A gyászt nem lehet megúszni, de minél többet tudunk róla, idővel annál könnyebbé tehető

–

Ha egy dolgot biztosan megtanultam az elmúlt egy évemről, az az, hogy a veszteség átformálja az embert – és bármilyen elképzelhetetlen is ez eleinte, nem csak negatív értelemben. Amellett, hogy a nagyszüleim hiánya örökké velem marad, a halálukkal bekövetkező gyászfolyamat hatására mélyült az önismeretem, változtak a prioritásaim és a kapcsolataim, ugyanakkor egy izgalmas, új terület bontakozott ki előttem a halál és gyász kulturális aspektusaival kapcsolatban. Amellett, hogy saját megfigyeléseim kísérleti nyulává váltam, és elvégeztem egy gyászkísérő kurzust, falom a témával kapcsolatos könyveket is – így akadt a kezembe Eleanor Haley és Litsa Williams Te mit gyászolsz? című kötete, amit tavaly jelentetett meg a Partvonal Kiadó azzal a céllal, hogy megküzdési stratégiákat kínáljon a veszteségek kezelésére. Legalábbis az alcím ezt ígéri.

Nincs egy biztos út, csak utak tömkelege

Bár a halál és a veszteség témaköre még mindig tabunak számít a legtöbb európai társadalomban, szerencsére akad azért jó pár könyv, amiből választhatunk, ha mégis közelebb merészkednénk hozzá. Az első és leginkább szembetűnő pedig az, hogy a gyász egészen a mai napig rengeteg vitát szül a szakemberek köreiben, hiszen a vele kapcsolatos elméletek évről évre változnak.

A legismertebb példához nem is kell messzire mennünk: még mindig sokan „hisznek” az ötszakaszos gyászelméletben, amit Elizabeth Kübler-Ross svájci-amerikai pszichiáter dolgozott ki, amikor végstádiumú betegeket kezelt, ám mára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy noha a tagadás, düh, alkudozás, bánat, elfogadás fázisai valóban megjelenhetnek, sorrendjük és felbukkanásuk teljesen esetleges.

De ugyanez elmondható a többi gyászteóriáról is. Míg John Bowbly és Colin Murray Parkes már négy szakaszról beszélt, addig Therese Rando hat tünetet különböztetett meg, és noha mindegyikük felismeréseiben van igazság, nemcsak félrevezető, de egyben káros is lenne szentírásként tekinteni rájuk. Pláne ha éppen nyakig vagyunk a gyászban. Saját példámból is tudom, hogy

ez a kusza, rapszodikus, és erősen tabusított életszakasz már önmagában rengeteg szégyenérzetet és bűntudatot hozhat magával, ezt pedig csak még tovább tetézi, ha egyedi megéléseink helyett mások által kialakított úton próbálunk járni – ami se hosszában, se széltében, se tempójában nem bennünket tükröz.

Bár jó lehet, ha van pár kapaszkodónk, ami validálja például a dühöt vagy az alkudozást, Eleanor Haley és Litsa Williams könyvének egyik legfontosabb, ha nem legfontosabb tételmondata: a gyász egyedisége. 

Nem csak az a gyász valid, amit annak ismer el a társadalom 

Persze ha már járatos vagy a témában, ezzel valószínűleg nem mondtam most újat – gyász esetén szinte mindig azzal kezdődik a terápiás munka, hogy validálják a kliens megéléseit –, de szerencsére Haley és Williams sem áll itt meg. Könyvük szokatlan struktúrát követ: konkrét fejezetek helyett három nagy részre tagolták a kötetet – ezek a gyász alapjai, a gyász széles tartománya, valamint a veszteséggel való megküzdés –, és ezeken belül nem leírások, hanem listák vannak.

Az elsőre bulvárosnak tűnő szerkezet mögött fontos ok áll: a szerzők szerint egy olyan sűrű és összetett helyzetben, amilyen a veszteség, apró lépésenként kell haladni, ezt pedig segítheti a tudnivalók szűrt, kategorizált átadása. Ez egyébként valóban nagyon olvasóbarát megoldás, még ha olykor fel is merül pár logikai gubanc – amellett, hogy a pontokba szedett okosságok vezetik a szemet, megesik, hogy egyazon téma újra és újra visszaköszön más-más fejezetekben, míg néhány, szerintem fontos viszont kimarad. Én például szívesen olvastam volna bővebben arról, mennyire eltérő reakciókban mutatkozhat meg a gyász – beleértve az egészen váratlan tüneteket, például a stresszevést, a libidó extrém ingadozását, vagy a babonák kialakítását –, de arról is elférhetett volna egy fejezet, hogy mikortól válik patológiássá a gyász. (Pár gondolat erejéig esik róla szó, de szerintem hosszabb kifejtést igényelt volna ez a rész.)

