr. Gyurkó Szilvi gyerekjogi szakember a kezdetektől ír nálunk. De nem ez a fő tevékenysége; főállásban az általa indított Hintalovon Alapítvány szakmai programjait rakja össze és vezeti, képzéseket tart, tanít, szakmai vitákon vesz részt, ügyeket képvisel, tanácsot ad, nyilatkozik… egészen nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a (valódi) gyerekvédelem ügyével kel és fekszik. Megszámlálhatatlan történetet fogad be és hordoz magában. Ezek közül sokról a WMN oldalán is ír – a bicskei gyermekotthon ügyéről például először 2016 októberében, legutóbb pedig idén februárban. De azok az írásai is nagy hatással vannak ránk, amikor néha (ritkán) megáll egy-egy pillanatra, és reflektál arra, hogy egy a töméntelen mennyiségű munka és magával cipelt történet, neki mint embernek, mit okoz. Az egyik legemlékezetesebb az volt, amikor a nyilvánosság előtt vállalta súlyos kiégését és egy évre elköszönt. És hogy mi a jelentősége annak, ha az ország egyik leghitelesebb szakembere mindezt kiteszi az asztalra? Mondjuk, az, hogy ha te vagy én szarul vagyunk, nem kell hogy teljesen ufónak érezzük magunkat, vagy az, hogy az ő segítségével szavakat találunk arra, amit érzünk. Esetleg megoldásokat. Ez most megint egy személyesebb írás dr. Gyurkó Szilvitől. De most nem megy sehová, csak az edzőterembe.
–
Lélegezz!
Az utóbbi időben sokat hallottam ezt a felszólítást. Amikor a mozgásképtelen vállamat, hátamat próbálták életre kelteni egy rendelőben. Amikor jött egy olyan e-mail, ami tele volt fájdalommal, és miközben olvastam, minden létező izmom befeszült. Amikor olyanokkal beszélgettem, akik tele voltak indulattal, dühvel és csalódottsággal, és azt éreztem, nem tudok segíteni.
Lélegezz! Néha a legtöbb, ami az életnek nyújtani tudunk az annyi, hogy benne vagyunk.
Vannak napok, amikor azt érzem, nem tudok kihozni többet az életből, minthogy nem adom fel.
Annyi mindent kellene tenni, olyan pici vagyok, olyan kevés dologra van ráhatásom, hogy reménytelennek tűnik minden változás. Aztán eszembe jut, hogy lélegezzek. Beszívom a levegőt és kifújom. Újraindítom a kört, ami az életemet jelenti, és örülök annak, hogy ezt megtehetem. Az élet örül. Amíg itt vagyok, addig van remény arra, hogy a következő be és kilégzés után valami történik. Gondolkozni is könnyebb, mozogni is könnyebb, ha rendesen veszem a levegőt, miközben az első, amit elfelejtek, ha meg kell feszíteni magamat, az a lélegzés, úgyhogy néha jó, ha figyelmeztetnek, hogy vegyek levegőt.
Kapcsolatban a testemmel
Talán ezért is jelent olyan sokat a sport az utóbbi időszakban, amikor extrém terhelés mellett dolgozom. Elég régóta futok, de egy ideje elkezdtem edzőterembe járni. Reggelente azért, hogy jól induljon a nap, esténként azért, hogy ne vigyem haza azt a sok mindent, ami napközben rám pakolódott a munka során. És az edzésen bizony megmondják neked, hogy mikor lélegezz. Sőt, azt is, hogyan. És ennél még sokkal többet is, ami miatt elkezdtem azt érezni, hogy a sport igazából sokkal többet jelent, mint mozgás. (Tudom, gratuláltok, feltaláltam a langyos vizet.)
De tényleg! A sport valami egészen csodálatos dolog, ami tele van olyan metaforákkal és jelképekkel, amelyek emlékeztetnek arra, hogyan érdemes élni. És nem csak azért, mert folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy az élethez lélegezned kell.
Már rögtön az óra elején, amikor az edző megmondja, hogy milyen eszközöket használj, az maga az élet.
Olyan terhek és nehézségek jönnek, amiket nem te választasz, hanem eléd rakják, és neked kell megoldani. Például utálom a gumiszalagot meg a bokasúlyt, amit fel kell venni az ugráláshoz meg a lábemelgetéshez. Magamtól sosem csinálnék ezekkel az inkvizíciós eszközökkel semmit. De amikor ott vagyok az órán, valahogy mégis megoldom. Megy az egyik kör a másik után, és húzom, vonom, emelem, hajlítom, kontrolláltan, és olyan marha büszkén, mintha legalábbis az olimpiai döntőben kellene még nyolcszor meghúznom azt a nyamvadék szalagot (utána vége, dicsőség, érem, virágcsokor, himnusz). Az érzés teljes.