Noha a könyvben sok olyan téma van, ami egy pszichoedukált ember számára már csak ismétlés – legyen szó a stresszreakciókról, a megküzdési módokról, a ruminációról, a támogató közeg fontosságáról vagy az önszeretetről, – akadnak benne nagyon izgalmas és (számomra) újszerű felismerések is. Az egyik ilyen az a lista, ami hét olyan veszteségről számol be, amiről vagy nem tudunk, vagy nehezen ismerjük el őket annak.

Hiszen míg egy „klasszikus” halálesetet senki sem kérdőjelez meg általában, az élet tele olyan ambivalens helyzetekkel, amik, noha gyászfolyamatot indítanak el, nehezebben nyernek megértést.

Ilyen például a kétértelmű gyász – amikor olyasvalakit gyászolunk, aki fizikailag még jelen van, pszichológiai értelemben viszont nem (mert például demens vagy függő), vagy olyat, aki pszichológiailag jelen van, de fizikailag nem elérhető (erre jó példa lehet a távkapcsolat.) Szintén a „szokatlan” gyászok közé tartozik a „jogfosztott gyász”, ami pedig akkor következik be, ha a társadalom nem ismeri el a gyászt, vagy az valamilyen okból kifolyólag nem felvállalható – jellemzően ilyen lehet egy szeretői viszonyban bekövetkező veszteség.

De ugyanígy kiemelhetném a kötetből azt a részt is, ami a gyászoló személyiségére vonatkozik: míg első blikkre talán mind hasonlóan képzelünk el egy ilyen helyzetet, az illető alapbeállítottsága nagyban befolyásolja azt, hogyan küzd majd meg a veszteséggel.

Teljesen természetes, hogy máshogy gyászol egy extrovertált és egy introvertált személy, egy intuitív és egy instrumentálisabb beállítottságú ember, vagy egy eredendően optimistább, illetve pesszimistább karakter.

Ugyanakkor a teljesség igénye miatt fontos megemlítenem a könyv tökéletlenségeit is: sajnos ide tartozik a fordítás, ami finoman szólva is elnagyolt és érthetetlen több részen. Bizony, egy ennyire érzékeny témánál, ahol a szavak különböző árnyalatai oly sokat módosíthatnak egy-egy rész sugallatán, jelentésén, meglehetősen sokat számít ez – sajnos a könyv harmadik harmadánál voltak részek, amiket emiatt ugrottam át. 

Egy fontos könyv a családi könyvtárba

Hogy miért fontos mindez? Amellett, hogy a listák segítenek abban, hogy megtaláljuk a helyünket egy új, átrendeződött életszakaszban, támogatást nyújtanak abban is, hogy megértsük, amit átélünk, az nem beteg, nem rendkívüli, hiszen az „abnormális helyzetben éppen az abnormális reakció a normális magatartás”. A könyv arra is rávilágít, hogy

noha a gyászra nincs egyetemes megoldás, a mélyebb megismerésével, a tabuk ledöntésével, a saját viselkedésünk és érzelmeink monitorozásával rengeteget tehetünk azért, hogy ha könnyebbé nem is, de elviselhetőbbé tegyük.

A gyász gyakran a kapcsolatokra is rányomja a bélyegét – és amellett, hogy ez akár hosszú távon előnyünkre is válhat, nem hátrány, ha tudatosak maradunk a döntéshozatal terén krízisek idején is. Úgy hiszem, ez a fajta tudás bőven elég ahhoz, hogy fontos és hiánypótló olvasmánynak ítéljem meg Haley és Williams könyvét. Egy ilyen gyakorlatorientált, közérthető, empatikusan közvetített mű minden háztartás polcára kellene – hiszen ha tetszik, ha nem, egy ponton minden ember életében szükség lesz rá. Ha pedig már kivédeni nem tudjuk, jobb, ha ismeretekkel és önreflexióval felvértezve állunk elébe.

Takács Dalma