De az is szuper, amikor súlyzózni kell. Mert ott van a kezedben, felemeled, és utána leteszed. Hát nem őrület? Ott a teher, amit letehetsz. Sőt, kizárt, hogy sokáig tartsd, és nem is viheted haza. Felemelem, hordozom kicsit, megmozgatom, aztán leteszem és elsétálok. Néha elképzelem, hogy a súly mit jelképez (ha bokszoló mozdulatokat is tenni kell vele, akkor azt is elképzelem, hogy mi az, ami felé csapok. Vagy ki.).
Van helye a dühömnek, meg tudom élni az erőmet, és meg tudom élni, hogy a terheket nem végtelenségig cipeljük, hanem letesszük. És hogy milyen piszok jó érzés letenni!
Miután elkezdtem rendszeresebben edzésekre járni, körülbelül fél év múlva rájöttem, hogy olyan izmokat, inakat, mozdulatokat kezdek érezni, amiknek a létezéséről sem tudtam. Például most már be tudom igazítani a lapockámat, el tudom úgy csavarni a felsőtestemet, hogy a csípőm nem mozdul, meg tudom feszíteni az egyik izmomat, miközben minden mást ellazítok. Sokaknak ez evidens lehet, de nekem (bár sporttagozatos voltam általános iskolában), ezek a totális újdonság erejével hatottak. Kapcsolatba kerültem a testemmel, és sokkal erősebben vagyok képes kontrollálni azt, hogyan működik (hogyan működtetem), ami miatt azt érzem, más dolgokban is képes vagyok sokkal tudatosabb, megengedőbb és lazább lenni.
Nem agyalni, csak menni és csinálni
De nemcsak ezért jó érezni a mozdulataimat irányító izmokat, hanem mert a testem emlékezik, és ezért a következő alkalommal könnyebb lesz minden. Ami mindig eszembe juttatja: attól, hogy ma még valamit nem tudok megcsinálni, az nem végleges. A következő alkalommal képes lehetek rá, és minél többet gyakorolok, annál könnyebb lesz az, ami az elején lehetetlennek tűnt. Ez olyan erős hitet ad az élet minden részéhez! Nem kell agyalni, csak menni és csinálni. Lélegezni, tenni a dolgom, tesztelni, hogy hol a határ, és amikor odaértem a határra, megállni, megjegyezni, emlékezni, és következő alkalommal egy pici lépéssel tovább menni – vagy csak belepihenni, és örülni annak, ahova eljutottam.
Egy 50 perces órában ott a teljes élet, és a végén úgy jövök el, hogy erősebb, kitartóbb és rugalmasabb vagyok, mint gondoltam. Jobban megy az élet, mint feltételeztem.
Napestig tudnám sorolni, mennyi jelkép jött szembe eddig az edzőteremben, de azt hiszem, ebből is világos, hogy a mozgás nemcsak azért jó, mert jobb lesz a kedvem, energikusabb leszek, kikapcsolok és elfejeltem a bajokat, hanem mert minden benne van, amire szükségem van egy nehéz időszakban. A test mindent számontart, a test és a lélek pedig együtt él. Elég csak felidézni a mozdulatot, ahogy a fizikai súlyt leteszem, és könnyebb letenni az érzelmi meg munkasúlyokat is.
És amikor körbenézek, látom, hogy nem vagyok egyedül. Hogy másnak máshogyan nehéz. Másnak más a „nagy súly”, mint nekem. Másnak máshol van a határ, ahol meg kell állnia. És ez jó, mert eszembe juttatja, hogy ne legyenek elvárásaim azzal kapcsolatban a munkám során se, hogy kinek hogyan kell(ene) viselkednie. Csak legyen jelen, figyeljek, és fogadjam el, hogy mások máshogyan, más tempóban dolgoznak. Ez pedig egyszerűen könnyebbé teszi a hétköznapokat.
Nekem ezt adja a sport most, és persze nem tudok kibújni a bőrömből, szóval azért az is eszembe, jut, hogy milyen jó lenne a gyerekeket így megtanítani sportolni, rávezetni őket a mozgás valódi örömére.
Olyan jó lenne, ha a tornaóra nem a kényszerekről, időnkénti megszégyenülésekről (és megszégyenítésekről) szólna, ha segítene jól kapcsolódni a testünkhöz, és tudatosítani mindazt a csodálatos harmóniát, amibe a mozgás révén kerülhetünk.
Minden gyereknek joga van a sporthoz, és joga van ahhoz, hogy segítséget kapjon arra, hogy megismerje a teste működését. Nekem ez némi késéssel érkezett meg, de legalább itt van. És lélegzem. Egyre tudatosabban.
Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.
